Baráti szerelem 6. fejezet

Hatodik fejezet



„A hibákért, melyeket elkövetünk, mindig bűnhődnünk kell. Legyenek kis, vagy nagy hibák, a következmények elől nem bújhatunk el. Csak abban bízhatunk, hogy bíráink kegyesek lesznek, és nem felejtik el, hogy emberek vagyunk, akik hibázunk, még ha nem is akarunk. Ezek a hibák formálják a jellemünket, alakítják az életünket, tanítanak, és tesznek bölcsebbé minket.”
J.R.

- Meg tudom magyarázni – a lány kezéért nyúlt, de az ellökte.
- Ne érj hozzám! –üvöltött rá, miközben előtörtek a könnyei. –Lefeküdtél vele?!
- Had magyarázzam meg. Nem az történt, amire gondolsz.
- Ne hazudj a képembe! –üvöltött, miközben szeméből patakokban folytak a könnyek. Olyan dühős volt, hogy puszta kézzel szét tudta volna verni az egész házat. –Takarodj innen!
- Kérlek –az ő könnyei is előtörtek- ne haragudj.
- Húzz innen –megragadta, lökődni kezdte- menj el!
- Szeretlek –zokogott.
- Menny a picsába!
Veszekedésük emléke mélyen az agyába vésődött. Újra, és újra lejátszotta, és egyszerűen képtelen volt elhinni, felfogni. Kata azóta sem beszél vele. Ezernyi üzenetet hagyott. Óránként hívta, de nem válaszol, és a telefont sem veszi fel. Tudta, hogy hibát követett el, és fizetnie kell érte, de nem feküdt le Timivel. Le tudott állni. Csak egy csók volt. Egyetlen csók, ami miatt elvesztette élete szerelmét.
A szobájában feküdt, és a plafont bámulta. Minden üresnek, értelmetlennek tűnt. A fájdalom az egész testét átjárta, és elviselhetetlennek tűnt. Az elmúlt két napban alig aludt. Egyszerűen képtelen volt. Semmihez nem volt kedve, ereje. Enni is csak egy szendvicset evett. Azt is úgy kellett magába erőszakolnia. Még a fát sem díszítette fel. Nem látta értelmét. Minek? Nincs mit ünnepelnie. Mindent elrontott, mindent tönkretett, és elvesztette élete értelmét. Az álma, a boldogsága, csak egy röpke pillanatig tartott. Egyik pillanatról a másikra vált valóra. Lett mennyország az élete, majd pokol.
Tudta mit rontott el, hogy csakis az ő hibája, és a mértéke olyan nagy, hogy nem várhat érte megbocsájtást.
Ahogy az ágyon feküdt hallotta, hogy a szomszédoknál megszólal a karácsonyi dalok válogatása. Odakint lassan besötétedett, az utca elnéptelenedett. Mindenki otthon van, fát díszítenek, ajándékot csomagolnak, vacsorát készítenek. A szent estére készülnek, boldogan, vidáman, azokkal, akiket szeretnek. Ettől a gondolattól csak még jobban elkeseredett. Ő nem ünnepel. Nincs miért ünnepelnie. Oldalra fordult, és bámult kifelé az ablakon. Odakint ismét havazott. Az utcai lámpa fényében csillogtak a hópelyhek, melyek még varázslatosabbá tették a napot. Nem is emlékszik mikor volt utoljára fehér karácsony, arra meg végképp nem, hogy mikor havazott utoljára szent este. Minden tökéletes, minden megadatott egy különlegesen szép estéhez, ünnephez.
Vajon Kata mit csinálhat, mit érezhet? Még mindig dühős? Vagy már nem? Haragszik még rá? Meg fog tudni valaha bocsájtani neki? Vagy végleg elvesztette? A gondolatai ezerrel cikáztak. Érvek, ellenérvek, érzések… nem volt kivel megvitatnia őket. Szégyellte azt, amit tett. Magára maradt, és egyedül kell választ találnia a kérdéseire. Ám ez nem könnyű, rohadtul nem az. Ismét előtörtek a könnyei. Némán folytak végig az arcán. Már nem volt kedve élni, nem volt kedve semmihez sem. Hánykólodótt az ágyában, és várta, hogy vége legyen… de nem lett, és ebben a gyötrelmes helyzetben egyszer csak megpillantotta a kis piros csomagot, mely ott árválkodott a komód melletti sarokban. Az arany masni szorosan körül fonta, és ölelte. Kata ajándéka volt benne. Megakadt rajta a szeme… perceken át bámulta, majd felült az ágyon, letörölte a könnyeit, és elhatározta, hogy elviszi neki.
Nem tudta, hogy mit fog reagálni… be engedi-e egyáltalán, vagy sem, de ezt meg kell tennie. Akkor is, ha nem fog megbocsájtani neki. Persze most nem is ezért megy. Csak az ajándékot akarja átadni.
Kimászott az ágyból, gyors lefürdött, egy kicsit rendbe szedte magát, felöltözött, és a következő pillanatban már az utcán találta magát. A hó nagy pelyhekben esett, az idő kellemes volt, egyáltalán nem volt hideg. Az utcán egyedül volt. A házak ablakán át szebbnél szebb fák kukucskáltak kifelé, és álltak büszkén, mert ezer színpompában tündököltek, ragyogtak, és olyan szépek voltak, mint még előtte soha. Ezért születtek, nevelkedtek, hogy végül beteljesítsék sorsukat, és karácsonyfaként ragyoghassanak. Erik meg-meg csodálta őket, de igazából nem nagyon érdekelték. A lány csak pár saroknyira lakott, és ahogy közeledett egyre jobban félt. Félt attól, hogy rávágja az ajtót, hogy nem fogadja el az ajándékot, és elzavarja. Erre nagy volt az esély. Igyekezett pozitív maradni, és elhessegetni a negatív gondolatokat, melyek most sokkal racionálisabbak voltak, mint a pozitívak.
Még soha életében nem félt ennyire semmitől sem… sok mindennel szembe kellett néznie, köztük a rémisztő fogorvossal is, kitől rettegett, de most még hozzá is szívesebben menne… a sarkon befordulva megpillantotta a sárgára mázolt családi házat. Egy pillanatra megállt. Csak nézte. A lány szobájában égett a villany, otthon van. A szíve ebben a pillanatban vadul kezdett kalapálni, mély levegőt vett, és elindult. A lábai olyan nehezen mozogtak, mintha ezertonnányi súly lett volna rajtuk. A legszívessebben visszafordult volna, de nem teheti… meg kell tennie, nem futamodhat meg. Lesz, ami lesz –gondolta- ennél már úgysem lehet rosszabb. Az ajtóhoz érve összeszedte minden bátorságát, és megnyomta a csengőt, mely éles hangjával megtörte az est nyugodt csendjét. Izgatottan toporzékolt, a másodpercek végtelen hosszúra nyúltak, és a hideg ellenére verejtékcseppek folytak végig az arcán. Úgy érezte mindenki őt figyeli, pedig igazából senki sem figyelt fel rá… na azért egy valaki igen. A szemben lakó család nagypapája igen. Épp a járdára hullott friss havat söpörgette. Nem azért, mert zavarta, hanem mert friss levegőre volt szüksége. Két éve vesztette el a párját, és azóta az ünnepek nem ugyanazok. Egy éve költözött ide a lányához, és a családjához, hogy ne legyen egyedül, de a több mint negyven éven át tartó házassága, és szerelme még így is hiányzik számára. Sosem fogja felejteni, és örökké fogja szeretni. Szüksége volt pár magányos percre, hogy összeszedje a gondolatait, magát, és, hogy senkitől sem zavartatva tudjon pár könnycseppet hullajtani.
Erik figyelte a bácsikát, ahogy csoszogva söpri maga előtt a havat… mikor az ajtó kinyílt. Megfordult… és Kata állt ott. Meglepetten nézte a férfit, hirtelen nem is tudott mit mondani. Csak állt ott és bámulta. Erik már a torkában érezte a szívét, és minden bátorsága elszállt. Reszketve nézett élete szerelmére, akinek a tekintetében ott volt a harag és a bánat keserű egyvelege.
- Szia –préselte ki reszkető ajkán.
- Szia –hangja elcsuklott. A legszívesebben ott folytatta volna, ahol a múltkor abba hagyta. Az elmúlt napokban teljesen maga alatt volt. Rengeteget sírt, és nagyon megviselte az, amit a férfi tett vele. Most pedig itt áll vele szemben.
- Nem akarlak zavarni –koncentrálnia kellett, hogy ne tőrjön elő belőle a sírás- csak ezt akarom átadni.
- Mi ez? –ostoba kérdés volt, de hirtelen nem tudta, h mit mondjon. Azt sem, hogy mit tegyen. A legszívesebben rávágta volna az ajtót, de nem tudta megtenni. Szereti, úgy ahogy korábban még senkit, és elviselhetetlenül hiányzott neki… de megbocsájtani sem bír. Túl nagy fájdalmat okozott.
- Ajándék –mélyen a lány szemébe nézett, s közben át nyújtotta- a karácsonyi ajándékod.
- Azt hiszed, hogy ezzel mindent jóvátehetsz? –nem emelte fel a hangját, inkább halk maradt. Nem dühöt, hanem csalódást érzett.
- Nem, és nem azért hoztam. Csak át akartam adni –ismét oda nyújtotta. A lány elvette- Boldog karácsonyt –suttogta, bár tudta, hogy a hibája miatt ez nem lehet az.
- Köszönöm. – a csomagra nézett, majd a férfi szemébe. Nem tudta mit mondhatna még. Nem akart veszekedni, és ahogy Erik, úgy ő is küzdött a könnyeivel. Szemből az idős bácsi figyelte őket. Elég tapasztalt volt, hogy tudja mi a szitu. Látta, hogy szeretik egymást, és szenvednek. Azt is kivette, hogy a fiú hibázott, és elég nagyot. Visszafogott lélegzettel figyelte őket, és szorított azért, hogy kibéküljenek, hogy legalább ők azzal tölthessék a szent estét, akit a világon a legjobban szeretnek.
- Nem tartalak fel tovább. Legyen szép estéd –egy könnycsepp gördült végig az arcán –szia.
- Szia – még pár másodpercig nézték egymást, aztán a férfi megfordult, és elindult. Az első könnycseppet rengeteg másik követte. Nem bírta elfojtani, előtört belőle. Csak remélte, hogy a lány már bement, és nem látja. Nem akarta, hogy lássa. Nem akart előtte sírni, nem akarta felzaklatni vele. Elég bánatot okozott már neki… ezzel nem akarta terhelni. Üres tekintettel bámult ki a fejéből. Csak nézett maga elé, és haladt előre lassan, komótosan. Szemből a bácsika még mindig figyelte. Tekintetük találkozott, és a bácsi mosolygott. Nem értette miért teszi? Minek örül? Nem látta, hogy mi történt? Nem értette, de nem is érdekelte… a bánat miatt már semmi sem. Csak nézte a vigyorgó öreget, aki elégedetten támaszkodott a söprűjének, mikor hirtelen egy kéz ragadta meg hátulról. Ijedten állt meg, és fordult meg… Kata volt az. Tekintetük egybefonódott, szemeik csillogtak, és elvesztek a másodperc végtelenében- Szeretlek –suttogta- nem akarom, hogy elmenj- megcsókolta. Perceken át csókolóztak a szakadó hóesésben, majd kézen fogva mentek be a házba. Az öreg a túloldalon elégedetten nyugtázta a látottakat, és visszament ő is a meleg házba, ahol már csak őrá vártak, hogy neki láthassanak a vacsora elfogyasztásának.

- vége -