Bárcsak örökké

Teljesen el voltam bambulva. Már nem emlékszem min gondolkodtam el, csak arra, hogy hirtelen visszazökkentem a valóságba. Ahogy merengtem a messzeségbe, egy lány állt távolabb előttem, - kitakarta a bokrot, amit szemeim előtte néztek. Egy kisebb lány csoprt tagja volt, akik valamely kellően unalmas órájukra vártak. A nap szépen sütött, és nekem is eszembe jutott, hogy lassan vége lesz a szünetnek, így indulnom kellene. Szemeim még egy pillanatig legelésztek a lányon, majd ők elindultak az egyik épület felé. Így hátulról méginkább megerősített abban, hogy (bár a világban sok minden nem, de) Ő tökéletes. Nem igazán hittem a csodákban; ADDIG.

Legközelebb mikor megpillantottam, úgy intéztem, hogy el kelljen mennem mellette, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Sötétbarna, vállig érő egyenes haja volt, valami rettentő dögös piros plüsspulóverben és feszülős farmerben állt. Mellei kisebbek voltak az átlagnál, nagyon tetszettek. Eleinte háttal volt nekem, de elindultam, hogy megkerüljem, gyönyörűen tündöklő kék szempár tárult elém, teljesen megbabonázott. Sosem láttam ilyen gyönyörűt azelőtt. Mikor tekintete rám tévedt, teljesen zavarba jöttem, majd, mint aki ezzel a határozott szándékkal jött volna, elindultam a legközelebbi mosdó felé. Amikor az ajtót becsuktam magam mögött a pulzusom már-már kolibrit megszégyenítő volt, és remegtem. Nagyon meglepődtem. Aztán megláttam magam a tükörben. "Még ilyen szánalmas alakot!" gondoltam, és bár nem voltam biztos magamban, elindultam kifelé. Már nem voltak ott. Mivel eléggé félénk voltam, nem mertem megszólítani még sokáig.

Egyszer úgy alakult, hogy egy folyosón várakoztunk. Ekkor elszántam magam, és valami teljesen stupid kérdéssel odafordultam a kis lánycsapathoz. Nos amelyikük a legközelebb állt hozzám, fogta magát és egyszerűen arrébbment, a többiek pedig próbálták visszafogni a kacajt. Ez annyira kínos volt számomra, hogy megindultam a lépcső felé. Valaki utánam szólt "Ne menj el!", de nem lett volna erőm a szemükbe nézni ezek után. Úgy éreztem teljesen leírtam magam, és a további órákon sem volt már kedvem résztvenni. Itt most egy snit, és alul a szöveg: "pár héttel később". Az ebédlőben pont mögöttem állt. Ennyire még sosem voltam zavarban. Természetesen hoztam a formám, némi evőeszköz csörömpölés kíséretében. Mentségemre legyen mondva, remegő kézzel nem lehet jól fogni. Már nagyon vörösödhettem, mert mindenki engem nézett, volt, aki nem bírta lenyelni a levesét. Éreztem, hogy a népszerűségi indexem nem fog az egekig hágni ezek után. Amikor végre letelepedtem egy asztalhoz, még kínosabb pillanatok következtek, amik ismertetésétől most eltekintek.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy, ha elhaladunk egymás mellett, köszönünk egymásnaak. Ettől még a nap is szebben tündökölt. Egy alkalommal, mikor mentek az ebédlő felé elindultam én is, hátha sikerül majd valami értelmeset cselekednem. Észrevettem, hogy lemarad a többiektől, nem hiszem, hogy véletlen lehetett. Mire utolértem, már bent voltunk az ebédlőben, de azt semmi képp sem akartam, hogy beérjük a többieket, ígyhát megszólaltam. Most sem sikerült túl sok tartalmat kipréselnem, de nem nevetett. Egy fehér kötöttpulóver volt rajta, olyan édesen nézett rám, hogy vajon mit szeretnék mondani... ...csak egyszerűen úgy éreztem, magamhoz kell szorítanom. Nagyon meglepődött, kifejtette magát, de én is szörnyen elcsodálkoztam. Kínos zavaromban hátrálni kezdtem, majd intenzíven elindultam az ajtó felé. Nagyon szégyelltem magam, de még sosem éreztem akkora boldogságot, mint abban a két másodpercben. Sosem éreztem még egy lány illatát azelőtt. Akorr 17 voltam, ő 14 lehetett. Ha az lett volna életem utolsó órája, akkor is érdemes volt megszületnem. Természetesen a srácok evvel az esettel piszkálgattak azután. Én lettem a "Mennyire örülök, hogy látlak"-srác. A lányok pedig kuncogva mutogattak rám a szünetekben. Eleinte zavart,
aztán csak élveztem a népszerűséget.

Egyik esős napon álltam, és néztem ki az ablakon - mert egyébként szeretem az esőt - és valaki kezét a vállamra tette. Nem hittem, de minden porcikámmal reméltem, hogy ő az. Nagyon lassan mertem csak hátrafordulni. Szégyen, vagy nem, könnybe lábadt a szemem. Ettől ő is zavarba jött. Nem szóltunk semmit, de nagyon tartalmas volt az a néhány pillanat. Megfogta remegő kezeimet, az övéi hidegek voltak, és nyirkos volt a tenyere. Egyre közelebb húzódtunk, végül teljesen összebújtunk. A folyosó pedig lassan elnéptelenedett, mert közben becsöngettek. Az egyik barátnője még várt rá, majd ő is eltűnt. Nem tudom meddig álltunk úgy, sokáig. Hallgattam a lélegzetét. Életem egyik legszebb percei voltak. Úgy éreztem ha kérné, én lehoznám neki a csillagokat.

Ezt követően sétálgattunk a városban, nagyokat beszélgettünk, elmondtam neki, hogy én még soha senkivel. Aztán egy nap avval a fura ötlettel állt elő, hogy menjünk el strandra. Alapjában véve ez egy jó ötlet, de a nők nagy része nem érti ezzel kapcsolatos aggájainkat. Ő is értetlenkedett egy darabig. Kínos volt a helyzet és nem is tudtam ponosan mit akarok. Szívesen láttam volna bikiniben, de azzal más is együtt jár. Aztán meggyőztem, hogy talán máskor.

Egyik nap eljött hozzánk. Körbeszeretgette a cicust, kutyust, majd beszélgetni kezdtünk az ágyamon. Ez a lány egy tünemény! Gondoltam magamban. És megint eltöltött az az érzés, hogy Isten nem teremtette tökéletesnek a világot, de vannak dolgok benne, melyek azok. Lehet, hogy szerette volna, de nem mertem beszélgetésnél messzebbre menni. Kisvártatva vihar támadt. Nem akartam elengedni ilyen időben, de végül ő tette fel a kérdést. Nem baj-e, ha ittmaradna. Természetesen bólintottam. Későig beszélgettünk és egy filmet is megnéztünk. Aztán hogy ne legyen olyan feszült, mondtam, hogy ha akarja majd zuhanyzom én először. Úgy tűnt tetszett neki az ötlet. Amikor elkészültem, ő bement. Sokáig pepecselt, így én addig kerestem plusz ágyneműt, és gondoltam megvetem az ágyat, hogy addig se járjon az eszem másutt. Amikor kész voltam, még mindíg nem volt kész. Az egész ház aludt már, csak a víz csobogás hallatszott. Egészen közel léptem az ajtóhoz, és azon tűnődtem, hogy milyen kár, hogy elválaszt bennünket, amikor megraccsent lábam alatt a padló. Tudtam, hogy tudja, hogy ott vagyok. Vártam, hogy rákérdez, de kérdés nem jött, hanem résnyire kinyitotta az ajtót, és kikandikált nagy kék szemeivel. Nagyon megijedtem, erre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem még tollászkodik egy darabig. Még a pizsamámat sem vettem fel, csak az alsó volt rajtam, mely alól egyértelműen meredt... Azt hittem, még legalább tíz perc. Végigmért, majd néztük egmást. Semmit sem szólt. Nem tudtam mit akar. Vajon szeretné, ha bemennék? Jó ég! Fogalmam sincs mit csináljak. Aztán úgy gondoltam egyet előre lépek, kiderül, hogy szűkebbre veszi-e az ajtó nyílását. Lassan elölrébb kúsztam. Semmi. Meg se mozdul. Kétsége voltam esve. A szemében láttam a tüzet, de csak nem akart beengedni. Már egészen ott voltam az ajtónál. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, hogy mi. Kínzó volt a néma csend. Végül kimondta. Utólag: én bolond tudhattam volna. "Oltsd le... ...kérlek." Megkönnyebbültem. Ő visszaslisszant a kádba. Én esetlenül levettem a gatyót, majd óvatosan utána mentem. Nagyon ideges voltam, nehogy rosszul csináljak valamit. Ő állt a vízsugarak alatt, aztán óvatosan magához húzott. Átöleltem, egyik kezem lenn volt egész a derekánál. Kissé zavart voltam, mert fütyim hozzáért a hasához. Egyébként sem tökéletes. Kissé görbe. Símogatni kezdett, és csókolgatta a nyakamat. Én a kezeimmel a hátát, és a fenekét símogattam. A világ legtökéletesebb feneke símult a tenyerembe. Az egyik fülét kezdtem nyalogatni, és szopogattam a fülcimpáját, ettől nagyokat sóhajtott. Semmi sem számított, csak, hogy Neki jó legyen. Az egyik újjam nem tudatosan, betévedt a popsijába. Mivel nem ellenkezett, elkezdtem körbe mozgatni ujjam édes kis lukán. Ekkor hirtelen szájoncsókolt. Úgy éreztem, bárcsak örökké így maradhatnánk!