Babaház I. - Tibike és egyéb állatfajták

- És erre mit mondott, na mit? Hogy kényszerpihenőre küld. Engem! Legszívesebben én is elküldtem volna őt valahova. De mégis csak a főnököm. – Csapkodtam a levegőben, miközben a forró nyári nap perzselte bőrömet.
Valahogy minden olyan más volt, mint otthon, a városban. Bármerre néztem, zöldellő hegyek tekintettek vissza rám. És az ég is olyan kék volt, mint amilyennek még sosem láttam a toronyházak közt. De valljuk be, mindez egy cseppet sem érdekelt.
Én a monitorom fényében akartam fürdőzni, vagy a város szmogos levegőjét szívva akartam egy újabb riportalanyra vadászni, vagy… Vagy bármi jobb lett volna annál a békét, nyugalmat és steril harmóniát sugárzó helynél, ahol ücsörögtem.
S mindezt miért? Mert a főnök szava szent és sérthetetlen. Legalábbis ezt mondják, nem igaz? De mi van, ha az ember lányának főnöke egy véreskezű szakbarbár? Na? Gondolom, aki ezt a mondást kitalálta, az nem gondolt az olyanokra, mint Veress Gábor, a Pesti harsona főszerkesztője.

Ám nem volt mit tenni, csapkodhattam, sírhattam, könyöröghettem, ő bizony azt mondta, hogy feltöltődésre van szükségem. És egy hónapon belül látni sem akar a szerkesztőség környékén. Ha tudná, hogy én is hasonló érzéseket táplálok iránta!
- Ugyan, ne rinyálj már! Inkább örülnél neki, hogy kaptál egy kis fizetett szabadságot. – mondta Tibike azzal a kaján vigyorral a képén, amit sosem bírtam. Csak elfelejtettem róla szólni neki.

Tibi, egyébként, valaha a legjobb barátom lehetett az egyetemi éveink alatt. Hogy miért csak lehetett? Remélem, megbocsátod nekem, de jómagam is azon szerencsétlenek széles táborhoz tartozom, akik szinte semmire sem emlékeznek azokból az időkből. Persze, minderről csakis a szigorú és megfeszített tanulás tehet. Semmi más.
Viccet félretéve, Tibike jóformán az egyetlen barátom volt akkoriban. S bár különböző szakokra jártunk - ő gépészmérnöknek tanult, míg én bölcsészkedtem -, mégis együtt sírtunk, együtt nevettünk. Együtt keltünk és együtt is feküdtünk. Igaz, mindez korán sem jelenti azt, hogy bármi egyéb is történt köztünk. Ha érted, mire gondolok…

Aztán a diplomaosztó után minden megváltozott. Eleinte mindketten a fővárosban próbáltunk szerencsét, kisebb-nagyobb szerencsével, ám kedves barátocskám hamarosan hazaköltözött Fenyvesagárdra, hogy átmenetileg kisegítő legyen az apja mellett. És ez olyannyira jól is ment neki, hogy végleg ott maradt. Én meg tovább építgettem a firkász karrierem, mígnem történt, ami történt. S azzal a lendülettel, amivel kiraktak a szerkesztőségből, szépen fogtam magam, és meg sem álltam Tibike szülővárosáig.
Régebben órákon át hallgattam a történeteket, melyeket a lakótársam mesélt a környező hegyekről, arról, hogy milyen csudálatos (nem vicc, tényleg így mondta) gyermekkora volt és hogy milyen gyönyörű helyeket tudna nekem mutatni, ha egyszer meglátogatnám. És tényleg. Aláírom, hogy nem hazudott, sőt még csak nem is esett barokkos túlzásokba, mert Fenyvesagárd meseszerű kisváros volt kanyargós kis utcáival, színes házikóival és hangulatos teraszaival. Csak a bibi az volt, hogy nagyvárosi lány lévén én forgalmi dugókhoz és pörgéshez szoktam. Azt, pedig már jobb, ha meg sem említem, hogy a rigók csiripelésétől egyenesen kivert a frász.

Nem úgy Tibit! Figyeltem, ahogy elterpeszkedett a függőágyban. Olyan nyugodt volt, mint amilyennek még sosem láttam. Lerítt róla, hogy imádja a munkáját, az életét és a lakhelyét.
Itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy nem csak egy átlagos kis viskó kertjében ültem. De nem ám! Hanem a város legbefolyásosabb családjának nyaralója adott nekem ideiglenes otthont. Bizony, ha a Fenyvessy család neve szóba került, minden helybélinek a luxus, a gazdagság és a tökély jutott eszébe. Tibinek meg a tömérdek meló, hiszen – most ki kell, hogy ábrándítsalak- édesapja mellett ő volt a villa másik karbantartója. De azért panaszkodásra még így sem volt oka, hiszen a családja a házban lakhatott, s különben is Fenyvessyék csak hébe-hóba látogatták meg nyári rezidenciájukat. Akkor is csak azért, hogy lássák, még mindig nem dőlt össze az évszázados épület.
- Egyszer én is szeretnék egy ilyen házban élni! – próbáltam témát váltani, mert szemmel láthatóan nem hatották meg beszélgetőtársamat a főnökömről mesélt históriák.
- Itt a környéken van pár hely, ahova nyugodtan betörhetsz. Merthogy a bérfirkász fizetésedből sosem fog rá telni, az tuti fix – nagy szavak voltak ezek valakitől, aki csak kölcsönt kapta ezt a falatnyi paradicsomot.
- Vagy akár össze is jöhetek a főnököddel! – meglepetten nézett rám. Azt hiszem, olyan komolyra sikeredett ez a kijelentésem, hogy még ő maga sem tudta eldönteni, hogy viccelek vagy sem. Hiába, mindig is furcsa humorom volt.
- Szerintem jobb, ha a betörésnél maradsz! – erre csak helyeselni tudtam, majd hörpintettem egyet a kezemben levő italból és élveztem a nyári szellő forró fuvallatát.

Őszintén szólva, örültem, hogy a barátocskám nem feszegette, miért is kaptam próbaidőt a munkahelyemen. Miért is tette volna? Hiszen nem azért mentem el hozzá, hogy a múltam zavaros kis részleteiről beszéljek, hanem hogy kipihenjem magam. Bár azt ő is jól sejtette, hogy nem egy szimpla kis varázsütésre szállt el minden ihletem.
A távolban hirtelen egy alacsony, kopasz és meglehetősen amorf alak tűnt fel. Kicsit közelebb érve azt is megállapítottam, hogy az illető nagyon hasonlít a velem szemben tespedő úriemberre. S mikor néhány méter futás után már ott lihegett mellettünk, akkor végre leesett: hiszen ez a legendás Sanyi bá, Tibi apukája!
Anno láttam egy képet az öregről, de azon vagy fél évtizeddel fiatalabb volt, és egy rettentő ocsmány semmilyen szőke parókát viselt. Így örömmel nyugtáztam, hogy bár kicsit több lett azóta a ránca, legalább a stílusérzéke fejlődött valamicskét.
Mivel azelőtt még sosem találkoztunk, gyorsan lefutottuk a szokásos udvariassági köröket, melyek után szerencsére nem kezdett újabb Darth Vader-i szuszogásba. A hangja, viszont pont olyan volt, mint régen.

Emlékszem, első szemeszterünk ideje alatt Tibi anyukája, nevezetes Jutka néni ahelyett, hogy éjszakánként a párnáját sírta volna tele hőn szeretett bogárkája (nem viccelek, tényleg így hívta a 18 éves fiát) elvesztése miatt, inkább naphosszat a telefonon lógott. S mikor Sanyi bá már unta az ömlengős beszélgetéseket (melyeknek nem egyszer én is részese voltam), akkor csak annyit lehetett hallani, hogy mély, mackós hangján káromkodott valamit és nemes egyszerűséggel szétkapcsolta a vonalat.
Egyébként, mondtam már, hogy felettébb elragadó ember volt? Tényleg. Még akkor is, ha nem volt hajlandó további bájcsevegésbe keveredni. Inkább gyorsan és nyersen vázolta a tényt:
- Jönnek! – Kik? Az oroszok? Vagy a kínaiak a bóvli gyártmányaikkal? Igen, minden bizonnyal rájuk gondolt, hiszen más nem nagyon tudta volna olyan nagyon felzaklatni őt. Vagy mégis?
- Ne haragudjon, Sanyi bá, tudom, hogy itt vidéken egyszerűbben zajlanak a dolgok. Vagy az is lehet, hogy az én agyam lassú egy kicsit. De elmondaná, hogy mégis kik jönnek? – értetlenkedtem.
- A Fenyvessyék, hát ki másék? – mondta, mintha a válasz teljesen magától értetődő lett volna. S ha ja jobban belegondolok, valójában az is volt, hiszen az ő birtokukon voltam, az ő kerti székükben ültem és az ő gondnokukra bámultam kimondottan bambán.
Csak azt nem értettem, hogy miért akkor kell ezeknek megjelenniük, amikor én nagy kegyesen meghivattam magamat drága Tibor barátomhoz?

Persze, ez még csak a kezdet volt. A későbbiekben, ugyanis ezer meg egy új kérdés bukkant fel bennem, többek közt az is, hogy miért rohangál mindenki úgy, mint pók a falon? Vagy hogy hogyan sikerült alig fél óra alatt osztódással olyan nagyon megszaporodni a személyzetnek?
Mikor megérkeztem, egy árva lélek sem lézengett a házban, komolyan, elsőre kísértetkastélynak is gondolhattam volna. Ám, amikor pár órával később bekapcsolt Fenyvessyék vörös jelzése, már egy kisebb hadseregnyi ember sürgött-forgott benn. Volt, aki felmosó vödröt cipelt, ágyneműt cserélt vagy épp söprögetett. És olyan is volt, aki igencsak hasztalannak érezte magát a nagy felfordulásban. Ez utóbbi voltam egyébként én.
Nesze nekem pörgés – gondoltam.
Hatalmas volt a fejetlenség a házban, s ez csak a kisebbik probléma volt. Legalábbis, nekem súlyosabbnak tűnt az, hogy Tibinek már órák óta színét sem láttam. Megkérdeztem hát az előttem ásítozó, söprögető, majd újra ásítozó leányzót, hogy látta-e őt? A válasz természetesen nem volt, bár a kiscsaj annyira nem volt beszámítható állapotban, hogy azt sem tudta, kiről beszélek.

Így hát vártam, hátha jön valaki, aki megkérdezi, hogy mire várok? Vagy kérdés nélkül csakúgy a kezembe nyom egy felmosórongyot, hogy elfoglaljam magam. De nem. Mindenki csak rohangált. Én meg jobb híján nézelődtem, úgysem láttam még a házat belülről.
Azt kell, hogy mondjam, nem csalódtam. Az épület belülről is hasonlóan monumentálisnak és zordnak hatott, mint odakinn. Mégis volt benne valami magával ragadó. Az enyhén dohos szag, a sötétfa burkolat és az apró ablakok egészen a múltszázadig vitték vissza a szemlélődőt. Minden egyes recsegésben benne volt több generáció történelme. És az öreg komódok, ha mesélni tudtak volna! Fantasztikus volt. S egyben félelmetes is.
A családtagok fotóin minden egyes szereplő olyan büszkén pózolt, mintha épp megmentették volna a világot. Vagy megfejtették volna az örök élet titkát. Vagy nem is tudom. De abban biztos voltam, hogy majd ha egy napon Pulitzer-díjat kapok, én is pont ugyanúgy fogok feszíteni, mint ők.
Aztán feltűnt a tékozló fiú:
- Tibi, Tibi, várj! –ragadtam meg a karját.
- Mia, most nem érek rá.
- Azt látom, de megmondanád, hogy mégis mi a fenéhez kezdjek? Fenyvessyék ki fognak dobni, ha…
- Megjöttek! – visított közbe egy éles női hang a konyhából.
Barátocskám arca hirtelen olyan színekbe kezdett pompázni, amilyeket még a szivárvány sem látott. Először a vörösnél is izzóbb lett a feje, majd szépen lassan a halvány rózsaszíntől eljutottunk addig, hogy olyan sápadt lett, hogy azt hittem, helyben fel kell majd mosnunk. S valahogy éreztem, hogy én sem teszem egyszerűbbé a helyzetét.
- Figyelj, én feltartom őket, amíg minden a helyére kerül. – próbáltam hősködni. Mert ez általában jól szokott menni a lányoknak. Tudjátok, egy-két szempilla rebesgetés, félénk mosoly és máris még a legvadabb oroszlán is kisegérként várakozik, míg szabad nem lesz a pálya. Fenyvessyéknél ez nem jött be. Nagyon nem.

A villa bejáratának lépcsőjén állva már-már egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy cafat hús lennék, amit a hiénák elé vetettek. Már csak azt vártam, hogy a vezérhím mikor adja meg a jelet, melyre mind az öten marcangolni kezdenek.
De nem tették. Csak kellően meglepett arcot vágtak, mikor is azt ecseteltem nekik, hogy nem mehetnek be a házba, mivel egy rettentő ritka és persze mérges kígyó szabadult el a házban. S addig nem mehet be senki, amíg be nem fogják a segítőim.
- Ugyan, miféle kígyó? – kérdezte a család legidősebb tagja.
Szinte biztos voltam benne, hogy ő nem más, mint Fenyvessy Tamás, az országszerte ismert vállalkozó. Így élőben valahogy magasabb volt, annál, ahogy elképzeltem, de egy cseppet sem barátságosabb. Ettől függetlenül, külsőre pozitívan csalódtam benne, hiszen ahhoz képest, hogy már a 45. életévét taposta, nagyon is jól tartotta magát.
És a családja sem panaszkodhatott, hiszen mindannyian úgy néztek ki, mintha valami puccos családi sorozatból bújtak volna elő.

A családfő mellett egy mellben erős ”harmincas” állt, akinek nem létező mimikáját elnézve rájöttem, hogy a modern plasztikai sebészet tényleg csodákra képes. Valószínűleg, a fehérköpenyeseknek köszönhette a nő is, hogy legrosszabb esetben is tíz évet letagadhatott a korából.
A kocsi (Mit kocsi? Luxusjárgány!) csomagtartójánál két körülbelül velem egykorú leányzó viháncolt szüntelenül. Első gondolatom az volt, hogy akár ikrek is lehetnének, mert körülbelül annyi különbség volt köztük, hogy az egyiknek barna haja volt, a másiknak, pedig hidrogén szőke.
De amikor a szőke félreérthetetlen pillantásokat kezdett küldözgetni a motorháztetőnek hanyagul nekitámaszkodó srácnak, akkor valami azt kezdte súgni, hogy mégsem testvérek. Legalábbis a legutóbbi trend szerint gazdagok közt sem dívik a vérfertőzés.
S ha már szóba jött a srác, gyorsan meg is jegyzem, hogy az egész bagázsból ő tűnt a legemberibbnek. Még akkor is, ha először furcsálltam a majdnem vállig érő, aranyszínű fürtjeit. Bár, ha a ködös memóriám nem csal, anno bölcsészkaros koromban, mondjuk, sok ilyen fazont láttam, de ott egyáltalán nem a kifutók legutóbbi trendjét követték a bölcselkedők. Sőt…

Persze, ahogy szemlélődtem, a kígyó kérdéskör még mindig fennállt, és nem volt mit tenni, be kellett dobnom a lehető legnagyobb szamárságokat a világon:
- Mondja, egyáltalán kicsoda maga? – kérdezte az idősebbik nő.
- Én? Kérem, én Szabó Mia vagyok, a Biológiai Intézet hüllőtani csoportjának felelős vezetője.
- Figyeld, drágám, milyen okos emberek járnak hozzánk! – ha tudná… - És mondja, a tévések nem kíváncsiak erre a szenzációra?
- Minden bizonnyal azok lennének, asszonyom, ha tudnának róla. Ám, ez egy olyan fajta, ami már réges-rég kihalt Magyarországon. És most az a helyzet, hogy titokban próbáljuk újra szaporítani őket.
Ezt már a tapasztalt üzletember gyomra nem vette be.
- Jól van, ebből elég! Maga most szépen félreáll és beenged a házamba, érti? – mondta igencsak feszülten. S hogy a helyzetet még inkább fokozza, a szemei szinte szikráztak az esti szürkületben.
- De uram, ezt nem szabad! – ugrottam elé, minek eredményeképp pont találkoztam egy vibráló kék szempárral. Amitől nem ijedtem meg. Nem én! Bár, magamban már kezdtem is mondani az imákat.
Ekkor kinyílt az ajtó, és mennyből az angyal helyett Tibi lépett ki rajta. Először köszöntötte a családot, majd odasúgtam neki:
- Mi tartott ilyen sokáig?
- Történt egy kis technikai gikszer – nem mondod? Itt is.
- Mondja, kedves Tibor, mi folyik itt? Ki ez a nőszemély? – kérdezte a kékszemű.
- Uram, minden a legnagyobb rendben. – Tibi, nem erről volt szó! – És kérem, hadd mutassam be Önnek Miát, az új felszolgálónkat. Még csak ma érkezett, így kérem, bocsássa meg neki, ha némi kellemetlenséget okozott. – vagy úgy. Szóval, kivert kutyából hirtelen felszolgálóvá léptem elő. Ezt nevezem én karriernek!

Az öreg nem szólt semmit, csak becsmérlő pillantások vetett rám, majd bement a házba. Őt, pedig követte az egész családja. Először azt hittem, hogy magamhoz képest egész jól megúsztam a helyzetet, mígnem az egyik lány kicsit sem halk kijelentésével földbe döngölte az aprócska önbizalmam maradékát is.
- Az újoncok olyan szánalmasok! – mondta. Fenyvessyék jót nevettek ezen.
Én meg csak álltam ott, és azon tűnődtem: már megint mibe keveredtem?