Beteljesülés 2. rész

- Cintia! Csörög a telefonod. – Kiabálta anyu. - De én sietek dolgozni. Szeretleeeeek.
Ügyet sem vetettem anyára. Berohantam a szobámba, és gyorsan felvettem.
- Igen?
- Szia. Cinti. Henrik vagyok. 
- Ó csak Te vagy? Szia Henrik.  Mondjad!
Henrik. Az a tipikus legjobb fiú barát, aki mindig megdicséri, ha új a frizurád, és bókol, amikor csak teheti.  Te meg titokban azt reméled, bárcsak meleg lenne. Mert ki akarna többet barátságnál egy olyan embertől, aki a lelki társad, és közben másért dobog a szíved?
Kedves, bohókás fiúcska volt, vékony, magas, babaarcú. Megismerkedésünkkor nem volt szimpatikus számomra. Aztán a közös társaságnak köszönhetően közelebbről is megismerkedtünk, hajnalig beszéltünk telefonon, és mindenhová együtt mentünk. Egyszer még egy randimra is elkísért, és úgy tett, mintha nem ismerne, csak hogy a távolból figyelhesse, nem történik-e valami baj. Tudom, most mit gondolsz. Milyen szívtelen voltam, és vak, hogy azzal foglalkoztam, aki ügyet sem vetett rám, ahelyett, hogy boldog lettem volna azzal, aki a csillagokat ígérte nekem. De várj! Várd csak ki a végét!
A telefonban elmesélte, mi történt vele aznap, aztán elhallgatott.
- Henrik? Itt vagy még?
- Igen. – mondta csendesen. Szomorúságot hallottam a hangjában.
- Na mi van hülyegyerek? Mi történt már megint, ami miatt lógatod az orrod? Ne felejtsd el, hogy ismerlek jól! – mondtam viccesen, és próbáltam oldani a feszültséget.
- Cinti, én… Én aggódom érted. Igen, végre kimondtam. Aggódom a legjobb barátnőmért. Te csíra, mi van veled mostanában? Kezdesz megváltozni. Nem írsz, nem hívsz, ha nem keresnélek, talán el is felejtenél.
- Neked elment az eszed, de komolyan! Megváltozni? Nem is tudom ki az, aki a randijai miatt nem tud időt szakítani rám!
- Cinti, nem úgy gondoltam. Én… nem azért… Jaj Cinti, találkozzunk kérlek. Beszéljük meg.
- Nem. Sajnálom. Ma kivételesen NEKEM van dolgom. Na, szia Henrik.
Leraktam a telefont. Bűntudatot éreztem. Igaza volt. Az a májusi éjszaka teljesen megváltoztatott. Fogtam a mobilom, és elkezdtem írni egy üzenetet.
,,Hali. Tudnánk találkozni? Beszélnünk kellene. Puszi. Cé”
Hamar választ kaptam. ,,Szia Drága. egy óra múlva előtted, oks? Csók. Dé”
És gyorsan készülődni kezdtem. Nyugodt voltam, tudtam mi vár rám. Egy férfi, (vagy inkább fiú?) megijed a számonkéréstől. Ha sarokba szorítják, menekül. Párszor végig gondoltam mi történhet, ha felteszem a kérdéseimet. Egy. Elfelejt örökre, és én visszatérek abba a pokolba, ahol nélküle kell élnem, és örökké hibáztatom magam, amiért elüldöztem magam mellől. Kettő. Egyetért velem abban, hogy nem jó bizonytalanságban élni, öntsünk tiszta vizet a pohárba, és döntsük el, ki mit szeretne.
Pontosan érkezett, mint mindig. A szüleim természetesen dolgoztak éjjel-nappal, nem kellett elkéredzkednem. Beültem az autóba egy egyszerű,,szia” kíséretében, ekkor hirtelen megcsókolt. Hosszan, érzékien. Én pedig csak hagytam, hogy úgy tegyen, mintha szeretne…
- Bulizunk egyet? – kérdezte mosolyogva.
- Miért ne? – és csak pislogtam rá bambán, miközben fogalmam sem volt arról, hogy életem legrosszabb éjszakája következik.
Lakótelepi lakás, negyedik emelet. Már a lépcsőházban érződött a füst szag. Míg felértünk, ismertette a helyzetet.
- Fiú buli, de lesznek lányok is, nem leszel egyedül. Három srác szülinapját fogjuk ünnepelni. Hozd a formád! Jártasd a kicsi szádat, úgyis bevágódsz náluk.
Homlok puszi. Mi az, hogy jártassam a kicsi szám? Nem beszélek sokat. Mi leszek én, valami buli kellék? Kissé sértődötten, de beléptem vele a lakásba. Szinte vágni lehetett a füstöt. Sorra jöttek a srácok kezet fogni, bemutatkozni, és puszit adni. A társaság fele, már alig állt a lábán. Talán életemben először feszélyezve éreztem magam. Egy lány volt csak rajtam kívül, aki a mosdó felett térdelt. Kellemes látvány volt… Csak nem nekem.
Nem szerettem volna kiskutyát játszani, nem követtem mindenhová. Igyekeztem feltalálni magam. Egy kis só, citrom, a bicskám, amit vészhelyzetre tartogattam, és egy kis tequila. Bőven elég volt ahhoz, hogy feloldódjak. Dübörögtek a hangfalak, és kissé hasonlónak találtam a helyzetet, ahhoz a bizonyos szombathoz. Kerestem magamnak egy csendes helyet, és kortyolgattam a tequilámat, amikor odajött hozzám, két másik sráccal együtt.
- Szívj egy kicsit. - és egy cigit nyomott a számhoz. 
- Mi ez? – kérdeztem. – Fölösleges bármit is kérdeznem, tudom mi ez. Nem akarom. Vidd innen!
- Ugye szeretsz engem? Kicsim, ugye szeretsz engem? Kérlek. Nem lesz baj, bízz bennem.
Ó Cinti! Már megint az a hülye, naiv természeted. Megbabonázott. Kicsim. Én. Az Ő Kicsije. Bízzak benne.
- Na jó, de csak kicsit.
- Az úgy nem jó. Figyelj, megmutatom. Szívsz bele két kicsit, aztán egy nagyobbat, és lent tartod. Menni fog.
Megtettem. Úgy, ahogy Ő akarta. Mire megkérdezhettem volna, hogy,,Most éreznem kéne valamit?” , már feleslegesnek tartottam, hogy feltegyem a kérdést. Zsibbadni kezdett a fejem, és úgy éreztem, a testrészeimet apró kis kezecskék lökdösik ide-oda. Rá néztem, és nevetett. Lepacsizott a haverjaival, és nevettek… Dehogy nevettek. Hangosan röhögtek, ordítottak és tapsikoltak, mint a gyerekek. Közben azt éreztem, hogy lassan meghalok. A szívverésem teljesen lelassult, képtelen voltam mozogni. Ott hagytak, és én egyedül maradtam a konyhában. Rozoga széken ültem, amiről egy óvatos megmozdulásom után rögtön leestem. Csak ültem a konyha hideg csempéjén, és sírni szerettem volna. Nem ment. Legalább a mosdóba jutottam volna el, hogy összeszedjem magam. Pár mély levegő után, erőt vettem magamon, és felálltam. Megpróbáltam kinyitni az ablakot, hátha a friss oxigén jót tesz. Sikerrel jártam. Hányinger, fejfájás, és szédülés. Ezzel a három dologgal küzdöttem, mégis sikerült. Mohón szívtam magamba a hideg levegőt, és közben megpróbáltam egy székre állni. Miért? Nem tudom megmagyarázni. Csak ágaskodtam magasabbra, és még magasabbra, amikor valaki hirtelen megragadott hátulról, és lelökött a csempére. Ő volt az. Ijedt arccal rám nézett, felsegített, aztán dühösen ordítani kezdett.
- Mi a faszt képzelsz magadról? 10 percre hagylak magadra és máris öngyilkos akarsz lenni? Önző hülye picsa! Tönkre akarod tenni a bulit? Kell a figyelem? Hát persze, egy betépett, züllött, deszka ribancra senki sem figyel, ugye?
- Hé én nem… nem is … nem azért… Kérlek Dé. Szeretl…
Kitalálod, mi jön most? Lassan sablonná válik. Képszakadás. Újra. Ébredésem pillanatában szomjúságot, és mérhetetlen éhséget éreztem. Ott ült mellettem, és fogta a kezem. Amikor meglátta, hogy felébredtem, megszólalt.
- Cinti én nagyon sajnálom, amiket kint mondtam. Kérlek, ne haragudj rám! A fű beszélt belőlem.
- Semmi baj. Nem is emlékszem már rá. – hazudtam neki szemrebbenés nélkül. Mindenre emlékeztem. Minden egyes szóra. Szinte beleégett a tudatomba. – Hol vannak a többiek? Hazament mindenki? És… várjunk csak. Miért vagyok vizes?
- Alszik mindenki, és leöntöttelek vízzel, amikor elájultál. Ne haragudj, muszáj volt.
Ekkor odabújt hozzám, a mellkasomra tette a fejét, és csak hallgatott. Talán később el is aludt, nem emlékszem pontosan. Ott feküdt életem szerelme, miután a létező összes negatív jelzőt használta arra, hogy jellemezzen. Nem bántam. Csak figyeltem, ahogy szuszog, és próbáltam aludni. Aztán egy mondat ugrott be hirtelen, ami nem hagyott nyugodni… ,,Cinti, én… Én aggódom érted.”