Az utolsó áldozat

Frank F. Forman magabiztosságot próbált magára erőltetni, miközben a lepusztult gyártelep éjjeliőrét kereste. Végig tervén gondolkozott, amiről nem sikerült eldöntenie, hogy jogos-e, csak abban volt biztos, hogy szükséges a teljes megértéshez. Bár Pam, az ex-felesége nem értene ezzel egyet, de ő mindig is pacifista volt.

Frank rendőr volt, gyilkossági nyomozó. Bár halottat sokat látott már (néha nem is akármilyeneket), még sohasem kellett emberre lőnie. Természetesen gyakorlott lövő volt, hiszen kötelessége volt rendszeresen lőgyakorlaton részt vennie, de még sose kényszerült emberre emelni a most kezében tartott sörétes puskáját.

A tüskét, amely Frank lelkét, és gondolatait mérgezte addig, hogy kialakuljon benne a ma esti terve, Vigyori döfte belé, amolyan bosszúként haláltusája közben.

Vigyori egy pszichopata volt. Egy szemtanú mondta ki először későbbi becenevét. Az orvos szakértő szerint valamilyen izomgörcsben szenvedett, ezért vigyorgott folyton.

De akkoriban még nem voltak profilozók, és a pszichopata gyilkosok is új keletű találmánynak számítottak. Franké volt az ügy. Képtelen volt megérteni, hogy valaki miért öl meg nőket közvetlen közelről egy revolverrel, látszólag minden ok nélkül. A rendőrség tehetetlennek tűnt, és az is volt, mert az áldozatok halálára senkinek sem volt indítéka, így nem akadt gyanúsított.

Éppen ezért, nyom híján, sohasem kapták volna el, ha Vigyori nem telefonál be a rendőrségre. Magamutogató, egoista alak volt. Bizonyítani akarta ügyességét, amivel még a rendőröket is átverheti. Vasútállomásról telefonált, a háttérben a hangosbemondó szövege alapján a rendőrség hamar rájött, hol lehet. De előtte Frank beszélt vele.

Már öt nő halt meg ilyen módon, Frank pedig nyugtatókat szedett. Kétségbeesetten próbálta megtudni a cselekmény okát. Vigyori csak nevetett, ecsetelte átlagon felüli képességeit (legalábbis ő annak tartotta a gyilkosságoknak ezt a gyáva formáját), majd a rendőr sokadszori kérdésére azt válaszolta: „Tudja azt maga.”

Mikor a rendőrség kiért a helyszínre, a pszichopata csak akkor jött rá, hogy elárulta a helyét, és a rendőrség direkt beszéltette ilyen hosszan. Menekülni kezdett, de csak egy teherautó alá jutott. Meghalt, mondata értelmét magával vitte a sírba.

A következő kötelező orvosi vizsgálaton Fran már emberi roncs volt. Ezen az egy mondaton rágódott, ráadásul már egyedül volt, Pam nélkül. Megőrjítette a környezetében levőket önmarcangolásával. Nem értette meg a teljes képet.

Kirúgták. Azóta egy hét telt el. Ezalatt megszerezte az éjjeliőr adatait, fényképét, előszedte régi vadászpuskáját, és idejött, a gyártelepre, ahol ma már csak az egykor használt vegyi anyagok, és acéltömbök hevernek szanaszét.

Az éjjeliőr egykor egy börtön beltartalma volt. Hirtelen felindulásból ölte meg barátnőjét, és legjobb barátját, egyetlen szúrással. Miután végzett hűtlen kedvesével, megijedt, és feladta magát a rendőrségen. Tettét mélyen megbánta, azért is próbált új életet kezdeni, és megpróbált olyan munkát keresni, ahol nem kell emberekkel beszélni, nehogy szóba kerülhessen, hova lett az életéből az a bizonyos öt év.

Mikor meglátta a felfegyverzett férfit, megijedt. Az ő dolga a suhancok elkergetése volt, nem a fegyveres harc. Ráadásul börtönviselt felnőttként fegyvere sem lehetett. Ösztönösen menekülni kezdett.

Ezt látva Frank tüzet nyitott. Kicsit örült is neki lelke mélyén, mert így legalább személytelen maradt a dolog. Így könnyebb volt meghúzni a ravaszt.

A fickó mellett sörétdarabkák pattogtak, csodával határos módon még egy sem találta el eddig, ő pedig csak futott. Az az őrült meg akarta ölni. De csak a menekülésre tudott gondolni. Futott, és terepismeretéből adódóan már három fordulásból lerázta üldözőjét.

Kifújta magát egy nagy tartály mögött, miközben a fegyver dördüléseit, és a másik szitkait hallgatta. Lassan megindult az őrbódéban felejtett telefon irányába. Akaratlanul is azon kezdett el gondolkozni, miért támadta meg az az ember, és akkor eszébe jutott az egyetlen, számára elképzelhető, és logikus gondolat. Megállt. Nem hívhatja a rendőröket. Ahhoz nincs joga. Ha el tud menekülni, hát megteszi, de azt az embert nem büntetheti.

Gondolataiba, és saját lelkiismeretébe süllyedve nem vette észre azt a csövet, amiben megbotlott, elesett, és végül beleesett abba a tárolóba, ami eddig üresen állt, és csak most lett megtöltve, valamelyik frissen kilyukasztott tartály által.

Az első pillanatban megdermedt, majd ordítani kezdett, ahogy az anyag elkezdte marni a bőrét, a szemét, az, amelyik részét lenyelte, pedig a gyomrát, és a tüdejét.

Frank meghallotta az ordítást, és odasietett. Egyáltalán nem azt látta, amit szeretett volna. Innentől kezdve egy sebesült, mozgásképtelen férfi volt előtte.

„Maga nem is Samatha bátyja...” – hörögte a fickó. – „Ő fenyegetett meg, hogy kinyír, amiért végeztem a ... a húgával.” – sírás tört elő belőle. „Én nem akartam. Elborult a világ körülöttem. Ő is csak fájdalmában akarta rajtam húga halálát megbosszulni. De őt megértem. Maga mit akar tőlem? Magának nem ártottam semmit...” – sokkos állapotban volt a folyamatos intenzív fájdalomtól, de kezdett múlni, ahogy haltak el az érzékelő sejtjei.

„Azért jöttem, hogy megöljelek.” – mondta Frank, bár kezdett kételkedni, hogy képes lesz rá. Hiszen nem volt rá indoka. De egyben ez is volt az ok.

„Akkor már el is mehet.” – hörögte a fickó, magára erőltetve maradék humorérzékét, miután kiköpte tüdejének egy szétmart részét, hogy az ne zárja el a nyelőcsövét. „Mint láthatja, hamarosan meghalok. Nem kell gyilkosnak lennie, megmondhatja Samantha bátyjának, hogy meghaltam. Túl nagy fájdalmat okoztam neki, nem kell, hogy más bűnhődjön emiatt.”

Frank megrökönyödését vigyorgással próbálta palástolni. „Félreértett. Nem magáról van szó. Nem az a célom, hogy maga meghaljon. Az csak egy részlet a tervben. A legfontosabb, hogy én megöljem magát.”

„Maga megőrült...” - „És az mit számít magának?” – Frank egyre jobban belelendült – „Az elmúlt fél évet szinte csak filozófiai munkával töltöttem. A gyilkosság filozófiáját kerestem, az értelmet arra, mit jelent embert ölni. De aki leírta, az nem tudta, aki pedig tudta, az sosem írta le. Elképzelni pedig nem volt elég. Így nekem kell megtapasztalnom. Ok nélkül veszem el az életét. Maga lesz az első, és egyben utolsó áldozatom. Csak így érthetem meg a gyilkosság motivációját, és lelhetem meg a belső békémet.” Érezte, hogy fogytán az ideje, mert prédája már nem bírta sokáig.

„Viszlát.” – búcsúzott el Frank. Nagy erőfeszítést igényelt a fickó szemébe nézni. Nehezebb volt, mint gondolta volna. Pedig mindössze egy apró mozdulat a mutatóujjával. Fegyvere most a szokásosnál is súlyosabb volt, ahogy az áldozat mellkasához emelte a csövét. – „Ezt érezte Vigyori is, amikor lelőtte Pamet, az ötödik áldozatát.” – suhant át agyán a gondolat.

Várta a megkönnyebbülést, a megvilágosodást, lelkének felsőbb szintre emelkedését, a fensőbbséges életérzést, de nem történt semmi. Vér fröccsent a ruhájára, a földre, minden csupa vér lett körös-körül.

Frank megijedt. Semmivel sem jutott közelebb az őrületből kivezető ajtóhoz. Nem sikerült megértenie, mit jelent a gyilkosság, hogy miért ölhet meg egy ember valaki mást, látszólagos indok nélkül. Csak még mélyebbre süllyedt.

És akkor bevillant a megoldás. „Megőrültem. Pam elvesztése, és az értelmetlen gyilkosságok elvették az eszemet. Hiába fordultam a filozófiához, a metafizikához, a tudományokhoz, nem lett semmi értelme. A hozzám hasonlók miatt robog a világ teljes sebességgel a kárhozatba. Így lesznek a pszichopaták is. Ennyit ért a filozófia...”

A távolból felharsant az első rendőrautó szirénája. Biztos valami járókelőnek tűnt fel a lövöldözés. Frank még hálás is volt az illetőnek, úgy döntött, bevárja egykori kollégáit, és mindent elmagyaráz. Legalább másnak ne adjon fel egy értelmetlen, és veszélyes fejtörőt. Talán még segíthet is, hogy jobban megérthessük, miért lesz valaki gyilkos. Ő, Frank F. Forman, a hatodik, és egyben utolsó, akitől Vigyori elvette az életét.