Bartsány

– Mivel közlekedsz?
– Ló vontatta szekérrel.
– Mivel harcolsz?
– Karddal, íjjal, kelevézzel.
– Mivel írsz?
– Lúdtollal, de van egy vadonatúj golyóstollam is.
– És mondd csak, milyen betűket vetsz a papírra azzal a szép golyóstollal?
– Tessék, megmutatom: A, Á, B, C, CS...
Ilyen válaszokat kapnál, kedves olvasó, ha a Nísek földjén kérdezgetni kezdenél egy középosztálybeli embert.
– Mit jelent az, hogy nís?
– Nísnek nevezzük együtt a rúl vérű és a nem rúl vérű népeket.
– Mi a különbség köztük?
– Nos, a rúl vérű emberek bőre rendszerint szürkén irizál, és hajuk is a szürkének valamely árnyalata. De mind vonásaik, mind vérmérsékletük eltér a nem rúl vérű népekétől.
– A Nísek földjén létezik vérbeli gonosz?
– Igen. A nirbidek szörnyeteggé fajzott, lelketlen teremtmények, kik fekete páncélokat viselnek és hordákban fosztogatnak.
Történeteim ama földön játszódnak, melyről az imént megismerhettél néhány dolgot.
– Milyen nyelven beszélnek ezen a földön?
– Legtöbben az Ősnyelven; azon a nyelven, amin mi is éppen társalgunk. De létezik rúl nyelv, meg nirbid nyelv…
Hogy mikor játszódnak a regéim, arra nehezebb választ kapni:
– A második időszámítás 29. századában járunk. Ám ne tévesszen meg ez a dátum! Viszonyításképp elmondom, hogy az első írásforma, mely rovásokból állt, közel ötszázezer éve jelent meg!
Jó olvasást kívánok!

Elegáns, fedetlen bricska húzott végig a töltésen. Mögötte két lovas katona poroszkált. A járműben ülő uraság, Kadu elégedetlenül szemlélte az őt körülvevő alföldi vidéket. Tocsogók, pocsolyák, gaz és nád – reménytelen burján ameddig a szem ellát.
– Haszontalan terület – mortyogta a kényelmes ülésben terpeszkedő Kadu tanácsos, majd valamivel hangosabban kifakadt: – És Tiru uraságnak ez kell! Bár tudnám, mi nyereséget remél ettől a vizes vadontól?
Szemből helyi földmívesek közeledtek. Kadu megállíttatta előttük a kocsit, mire a gazdák megsüvegelték őt.
– Adjon Isten jó napot, tekintetes uraság! El ne vágja a gátat az a villogó kocsikerék! – tréfálkozott egy öregember.
– Milyen lesz az idő, öregapám? – hajolt ki a bricskából Kadu.
– Jó halfogó idő jön. Az uraság meg a nagyságos Tiru uraság járja, egyre járja a lapost, de se csolnak, se bárka velük! Így mit látnak szemükkel?
– Mi most az eszünkkel akarunk látni – mondta Kadu –, hogy mi hasznot adhat ez a táj?
Egy kőhajításnyira az összegyűltektől a töltés alatt a zizegő, suttogó sás megnyílt, és egy nádkévékből összetákolt lélekvesztő orra bukkant ki belőle.
– Látott-e már a tekintetes Kadu uraság vízi tigrist? – kérdezte az egyik földes gazda.
– Vízi tigrist? – húzta ki magát Kadu, hogy jobban lássa, mi szeretne kitüremkedni a dzsindzsából. – Ilyen állat nincs.
Ekkor a sásból kilépett a töltésre egy barna legény. Tizenhat évesnek tűnt, alacsony volt, mezítlábas. Rövidgatyát viselt és ragyogó fehér, feltűrt ujjú inget. Tutaját a töltés oldalára húzta.
– Nem is állatot kell lásson, hanem majdnem-embert. Lássa, az ottan Bartsány*, Haragij fia – mondta az öreg.
– Bartsány, mint Tigris! – kacagott fel Kadu. – Máris értem, miféle vízi tigrisről beszélnek.
A fiú a nyakába akasztotta az általvetőjét, és odament Kaduhoz, hogy köszönjön neki. Inas, ruganyos izomzatú, de csúnyácska gyerek volt. Rövid, széles homlokát és erős orrát megbarnította a napfény. Nagy, sötét szemei barátságosan fénylettek, becsületet és élénk természetet lehetett belőlük kiolvasni. Puhány orcája piroslott, távoli, vastag szemöldökei félénkségről tanúskodtak. Az álla hátracsapott volt, az állkapcsa csontos.
– Az apádat, Haragilt már ismerem – mondta Kadu. – Örvendek neked, Bartsány!
A legény félszegen toporgott előtte. Az uraság elérkezettnek látta az időt, hogy folytassa szemléző körútját.
– Kérdezte a tekintetes úr, hogy miféle hasznot ad a táj? – vetette fel a fejét Bartsány. – Ez a táj a szájnak ad; eleséget – és a léleknek ad. Viszont a zsebnek nem!
Kadu erre már intett a menetnek, hogy induljanak. Rosszkedvűen morfondírozott tovább, mert értette, amit a gyerek mondott. „Rossz befektetés ez a folyóvölgy – töprengett. – Tiru uram remélem rá fog ébredni!”

Töltésre fel, sédbe le, lápon át, fűzfapagonyon keresztül – így vezetett haza a fiú útja. Lépésről-lépésre változott a környezete; a porongokon** nyarak emelkedtek, a gödrökben kálmos zöldellt. Amott lenn sekély csurgó nevelt csíkot és békát, feljebb vízityúk iramodott be a sásba, még magasabban pedig egy földvár nőszirommal cicomázott fűhaja ringott az ég kékjében. A réten a szittyó és gyékény közt forráslápok bugyogtak föl csendesen; számlálhatatlan sokasága élt ezekben a vizekben az ebihalnak és lárvának.
Madármagasságból látható át igazán e szervezet; fő ütőere, a barna vizű Rianó folyó szétterül a síkságon, lelassul, és vargabetűket vetve keresi az útját. Hol az őt hajtó lejtés megszakad, ott száz ágra bomlik, és e száz vízfolyásocska gazdag szigetvilágot ölel körbe. Amint megnő az esés, az erecskék megkeresik egymást, hogy az Öreg-Rianó meanderezve folytassa útját délnyugat felé.
Az ő két partján fürdik a napsugár jókedvében Szege falva. Azért ez lett a neve, mert hét nap járóföldön belül egyedül ez a hajlék bírt megmaradni a Rianó árterén. Nem tudta elsodorni semmilyen hullám, mintha egy erősen bevert szög volna. Az itt élő magok*** jól ismerték az ártér csínját-bínját, meg tudták szelídíteni a Rianó hömpölygését.
A madár röpte fölé kerülve, nyugat felé tekintve hegyláncot látunk emelkedni. Záró-hegy a neve, és e mögött lakik Hyoi-nen-nar birodalom tüzes, ingerlékeny népe. A birodalom a három központi városáról – Hyoiról, Nenről és Narról – kapta a nevét. Lefordítva a három nevet fény derül arra, miért neveztem ingerlékenynek az itt élőket; Át-nem-mész! Hyoi-nen-nar kemény feltételeket szab az átkelőnek, sok pénze és jó indoka kell, hogy legyen annak, aki rajta keresztül óhajt tovább utazni. A birodalom rúl népe egyedül a szomszédoknak ad kedvezményt; az északkeleti szomszédnak, Csíkországnak és a keleti szomszédnak, Szegének.
A hazafelé igyekvő fiú szaladni kezdett, mert a vállát egyre inkább marta a tarisznya pántja. Kissé emelkedőre fordult az út a lába alatt, a víz és az erdő elmaradt; ez már az apja háza tája volt, Ferderétnek hívták. A rét közepén, két ingó-bingó lombú, leveleinek fonákját fel-felvillantó jegenyenyár alatt állt a téglából épült, nádtetejű lak, melynek árnyékos fala mellett két leány nemezelt.
– Bartsáány kedveees! – libegett az ének a lóstató legény felé.
– Nővéreim! – iramodott neki a fiú, és olyan virágzó örömmel talált egymásra a három testvér, mintha egy hete nem látták volna egymást, pedig Bartsány csupán egy éjszakára távozott el; a nádrengetegben maradt halászni.
Az elsőszülött leány megcirógatta öccse arcát, de remegett a keze. Bartsány aggodalomba esve indult az apja keresésére.
– Édesapám, miért reszket az Ánka keze? – állapodott meg Haragil előtt, aki a kerti padnál javítgatott egy halászhálót. A cserzett bőrű, tépett szalmakalapot, gyolcsruhákat viselő ember szigorúan szúrt oda neki a szemével. Bartsány megérezte, hogy illendő lett volna előbb köszönnie.
– Anyád előtt mutatkoztál? Mért nem az az első, hogy szólsz az érkezésedről? – feddte meg őt Haragil, de végül mégsem küldte el. Gond mélyített sóhajt hallatott. – Van, hogy egy éjszaka is elegendő ahhoz, hogy valami borzalom kerekedjen – dörmögte. – Ülj le! Nehéz lesz hallanod, amit mondok. Ilyesmi nem volt még az életedben. – Bartsány hevesen lüktető szívvel ült le, és az apjára függesztette a tekintetét. – Tegnap tanácsot ültek Hyoi-nen-nar urai és Szege uraságai. Ott volt a mi nagyságos Csermebát urunk és Hyoi-nen-nar uralkodója, Nasszimir fejedelem. A vámokról támadt közöttük ellentét.
– A vámokról? Ha olyan idős lennék, mint ez a vita a vámokról, már rég nem élnék! – kotyogott közbe Bartsány.
– Igen ám, de ezen a tanácson vérre mentek az urak. Az egyik szegei tanácsos megölt egy rúlt. Hyoi-nen-nar hadat üzent nekünk!
– Hogyan?! – Bartsány felpattant. – Jól értettem?
– Hadban állunk Hyoi-nen-nar rúl birodalommal.
„Ez képtelenség! – dörgölte meg a szemét türelmetlen mozdulattal Bartsány. – Mi történt itt? Hadban állunk...? Én nem állok hadban! A nővéreim, az anyám.... az apám sem állhat hadban!”
– Mi lesz velünk? – meredt le az apjára, aki rezzenetlenül kötötte a hálót. – Hogyan lehetséges, hogy hadban állunk? Hogy tehettek velünk ilyesmit? Hyoi-nen-nar ezer éve nevel harcosokat, mi pedig csak halakat a tóban... Akár ha a tigris meg a szúnyog mérné össze az erejét!
Haragil elzárkózott a fia kétségbeesésétől, és a viselkedéséből Bartsány a legrosszabbat érezte ki; hogy el kell hagyniuk a hazájukat.
– Köszönj anyádnak! És hozd ki a cseréppipámat!
A fiú bevonszolta magát a házba, megkereste a pipát, és feszülő marokkal vitte ki. Ámde az apja elé érkezve megbotlott, elvágódott, az ártatlan cserép pedig rövid repülés után ripityára tört a földön.
– Ej, te gyerek...! – ugrott föl dühödten az apja, de Bartsány fürgébb volt nála, felpattant és elinalt. Messze, egy szilfa tövénél rogyott le, ahonnan nem láthatta a házat és senki ember fiát.
„Véletlenül estem el, mégis érzem, hogy szándékos volt – búsult a fiú. – Minden fa ismerős itt. Valamelyik annyi idős, mint én, együtt nőttünk fel. Az egyikre odút tettünk a cinkéknek, ma is lakják. Megépítettük a kocsiutat, hogy a komáék könnyen el tudjanak jönni hozzánk látóba. Tavaly apám és én megcsináltuk a szélvédő fasort, hogy megvédje a házat, ha nagy fergeteg jön. Csenevészek még a kis fák, nem védenek semmit, nekünk kell védenünk őket. Talán nem is fogjuk látni, ahogy felnőnek? Azt az árkot azért ástuk két éve, hogy apadáskor a víz könnyebben elmenjen a rétről. Majd meggebedtünk belé, olyan sok volt a földmunka, de meghálálta a rét... Ott van a jó madársóskagyűjtő hely. Arra van a csalitos, amiben a sérült őzikét találtuk, akit felneveltünk. Ott laknak a földi darazsak, akik egy hónapja összeszurkáltak, mert óvatlan voltam... És az az erdő adta a fát a rönkcsónakhoz. Isten fizesse meg! Képtelenség, hogy elhagyjam azt, amiért ennyit dolgoztunk, és ami ennyi mindent adott nekünk!”

Haragil harcos mag családból származott, és a Csík királyságban nőtt föl városi környezetben. Hírneves mesterektől tanult természettudományokat és harcművészetet, közkatonaként vérét hullatta a csík hazáért. Úgy vált félig paraszttá, hogy délebbre költözött, Szege falvába, mert kedvesének tősgyökeres szegei apja csak így volt hajlandó hozzáadni a lányát. A harcossarj hamar megszokta a paraszti sorsot, és évről-évre többet sajátított el az ártériek ősi tudáskincséből.
Haragil telkes gazda volt, a telekméret arányában fizetett adót Csermebátnak, aki egyszerre volt polgármester és földesúr. Haragilnak és a többi földtulajdonosnak a telken kívül számtalan jövedelem forrása akadt! Az ártéren nem voltak adóköteles telkek, így azt pár ősi, alapvető közösségi törvényt betartva minden szegei szabadon használhatta. Az ártéri erdőkből saját szükségre vehettek el fát – épület- és tüzifát –, de tilos volt abból eladni. Hogy ki ellenőrizte ezt? Senki! Magának ártott, aki olyan sok fát gyűjtött, vagy vágott ki, hogy abból jutott eladásra, mert a nyerészkedés miatt az erdő előbb-utóbb megritkul, végül pedig képtelen felújulni ez a közös nagy érték. Az erdő vadat, vadgyümölcsöt, mézet, gombát, szurkot is adott. Az ártéri réten, fás legelőn mindenki szabadon legeltethetett – saját maga és a közösség örömére-hasznára ültethetett csemetét, olthatott be gyümölcsfát.
Csermebát néhány vizet tiltottá tett, de a legtöbben szabadon halászhatott a népe. Kimeríthetetlen kincsestár a víz! Ennivalót, eszközalapanyagot, ruhának, ágyneműnek valót, sőt még tűzifát is ad, ha a Rianóra gondolunk, ami bőven szállítja a könnyen kifogható uszadék fát. És még hogy megnöveli a hasznot és a sokféleséget a foképítés, ez a több százezer éves mesterség, amely Szegén kívül alig egy-két vidéken őrződött meg. Fokot építeni a lassú, alföldi folyóknál lehet. A fok maga egy nyílás, amit a folyót kísérő, természet alkotta földsáncon vágtak. A mederből kilépő folyó a nyíláson át talált utat az ártérre – az ügyesen megépített árkoknak, töltéseknek köszönhetően szabályozottan terült szét a réteken, irtásokon, galériaerdők alatt. A fokok révén az árvíz a lehető legcsekélyebb pusztítást okozta, hullámait azon helyekre terelték, amit a legkevésbé sajnáltak, vagy ami igényelte az elárasztást. Az árvíz a csatornákon keresztül eljutott a halastavakig, felfrissítve azoknak vizét.
A megzabolázott ár hamarosan apadni kezdett; ugyanazon az úton vonult vissza, amin érkezett. Az élelmes gazdák a fokba rekesztéket tettek, amin a halporonty (melyből a halak következő generációja kellett, hogy felnőjön) visszajuthatott a folyóba, de a nagy halak nem – ezeket kifogták.
Haragil lélekben harcos maradt. Szege ezerhatszáz lakója között talán egy tucat harcost találni és még párat, aki fogott már kardot. Csermebát uraság zsoldosserege is alig tett ki egy századot. Szege ilyen körülmények között állt hadban Hyoi-nen-nar ezredekben mérhető haderejével.

A messziről érkezett, vagyonos Tiru uraság megvalósítva tervének első lépését telket vásárolt Szegében, és kedélyesen indult a szegei székházba, hogy találkozzon Csermebát őméltóságával.
A falu ura úgy kezelte őt, mint egy rég várt, nyugati befektetőt, ki tőkét hoz Szegébe, és fellendíti azt. Felőle Tiru otthon érezhette magát, ott járt, kelt a faluban, ahol kedve tartotta; most épp a székházban, ahová még a falusiak se mehettek be.
Csermebát – keménykötésű, lassú mozgású, szakállas ember – egyedül időzött hivatali szobájában, az asztal fölött állva mustrált különböző térképeket és iratokat.
– Át ne lyukassza a tekintetével azt a papírt! – mondta neki Tiru.
– Jól jönne, ha a nézésemmel át tudnám lukasztani. Mi járatban az úr?
– Jöttem megérdeklődni, hogy mi a véleménye az árvédelmi gátról? Átgondolta-e, amiket egy hete mondtam róla?
– Volt némi időcském gondolkodni – kertelt Csermebát. – Talán megint át kell gondolnom. Szegében tudniillik sosem volt gond az árvízzel, mert a parasztok fokot építettek, és az megoldotta, amit meg kellett.
– A töltés ugyanolyan jól megoldja ezt a gondot. Sőt jobban! Gondoljon bele, ha gátat építtetne, a víz a medrében maradna, és az ármentesített részeken gabonatermesztésbe kezdhetnének az emberek. Azokat a kiváló földeket a folyó két partján most bozót, vagy víz lepi el. Pedig micsoda lehetőségről van itten szó! Mondja, kinek mi haszna van a fokokból?
– Haszna? – mormolta türelmetlenül Csermebát. – A fokgazdálkodás nem haszon; élet! Halat, madarat fognak, megeszik. Rőzsét, agyagot gyűjtenek, meg még ki tudja, mi mindent.
– Így van, de ebből ön nem lát pénzt. Hisz az árteret lehetetlenség megadóztatni! Tudom, ne is mondja! Senki nem tudja ellenőrizni, ki mennyit halászik, vadászik, gyűjtöget az ártéren. A legtöbb ilyen helyre képtelenség odaférkőzni, egyedül a parasztok ismerik a járást... vagy épp az úszást, mert többet járnak csónakon. Viszont ha betömetné a fokokat, gátat építtetne, és feltöretné azokat a zsíros földeket ott lenn az ártéren, első osztályú gabonát termeszthetne, és még adót is vethetne ki a gabonás telkekre. Tiszta haszon mindenkinek! Jól járna ön is, hisz az adó révén megnőne a bevétele, és jól járna a népe is, hisz több lenne a földterülete, több kalászost vethetne!
Csermebát szórakozottan legyintett:
– Először a háború.
– Háború? – tetetett meglepődést Tiru.
– Úgy. Mert hadilábon állunk Hyoi-nen-narral. Itt az ideje, hogy tudja.
Tiru újra eljátszotta, hogy megdöbben, sőt percekre letaglózza ez a hír. Aztán előre lépve így szólt:
– Jól mondja, uram! Hadilábon állunk! Mert tegnap óta földtulajdonos vagyok Szegében, és ugyanolyan fontos nekem ez a falu, mint az itt szülötteknek! Szereltetem a seregemet, és ön mellett fogok dacolni az ellenséggel!

Megjegyzések:

*Barcs, barcsány: tigris (ősmagyar)
**Porong: szigetszerű kiemelkedés, domb (népi)
***Mag: ősi nép a Nísek földjén