Az Utolsó Ítélet - 1. A rejtély megoldódik

A Teremtés


Totus földjét Tolero, az élet sárkánya teremtette, ezerkétszázharminchat évvel ezelőtt. Megteremtette a Földet, majd az Eget az égitestekkel. Végül benépesítette Totust saját teremtményeivel. Angyalok, unikornisok, griffmadarak éltek ezen a földön. Egy ideig minden csendes volt és békés. De mint minden világban, az egyensúly megtartása végett is, a gonosz is felütötte fejét Debilito, a sötétség sárkánya személyében. Ő is megteremtette a saját gonosz, romlott lényeit. Tolero, látva húga tevékenységét, megalkotta az Alvilágot és testvérét, lényeivel együtt száműzte oda.
Ezután megindult a háborúskodás a két testvér között, amely haláluk után is folytatódott. Sok lény azonban elfordult teremtőinek imádásától és új isteneket kezdtek bálványozni. Tolerot csak az erdei népek, Debilitot pedig csak az élőholtak tisztelték tovább.
Egy napon, úgy hatszáz évvel ezelőtt, egy átjáró nyílt Totusra. Furcsa lények jöttek be rajta, Totus népe nem tudta, barátok-e vagy inkább ellenségek. Emberek voltak, akik a saját hazájukból kiűzettek és ide menekültek. Próbáltak megélni a többiek mellett és mára saját birodalmat alakítottak. Sokan azonban ezt nem nézik jó szemmel, hiszen milyen dolog már az, hogy a betolakodók fogyasztják Totus népének minden jóját? De kénytelenek ebbe beletörődni, az emberek itt élnek köztük, és Totushoz tartoznak. Ők is beszálltak a háborúskodásba a területekért és egy kincsért, ami talán soha nem is létezett, mégis, ha létezne, megváltoztatná egész Totus életét. Ám nem mindegy, hogy kinek a kezébe kerül…


1.fejezet: A rejtély megoldódik


A két sárkány 1236. évében járunk. Nyár van, nagy hőség, az emberek nem is nagyon merészkednek ki a szabadba. Éjszaka meg főleg nem. Ugyanis egy ideje, titokzatos eltűnések és gyilkosságok tartják rettegésben az emberek népét. És ez a fővárosban, Lumenben sincs másképp. Hónapok óta keresik a választ és a tettest, de semmi nyoma. Bár egyesek sejteni vélik a merénylők kilétét. Ám senki nem hisz nekik.
Hirtelen az égen sötét felhők gyülekeztek és rémisztő gyorsasággal fedték le az eget. A hirtelen fényváltozásra Ian, a helyi kolostor egyik szerzetese felkapta fejét addigi munkájából. A templomban rendezgette a mise kellékeket, de a jelenség felkeltette érdeklődését. Kitárta a templom ajtaját és megpillantotta a sötét felhőket. Már szinte az egész eget beborították.
- Vihar nem jön ilyen gyorsan. – motyogta maga elé, majd megfordult és elindult jelenteni a dolgot a szerzetesmesternek, Jamesnek. Bár gondolta, hogy az öreg már észlelte a jelenséget.
Kicsit nagyobb lendülettel rontott be a helyiségbe, mint szerette volna, de úgy tűnt, a Mester már várta.
- Te is észlelted a felhőket. – mosolygott az öreg karosszékében ülve. Fehér, derékig érő szakállát simogatta, zöld szemeivel a másik szerzetesre meredt.
- Igen James. Ez nem lehet vihar. – jelentette ki Ian.
- Dehogyis nem. Csak nem olyan, ami esőt vagy villámokat hoz. Ez egy sokkal rosszabb vihar kezdetét jelenti. Az élőholtak elhagyták az Alvilágot. – mondta nyugodtan James.
- Megint? – rémült meg Ian. A Mester mindig mondta, hogy a titokzatos eltűnések és gyilkosságok hátterében az élőholtak állnak, de senki nem hitt neki. Csak a szerzetesek. De lehet, hogy ők is csak hűségből bólintottak rá az öreg feltevésére.
- Igen. Csak tudnám, mit akarnak ennyire. – gondolkodott James.
Ian sem tudta elképzelni, mi lehet olyan fontos, ami az élőholtaknak kell tőlük. Ők csak egyszerű emberek voltak. Az igaz, hogy az évszázadok során eltanulták a mágiát, de még mindig messze le voltak maradva Totus ősi népe előtt.
- De úgy látom, a katonaságot is megrémítették a felhők. Vagy csak Edward belátta, hogy igazam van. – tanakodott tovább.
- Kétlem, hogy ez történt volna. De, a remény hal meg utoljára. – nevetett Ian.
- Szedd össze a többieket! Készüljünk az összecsapásra! – fordította komolyra a szót a Mester.
Ian csak bólintott, aztán elhagyta a szobát. Útja közben látta, hogy már szinte az összes szerzetes összegyűlt és mind a templomba tart.
- Rendben fiatalok! Most szembe kell néznünk rengeteg sötét lénnyel, de mindig az járjon a fejetekben, amit megtanítottam nektek – mondta el instrukcióit az öreg.
Kitárták a templom ajtaját és megpillantották az élőholtak seregét. Fenn az égen denevérek közeledtek Lumen felé, a földön pedig zombik és csontvázak hada lépdelt. A menet elején három, fekete talárba burkolózott lovas ment.
Közben a helyi katonaság is felsorakozott a város védelmére.
- Én erősen kételkedem, hogy ezeket megbírjuk-e fékezni – mondta ki hangosan gondolatát Ian.
- De, megbírjuk fékezni. Csak jó hozzáállás kell hozzá. – bizonygatta James, de ezzel a másikat nem sikerült megnyugtatnia.
- Rájöttél már, mit akarhatnak? – kérdezte a Mestertől Ian. Ő volt az egyetlen, aki tegezhette az öreget. Ha James meghal, Ian lesz a vezére a kolostornak. A férfi harminckét éves volt és a nők kedvelték társaságát. Sokszor semmibe vették, hogy ő egy szerzetes, nem pedig egyszerű férfi. Sokan ábrándoztak róla. Sötétbarna haját rövidre vágatta, barna szemeivel mindenkit levett a lábáról.
- Csak sejtem. De remélem, tévedek – motyogta maga elé az öreg.
Ian inkább ráhagyta a dolgot. Majd elmondja, ha akarja.
A sereg elérte a katonáikat, megkezdődött a küzdelem.
- Szerzetesek, a tornyokba és lőni! – ordította el magát James. Ian is igyekezett volna, de a Mester megfogta karját.
- Te maradj itt. Szükségem lesz rád. – szólt határozottan a férfinek. Ian csak bólintott és követte mesterét a könyvtárba.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte a szerzetes.
- Remélem tévedek, de nagyon valószínű, hogy valamelyik kódexünket akarják. – adta meg a válasz James.
- De, akkor miért jönnének ekkora sereggel? Hisz, csak ideküldenének néhány embert, azok ellopnák a könyvet – értetlenkedett Ian.
- Pontosan ezért vagyunk itt. Gyanítom, hogy a sereg csak figyelemelterelésre szolgál és ide is fognak jönni, hogy elvigyék valamelyik könyvünket. – mondta el gondolatát a Mester.
Ekkor kicsapódott az ajtó és egy fekete taláros alak állt ott.
- Milyen okos vagy James. Lenyűgöző! – tapsolt vihogva a csuklya alatt rejtőző nő. A hangja alapján Ian legalábbis nőre következtetett.
- Nem vagytok annyira kiszámíthatatlanok Angelika. – mosolygott James és a csuklyás felé fordult.
- Igaz, egy kilencven éves veteránt nem lehet csak úgy átejteni. De a királyotokat és a többi félnótást igen.
- Igazad van királynőm – James meghajolt a nő előtt.
Iannak tátva maradt a szája. Ez az alak, aki itt van tőle nem messze az élőholtak királynője?
- Ian, ő itt Angelika, Tenebros királynője. – intett a nő felé James.
Angelika udvariasan kezet nyújtott Iannek, közben levette csuklyáját. Derékig érő, fekete haja és szinte fekete szemei voltak. Fehér bőre szinte világított. Ahogy hozzáért a királynő kezéhez, kirázta a hideg. Nem csak a másik természetellenesen hosszú ujjaitól és hatalmas körmeitől, hanem attól, hogy annak keze olyan volt, mintha a férfi egy darab jégdarabot tartana a kezében.

Angelika mosolygott a szerzetes rezdülésén.
- Sosem fogott meg még vámpírt ugye? – kérdezte kedvesen. Egészen mély, érdes hangja volt, amitől megint felállt a szőr a hátán.
- Nem, még sosem. – mondta nagyot nyelve Ian. Angelika végigsimított az arcán.
- És még sosem látott. Most pedig el van ámulva, hogy nem minden vámpír csúnya, mint ahogyan azt a könyvek állítják. – folytatta mosolyogva mondókáját a lány.
Fiatal arca volt, bár ki tudja, mennyi idős lehet valójában.
- Még csak százkét éves vagyok. De jól tartom magam ugye? – viccelődött a szerzetessel. Nevetés közben nem látszottak megnagyobbodott szemfogai.
- Azon gondolkodik, hogy miért nem látszik a szemfogam? – a királynő kinyitotta száját, megemelte ajkait és megnövesztette szemfogait. Bámulatos volt. És mikor visszanézett Ianre, a szemei vérvörösek voltak, bőre egészen rátapadt csontjaira.
Ettől a férfi hátrahőkölt, Angelika pedig csak jóízűt nevetett rajta.
- Angelika már finomítani tud a külsején, olyan lesz az arca, mint amikor vámpírrá vált. – adta meg a magyarázatot James.
- Szóval, ön nem mindig volt vámpír? – érdeklődött Ian.
- Nem. Azzá tettek. De ma már nem bánom. Mellesleg pedig egy egész birodalmat irányítok és nagyon élvezem – válaszolta még mindig mosolyogva a lány. Közben megigazított pár kósza tincset, melyek a szemébe lógtak. Teljesen elbűvölte Iant, alig tért magához.
A lány arca hirtelen eltorzult, majd megszólalt:
- Na de elég a báj csevejből, nem ezért jöttem. – mondta és mind a kettejüket egy könnyed mozdulattal a falhoz taszította.
- Minek kellenek neked a kódexek? – kérdezte tőle James. Nagyon nyugodt volt, ahhoz képest, hogy egy vámpír királynő van velük egy szobában.
- Ha nem sértődsz meg, nem osztanám meg veled tervem James. – mosolygott a Mesterre Angelika, majd tovább kereste a könyvet.

Az ajtó megint kicsapódott és két szerzetes lépett be rajta.
- Azonnal álljon meg! – parancsolták a királynőnek.
- Ugyan már! Én vagyok Tenebros királynője. Majd két ilyen senki fog megállítani? – nevetett fel a lány és közelített a két szerzeteshez. Azok nem hátráltak meg.
- Bolondok vagytok! Fussatok! – próbálta menteni a menthetőt Ian, de a másik kettő nem hallgatott rá. Inkább egy-egy kést dobtak a királynőbe.
- Komolyan gondoltátok ezt, fiúk? – nézett rájuk rosszat sejtető vigyorral. Elegánsan kihúzta a késeket mellkasából, mire a sebek szinte azon nyomban begyógyultak. A fegyvereket egy kis fekete vér színezte be.
A két harcias szerzetes erre nagyon megrettent, de mielőtt elfuthattak volna, Angelika egyszerűen elporlasztotta őket.
- Neeee! – ordított fel Ian.
- Ennyire rosszul esik, hogy itt voltál, és nem tudtad őket megvédeni? – gügyögte Angelika a szerzetesnek.
- Hamarosan jönnek a többiek – figyelmeztette a királynőt James.
- Ugyanúgy végzik, mint azok ketten. És most, hol vannak a kódexek? Azok a kódexek, amik a Thesaurus lelőhelyét fedik fel? - a lány elkezdett kutatni a könyvek után.
- Sajnos nem szándékozzuk az orrodra kötni. – gúnyolódott vele Ian.
- Ne pimaszkodj velem ember! Eltaposlak, mint egy férget! – fenyegette őt Angelika.
- Akkor tegye meg! – feszítette tovább a húrt.
A királynő akkora pofont adott neki, hogy szája felrepedt és egész arcán karom nyomok húzódtak végig. A szerzetes vérét lenyalta ujjairól, majd annak arca felé közelített.
- Hagyd őt! – szólalt meg James.
- Miért hagynám? Tiszteletlen volt egy királynővel. – visszafordult Ianhez és mélyen a szemébe nézett.
Ian érezte, hogy a lány tekintete szinte beszippantja és akkor agyában elővillant a kép, hogy hol vannak a megfelelő kódexek. Ezután visszatért a valóságba.
- Nos, mégis hasznos voltál valamire. Köszönöm szépen. – suttogta a férfi fülébe Angelika és mikor visszahúzódott megnyalta a szerzetes sebeit. Aztán eltűnt a könyvtár belsejében.
- Sajnálom – mondta Ian.
- Nem a te hibád. Nagyon kevesek tudnak ezen varázslat ellen védekezni. Angelika nagyon jól ért a gondolatolvasáshoz, ez a specialitása. Senki sem veszi fel vele a versenyt. – nyugtatta tanítványát a Mester.
Ekkor Angelika visszatért, kezében a három könyvvel.
- Köszönöm még egyszer, hogy kölcsönadjátok nekem ezeket. Nagy hasznát fogom venni. – a végén sátánian felkacagott.
- Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg James.
- Tessék – fordult felé Angelika.
- Gondolom, ti álltok az eltűnések és gyilkosságok hátterében.
- Nagyon jól gondolod. De a királyotok olyan bolond, hogy nem fogadja el ezt. Igazam van? – mosolygott a királynő.
A két szerzetes nem szólt semmit.
- Még találkozunk – mondta Iannak, majd elteleportált.

A két szerzetes most már kiszabadult csapdájából. Nem tétlenkedtek, rögtön elindultak megnézni, mi a helyzet. Kiérvén az utcára tapasztalták a pusztítást, melyet az élőholtak serege vitt véghez. A házakat felgyújtották, az embereket halva feküdtek, amerre csak nézett az ember.
- Hol voltak? – teremtette le őket, a király. Kék szemei villámokat szórtak.
- A kódexeket próbáltuk megvédeni. De nem sikerült. – mondta James nyugodt hangon.
- Mégis ki lehetett oly nagy falat önnek, hogy nem bírt vele.
- A királynő jött el a könyvekért. Személyesen – védte mesterét Ian.
Ezen a szőke hajú király kissé meglepődött. Lófarokba kötött haja ide-oda himbálózott.
- Micsoda? Tenebros királynője itt járt? – nyitotta nagyra szemeit.
- Igen. Jól hallotta, királyom – bólintott a Mester.
Látszott Edwardon, hogy erősen töri a fejét, mit is mondjon. Egy nagy sóhaj után közölte:
- Értem. Ez esetben nem vonom magukat felelősségre, de legközelebb nem tűrök el hibát. – mondta határozottan a király, majd tovább indult.

A nap további része azzal telt, hogy összeszedték a halottakat és helyreállították a város rendjét. Nagyon sok volt a tennivaló, alig győzték elvégezni.
Este, vacsora után James hívatta Iant.
- Nos, kedves Fiam. Gyanítom, hogy mások is elakarják majd lopni a könyvet és lesz ellenünk újabb támadás. Így, fel kell készülnünk rá.
- De, már nincs nálunk a könyv – a szerzetes nem értette, miért kellene még mindig a támadások miatt aggodalmaskodniuk.
- Igen és erre mindenki rá fog jönni. És Tenebros királynőjétől már senki nem akarja majd ellopni…
- …kivéve minket – csillant fel Ian szeme.
- Pontosan. Csak nagyon jól előkészített tervvel dolgozhatunk. Még gondolkodom, de holnap ezt meg szeretném veled vitatni.
Ian bólintott.
- Jó éjt! – köszönt el tőle a Mester.
- Jó éjt! – a férfi visszavonult szobájába.

Egész éjjel a királynő járt a fejében. Sokszor végighúzta kezét sebein és közben arra a két barna szempárra gondolt. Nagy szerencséje van, hogy életben maradt. De céljának tekintette, hogy visszaszerzi a kódexeket. Készen állt a harcra.