Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
A fiú becsukta a szemét és fejét hátra hajtva felkészült az elélvezésre, de a lány nem adta...
Nooa Järvinen nem őrült meg. Erre akár mérget is venne, még ha a bátyja, a pszichiáter és...
Áldozat vagy hős?
Miután lecsillapodott a légzésem felkeltem az ágyról és körbenéztem a szobában. Lauren már...
Friss hozzászólások
MelegPista: Tényleg nem kívánok senkinek s...
2021-10-21 20:28
blackforrest: Ha ez egyszer bekövetkezne, ak...
2021-10-20 19:12
MelegPista: Igen, az elvárások már ismerős...
2021-10-20 04:05
blackforrest: A nagy többség:Adonisz és olya...
2021-10-19 13:20
MelegPista: Kár, mert egyrészt úgy nem len...
2021-10-18 16:24
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Betegnapló I.

Alex
 
Lehet valaki eredendően gonosz? Több vagy kevesebb az, aki olyasmire is képes, amire a legtöbb ember nem? Nem tudom a választ. Ebben az állapotban nem emlékszem rá. A saját nevemet is nehéz felidézni. Azt mondják, drogozni rossz, hogy összezavarja az embert. Ők mégis bedrogoztak. Minden nap ezt teszik és azt mondják ezek a tabletták segítenek. Ettől jobban leszek. Vagy talán jobb leszek? De akkor ki vagyok én... minden fehér és szűrke a szobában. Nem tudok megmozdulni. A kezeimet és a lábaimat az ágyhoz szíjazták. Mióta itt vagyok mindig így kell feküdnöm a nap nagy részében. Azt mondták, ha jobban leszek kimehetek a többiekhez néha. Egyszer már kivittek, aztán a beszélőben megharaptam az egyik férfi ápolót, amikor megfogta a karom, hogy visszahozzon. Nagyon fájt, olyan erőszakosak az itteni férfiak. Vagy mind az? Erre se tudom a választ. Nem sok dolgom volt eddig a férfiakkal. A kezelőorvosom, Dr. Erica Gray először megijedt, aztán nagyon mérges volt. Még több tablettát adott. Csinos nő. Szomorú voltam, amiért mérges lett, de nem értette, hogy minden a fájdalom miatt volt. Senki se értette. De mégis. Volt valaki. Egy gyönyörű, fiatal lány. Hosszú vörös haja volt. Kissé csapzott, de nagyon szép. Látszott, hogy egykor sokat foglalkozott vele. Most lenőtt volt, láttam, hogy eredetileg világosbarna a haja színe. Amikor megharaptam azt a férfit, ő pont a szemembe nézett. Neki is kissé tompa volt a tekintete, de tudtam, hogy ő tudja. Becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy bárcsak újra láthatnám őt.
Dr. Erica Gray furcsa képeket mutat nekem. Azt akarja, hogy megmondjam mi van rajtuk. Nem értem. Nem tudom. Ha azt akarja miért nem olyasmit mutat, amit ismerek – kérdeztem egyszer. Meglepődött. Azt mondta szóltak neki, hogy kimagasló az intelligenciám. Emlékszem, hogy mosolygott. Másra nem. Ha ilyenek a drogok nem értem mások miért használják őket. Dühös voltam, úgy éreztem ezek az emberek ellopják az életemet. 
Nagyon sok nap telt el így, talán több hét is. Aztán eszembe jutottak dolgok. Végre tudtam a nevem. Alex Montgomery. Már nem hatottak rám úgy azok a tabletták, a szervezetem kezdett hozzájuk szokni. Dr. Grey ezt javulásnak fogta fel. Érdekes, milyen önelégült. Mintha ő bármit is segített volna. Miután megígértem, hogy nem bántok senkit egy kis időre kivittek a többiekhez. Szívesen odamentem volna ahhoz a vörös hajú lányhoz, de nem akartam, hogy észre vegyék, hogy mennyire érdekel. Leültem közel a nagy üvegajtóhoz egy idősebb nő mellé. Idegesen járt a szeme ide-oda. Úgy tűnt olyan dolgokat lát, amiket én nem. 
- Hello – mondtam. 
- Hello – felelte vékony, ijedt hangon. 
- Régóta vagy itt? – kérdeztem. 
Nem kaptam választ. Egy ideig még néztem a nő arcát, aztán óvatosan rápillantottam a vörös hajú lányra. Egy kis asztalnál ült és rajzolt egy papírra, vagy legalábbis úgy tett, mert nem a lapot nézte, hanem engem. A munkája fölé hajolt, de a tekintete az enyémet kereste. Egészen különleges, szürkés árnyalatú szeme volt. Vagy csak nagyon halvány kék. Ebből a távolságból nem voltam benne biztos. Ahogy az enyémbe fúrta a tekintetét egy ütemet kihagyott a szívem. Gyorsan elfordítottam a fejem és másfelé néztem. Megláttam egy férfit az ablaknál. Bambán nézett kifelé. Mindenhol rácsok voltak az ablakokon. Tőle nem messze két nő nevetgélt hangosan, de semmi boldogság nem érződött a hangjukból. A terem túlsó végén főleg férfiak voltak. Páran egy csoportba összeverődve kártyáztak egy asztalnál. Néhányan csak üres tekintettel bámultak a padlóra. Egyedül az a lány tűnt másnak. Benne láttam valamit, valami mást, mint a többiekben. Kíváncsi voltam, vajon ő miért van itt. Talán olyasmiért, mint én? Gyorsan elvetettem az ötletet, elég kicsi a valószínűsége – gondoltam, de mélyen, belül örültem a gondolatnak, hogy talán van itt még valaki, aki olyan, mint én.
Ahogy telt az idő, egyre többször engedtek a többiek közé. Nem találtam a közös hangot senkivel. A vörös hajú lányhoz szívesen odamentem volna, de először ki akartam deríteni mit tett. Megkérdeztem pár embert, de nem igazán kaptam választ. Egy idősebb nő, csak annyit mondott, hogy a lányt megszállta az Ördög, azért van itt. Nem hittem az ilyesmiben. Több lehetőségem nem volt kérdezősködni, ugyanis a következő alkalommal, amikor a beszélgetőbe vittek, már az ajtónál várt rám. 
- Lauren vagyok – mondta köszönés nélkül. 
- Alex – feleltem meglepetten. Gyere – szólt, aztán elindult a kis asztalhoz, ahol rajzolni szokott. 
Leültem vele szemben az egyetlen székre, ami mindig üres volt. A szívem egyre hevesebben kalapált. Ilyen közelről tisztán láttam minden vonását. Igazán gyönyörű volt, még ebben az állapotban is. Körülbelül velem egy idős lehet, 25-30 éves. Karcsú, mint én, talán ő egy kicsit túlságosan is, biztos a betegkoszt miatt – gondoltam. Azt hiszem én is veszíteni fogok a súlyomból. Az étel itt borzasztó. 
- Láttam, hogy figyeltél – mondta. A hangja kellemes, szinte kislányosan bájos volt.
- Mindenkit figyeltem – feleltem. A szemembe nézett és ettől a pillantástól borzongás futott végig a hátamon.  Már tisztán láttam, hogy szürke a szeme. 
- Nem kellett volna megharapnod azt a pasit – mondta és elmosolyodott. 
- Nem ez az egyetlen dolog, amit nem kellett volna – feleltem. Majd megkérdeztem, hogy mióta van itt.
- Nemrég volt egy éve, de még elég sokáig itt kell maradnom – felelte.
- Meddig? – kérdeztem. Egy év iszonyatosan soknak tűnt ezen a helyen, persze én se számíthatok másra.
- Pontosan nem tudom mennyi idő, de ha csak nem történik valami, akkor nagyon sokáig – érkezett a válasz. 
- Hogy érted? Nagyon furcsán beszélsz – mondtam. 
- Alex... addig leszek itt, amíg élek – felelte halkan. 
Nem tudtam mit mondjak. Csak egy kérdés visszhangzott a fejemben, tudni akartam mit tett, de nem tűnt helyesnek ilyen hamar megkérdezni. Én se szerettem volna, ha megkérdezi mit tettem. 
- Tudni szeretnéd miért, igazam van? – kérdezte mosolyogva. Nem tűnt idegesnek. 
- Igen szeretném tudni, de ez nagyon személyes és még csak most ismerkedünk – feleltem kissé zavartan. 
- Szeretném elmondani, de lehet, hogy tényleg túl korai. Viszont azt hiszem, jobban hasonlítunk, mint sejtenéd – mondta. 
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Dr. Grey mondott rólad néhány általános tudnivalót még mielőtt ide hoztak. Mindig szólnak, ha kapunk egy új lakót – felelte. 
Megdöbbentem. Lehet, hogy itt mindenki tudja ki vagyok? Csak én nem tudok a többiekről semmit? Ez így nem fair. Nagyon dühös lettem, elég könnyen dühös leszek. Az orvosok szerint ezen is változtatnom kell, vagyis a gyógyszereknek kell. Úgy tűnik a tablettáknak se megy túl jól. A harag segített, mindig segít tisztábban látni. Már biztosan tudtam, hogy tudni akarom mit tett, és most akarom tudni. 
- Lauren... mondd el miért zártak be ide – kértem határozottan. 
Ő nagy levegőt vett, majd kifújta. Ekkor láttam meg, hogy valahova a hátam mögé néz és nem rám. Megfordultam és láttam, hogy az ápolók felénk tartanak. Vissza fognak vinni, tudtam jól. Laurenre néztem, a szemeim szinte könyörögtek neki.
- Legközelebb elmondom az egészet, de cserébe neked is el kell mondanod – mondta suttogva. 
Az ápolók megragadták a karjaimat minkét oldalon és felszólítottak, hogy menjek velük. Ismét fájdalom hasított a testembe, de visszafogtam magam. Talán Laurenért és a történetéért. 
Visszavittek a szobámba és az ágyhoz szíjaztak, majd kimentek és bezárták az ajtót. Eltűnődtem a történteken. Nem emlékszem mindenre az ittlétem előtti időről, már akkor is teletömtek gyógyszerekkel, de azt hiszem én is nagyon sokáig itt fogok élni. Azok után biztosan. Ha így lesz, jól jönne idebent egy barát, és Lauren... ha ő is élete végéig itt lesz, azt hiszem tökéletes lenne. Van benne valami, ami nagyon ismerős. Kicsit mintha tükörbe néznék. 
Becsuktam a szemem és vöröset láttam. Azt hiszem vért, majd Lauren arcát. Lélegzetelállító. Szívesen beletúrnék a hajába és végignyalnék a nyakán. Szerettem ilyesmiről álmodozni. Azt viszont csak remélni tudom, hogy egyszer nem kell így kikötözve aludnom. Gyűlöltem ezeket a szíjakat. Még mindig nehezen álltam meg, hogy hagyjam őket feltenni, ahogyan azt is, hogy ne rángassam őket minden erőmmel, miután az ápolók bezárták a magánzárkám ajtaját. Le kellett nyugtatnom magam. Érzetem, ahogy kezd elborítani az őrület. Laurenre gondoltam. Akartam a válaszát most azonnal és még nagyon sok mindent, mocskos dolgokat. Egy hajszálon függött az önuralmam. A fogaimat csikorgattam, ahogy küzdöttem saját magam ellen. Lauren nevét akartam üvölteni addig, amíg el nem szakítom a szíjakat vagy amíg el nem ájulok a kimerültségtől és a húsomig hatoló kötelékeimtől. Próbáltam másra gondolni. Nem Laurenre és nem arra, amit tettem. A tengerpartra gondoltam. Sokszor voltam ott a szüleimmel és a húgommal. Próbáltam felidézni a forró homokot a talpam alatt és a sós levegő illatát. A hullámok megnyugtató hangját. Lassan elkezdtem lecsillapodni, de tudtam, hogy ez csak „ragtapasz”. Eddig csak egy dolog hatott igazán, aztán elhoztak ide. Egészen eddig a pillanatig tartott a hatása és ez nem semmi. Aztán jött Lauren és teljesen felizgatott minden értelemben. Nem láttam egyetlen kiutat sem, aztán egy kis látomás jelent meg az elmémben arról, ahogy egy szürke szemű nő kinyit, egy kicsi, koromfekete szelencét. 
Másnap találkoznom kellett Dr. Grey-el. Továbbra se láttam semmit a képeken. Nem is érdekeltek igazán. Megkérdeztem meddig kellenek még a szíjak és azt a választ kaptam, hogy hamarosan lekerülnek, ha továbbra is nyugodt maradok. A semminél azért ez is jobb. 
Nagyon vártam, hogy ismét mehessek a beszélgetőbe és amikor végre bevezettek a nagy, dupla üvegajtón szó nélkül leültem Lauren mellé és ránéztem. Megint rajzolt. Először nem nézett rám. A papírra pillantottam és nagyon meglepett, amit láttam. Biztos voltam benne, hogy engem rajzol, bár fura foltok és alakzatok is voltak a képen. 
- Ez én vagyok? – kérdeztem, de persze tudtam a válasz.
- Igen – mondta komoran, majd mint aki most vette csak észre, hogy ott vagyok lefordította a papírt, hogy ne lássam. 
- Mi a baj? – kérdeztem. Nagyon fura volt ez a hangnem és az egész kisugárzása megváltozott, szinte baljós volt. 
- Rossz napom van – felelte tömören. Majd hozzátette: elmúlik. 
- Akkor elmondod? – tettem fel a kérdést, amire egész nap vártam a választ.
- Megöltem egy nőt – felelte komolyan, egy percnyi tétovázás nélkül.
- Hogyan? – kérdeztem elakadó lélegzettel. A szemeim előtt vörös foltok táncoltak.
- Egy rövid pengéjű zsebkéssel – mondta.
- Mondd el az egészet – kértem suttogva. A szemembe nézett és elmosolyodott. Már biztos, hogy tudja...
- Nem ismertem őt, többször láttam éjjel a lakásomhoz közeli parknál, de soha nem beszéltem vele. Csak figyeltem őt heteken át. Tetszett nekem és kellett nekem. Nem tudom miért csináltam, sokan fantáziáltam róla, de akkor este tényleg megtettem. Becsaltam a parkba, ami üres volt, majd megcsókoltam. Nem tiltakozott. Aztán a csókunk közben megszúrtam. Először a hasát. Hátratántorodott, amikor kihúztam a kést. Aztán elesett. A hátára fordítottam és megcéloztam a szívét. Elég nehéz volt addig benyomni a kést, pedig éles volt, szerintem nem is sikerült elérnem addig. Emlékszem, hogy a szájából vér szivárgott. Újra megcsókoltam, mámorító volt, éreztem, hogy már alig lélegzik. Az ágyékára ültem és néztem, ahogy meghal. Pár másodperc volt. Még ültem rajta egy ideig. A ruhám és a testem csupa vér volt. Aztán emberek tűntek fel mindenhol. Rendőrök. Mégis volt egy szemtanú. Itt befejezte a történetet és rám nézett.
Teljesen magával ragadott ahogy beszélt és sajnos fel is izgatott, éreztem miközben hallgattam és néztem őt, hogy egyre nedvesebb leszek. Nem számítottam ilyesmire. Arra gondoltam, hogy elvették az eszét a drogok és azért csinált valami őrültséget, de nem. Tudtam, hogy miért tette. Tényleg olyan volt, mint én.
- Nos... most mit gondolsz rólam? – kérdezte.
- Azt még nem tudom pontosan – feleltem. 
- Láttam, hogy élvezted – suttogta alig hallhatóan. Az ő szemeiben is vágyat láttam, azt a fajtát, amit én is jól ismertem. 
- Olvastam rólad az interneten, de nem emlékeztem az arcodra – tértem ki a nyílt beismerés elől. 
- Most te jössz – mondta és vad tűz lobbant a szemében. 
- Te már tudod nem igaz? – kérdeztem. 
- Csak néhány pletykát hallottam és tudni szeretném, hogy mennyi az igazság. Kérlek Alex, meséld el úgy, ahogy én. 
Egészen megtetszett a gondolat. Azt hiszem ez egy olyan kapcsolat kezdete, amilyenben még soha nem volt részem. Néztem Laurent és minden vágyam az volt, hogy megcsókoljam. Elképzeltem annak a nőnek a vérét az ajkain, aztán ahogy ott ül rajta, ahogy próbálja lecsillapítani a légzését az események után.
- Holnap elmesélem, szerintem mindjárt visszavisznek – mondtam halkan. 
- Nem akarok várni – mondta izgatottan.
- Ha részletes beszámolót akarsz, akkor kénytelen leszel. 
- És mi van akkor, ha úgy döntesz nem mondod el? – kérdezte kissé csalódottan. 
Arra gondoltam, hogy adhatnék neki egy kis biztosítékot, hogy megnyugtassam. Csak egy dolog jutott eszembe, csak arra az egy dologra tudtam gondolni. Felálltam és rátámaszkodtam az asztalra majd a számat az övére tapasztottam. Többet akartam érezni belőle. Egészen óvatosan megharaptam az alsó ajkait, kiserkent a vére,  majd finoman megnyaltam. Egészen halkan felnyögött. 
- Azt hiszem igaz, amit rólad mondanak – mondta, de nem csengett félelem a hangjában. 
Az ápolók már ott is voltak és arrébb rángattak. Azt kiabálták, hogy itt tilos az ilyesmi és már vittek is vissza a szobámba. Azt bizonygattam nekik, hogy nem tudtam és ez igaz is volt. Kissé megenyhültek, de azért erősen az ágyhoz szíjaztak. Ahogy feküdtem ott egyedül, hosszú órákon át, végig Lauren történetéről fantáziáltam. És a csókról. Azt kívántam bár’ többet tehettem volna. Sajnos ezen a helyen erre nem lesz lehetőség, ezt jól tudtam. Mióta behoztak, most először éreztem, hogy élni akarok. 
Másnap nagyon izgatott voltam. Látni akartam Lauren arcát, miközben mesélek magamról és a vágyaimról. Előtte azonban újra találkoznom kellett az orvosommal. Már tudott a csókról Laurennel. Nem volt kifejezetten mérges, de közölte, hogy az ilyesmi elvonja a figyelmemet a gyógyulásról. Mintha meggyógyulhatnék – gondoltam. Az ilyesmiből nem szoktak meggyógyulni. Az viszont a doktornő szerint jó dolog, ha szerzek barátokat, elmondta, hogy szerinte is hasonlítunk pár dologban Laurennel. Szerinte segíthetünk egymásnak a gyógyulásban. Ebben legalább egyetértettünk. Örültem, hogy ezt mondta, így szabad volt az út Lauren felé. Féltem, hogy nem engednek többé a közelébe. Persze akkor is megtaláltam volna a módját, hogy beszéljek vele. Tartoztam neki, de azért így minden sokkal egyszerűbb lesz.
Éppen elkezdődött a délután és már vittek is a tágas helyiségbe, ahol a többiek is voltak. Lauren most is rajzolt, azt gondoltam ugyanazon a képen dolgozik, amin tegnap is, vagyis rajtam dolgozik. Ettől a gondolattól valahogy nagyon jó kedvem lett. Leültem mellé, gyorsan lefordította a lapot. Ezúttal nem tudtam megnézni. Rám nézett és elmosolyodott. 
- Dr. Grey szerint jó barátok leszünk – kezdett bele rögtön a dolgok közepébe. Tetszett, hogy ilyen volt. Nem beszélt túl sokat fölöslegesen. És azt hiszem, ő olyan ember lehet, aki kimondja, amit gondol, ha bízik valakiben. Ritka dolog.
- Nekem is valami hasonlót mondott – feleltem és én is elmosolyodtam. 
- Nem bírok tovább várni! Készen állsz? – kérdezte és láttam a sóvárgást a szemeiben. 
Nehéz lehet neki. Nagyon régóta itt van már. Eddig biztosan nem volt vele senki hozzá hasonló. Én se találkoztam még olyan emberrel, mint ő. Megértettem. Azt kívántam bár előbb találkoztunk volna, évekkel ezelőtt. Talán minden másképp alakult volna. Aztán elöntött a vágy, hogy mindent elmondjak neki arról az estéről. Tudtam jól, hogy ez egy soha vissza nem térő lehetőség. Ha hazudok, vagy ha elutasítom nem fog bennem bízni többet és amíg csak élünk nem lesz igazán őszinte. 
- Azt hiszem soha nem fognak innen kiengedni – kezdtem bele. Nem tudom miért, de szerintem így születtem. Vártam egy pillanatot. Az asztal lapját bámultam és próbáltam minél több részletet felidézni. Lauren nem szólt semmit, szerintem próbált minden szót megjegyezni. 
Végül így folytattam: Az egyik csoporttársam volt az egyetemen. Nagyon okos és gyönyörű. Azt hiszem mindenki szerette, elég népszerű volt. Nekem is meg volt a saját baráti köröm, de mindig meg akartam ismerni őt. Egyszer elhívtam kávézni, de ő elutasított. Nagyon dühös lettem és valami megszállottság szerű dolog kerített a hatalmába. Sokszor követtem és figyeltem őt. Persze soha nem vette észre. Azt hiszem elég jó vagyok az ilyesmiben. Aztán egy napon láttam, ahogy az egyik barátnőjével találkozik. Láttam, hogy néz rá az a másik lány, úgy ahogy én. Ő is akarta őt. Ekkor döntöttem el, hogy megteszem, nem bírtam tovább uralkodni magamon. Pontosan tudtam, hogy hol lakik. A lakása előtt vártam rá elrejtőzve a sötétben. Megvártam, amíg kinyitja az ajtót. Ekkor mögé kerültem és belöktem a lakásába. Megijedt és sikoltott, gyorsan befogtam a száját és a nyakához szorítottam egy kést. Aztán megvágtam a nyakát a bal oldalon, nem túl mélyen, de eléggé vérzett. Becsuktam az ajtó és bezártam belülről. Ő beljebb botorkált a sötét lakásban. Követtem a vért a padlón. Láttam, hogy telefonálni akar. Megijedtem és beleállítottam a kést a mellkasába. Aztán kihúztam és a padlóra ejtettem. A lányt a kanapéra löktem. Fölé hajoltam, a nyakamat a szájára tapasztottam és több nagy kortyot ittam a véréből. Az a sok vér teljesen beborított engem is. Elvarázsolt a színe és az illata. Az íze csodálatos volt. A lány gyorsan meghalt. Egy kis ideig még vele maradtam utána. Csak néztem őt. Felvettem a kést és a táskába raktam, aztán lezuhanyoztam a fürdőjében, mert tudtam, hogy így nem mehetek az utcára. Majd kerestem pár ruhát a szekrényében és hazamentem. Pár nap után elkaptak. Az egyik szomszéd látott kifelé jönni a lakásból és dns nyomokat is hagytam. Nem tagadtam semmit. Most pedig itt vagyok.
- Szóval igaz.. suttogta.
- Igen, gyilkos vagyok – mondtam szárazon. 
- Azt tudtam, amint megláttalak. A vérre gondolok – felelte izgatottan. 
Nem tudtam mit feleljek erre. Láttam, hogy élvezte ahogy meséltem neki a tettemről. Lauren közelebb hajolt és így szólt: 
- Nem akartam elmondani, amíg nem voltam benne biztos, de az az igazság, hogy én is megkóstoltam azét a nőét. Lenyaltam a késről és azóta csak erre tudok gondolni.
- Én egész életemben erre vágytam – suttogtam neki. Féltem, hogy meghallanak minket, bár erre elég kicsi volt az esély. Az ápolók elég messze voltak, a többi ember a közelünkben pedig nem igazán volt magánál.
- Dr. Grey azt mondta, az a bajod mint nekem.. hogy, Renfield – szindrómád van.
- Lehet, én mindig ilyen voltam. Nem sokat tudok erről a szindrómáról – mondtam. 
- Igazából senki sem tud róla túl sokat. Szerintem Dr. Grey is ezért van itt. Az után jött, hogy engem idehoztak és gondolom az se véletlen, hogy te is idekerültél. Azért van az egész, amit a vérrel tettünk – felelte Lauren kissé hadarva az izgalomtól.
- Úgy érted tanulmányoznak minket? – kérdeztem meglepetten. 
- Biztos vagyok benne – felelte. 
- El kell tűnnünk innen – mondtam komoran. Én ebben nem fogok részt venni.
- Nem nagyon van választásunk, a Renfield – szindróma miatt kerültünk ide, ha ez nincs börtönbe zártak volna. Gyilkoltunk és újra megtennénk... igazam van?
- Azt hiszem igen, de igenis van választásunk – feleltem dacosan. 
- Alex, innen nem lehet megszökni... állandóan figyelnek minket – mondta. 
- Ó azért nem állandóan – feleltem mosolyogva és a fejemben már körvonalazódott is egy szörnyű terv a menekülésre. 
Ilyen az ember, mindig küzd a végsőkig. Még akkor is csak ember, ha gyilkolt. Persze egyszerűbb lett volna beletörődni a sorsunkba és csendben, bedrogozva leélni itt egy életet, de arra, az ilyenek, mint én és Lauren nem lennénk képesek. És mi van, ha később úgy döntenek elviszik egyikőnket máshová? Nem akartam elveszíteni őt, most, hogy egymásra találtunk. Biztos voltam benne, hogy soha nem találnék senki mást, aki hozzá fogható. 
 
Folytatások
356
Miután lecsillapodott a légzésem felkeltem az ágyról és körbenéztem a szobában. Lauren már öltözködött. Én is összeszedtem a ruháimat és felvettem őket. Mind véres volt, ahogy a szoba is.
916
És íme a folytatás. :)
Hasonló történetek
4551
Nem kellett volna mondanom, mert ekkor rátapadt a nyakamra, és belémvágott valami éleset, ami a szájában lehetett... megint kérdezni akartam, hogy mit művel, de nem jöttek ki szavak a számon...
6082
Az angyalok városa előtt a hegy lábánál egy apró tó volt, amelyből folyók áramlottak ki és vezették le a vizét a tengerbe vagy éppen egy másik tóba. Itt állították fel a különítmény vízi erejének központját. Ez csupán egy-két fa mólóból és dokkból állt. A vízi erő pedig csupán ötven-száz kajakból és kisebb csónakokból.
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: