Az őrzővédő (Utolsó fejezetek)

11. fejezet: A kinti világ...

A csípős szél hatalmas erővel fúj. Egyetlen élőlény sem rejtőzik a közelünkben. A körülményekhez képest meglehetősen gyorsan haladunk. Kemény utunk első megállója egy városrom. Ebből sem maradt sok, csak hamu és törmelék. Az örök félhomályban hunyjuk le szemünket egy elhagyatott épület tövében. Amikor felébredünk, tovább folytatjuk utunkat. Nem tudjuk, hogy milyen napszak lehet. Hamarosan egy erdőhöz érkezünk, ahol a fák levelei még zöldek.
- Ezek a bogyók ehetők, Hiel?
- Igen, de a patakból ne igyál, sajnos az még számunkra is végzetes lehet.
- Kár hogy az egész bioszférából néhány zöld fa Élte csak túl a becsapódást.
- Igen, szerencse, hogy maradtak növények egyáltalán, így van miből táplálkoznunk.
- Ne időzzünk sokáig, veszély közeleg, amint egy száraz, homokos pusztára fogunk érni, támadás fog érni minket.
- Ezt honnan tudod? Látó emlékei?
- Nem... megérzés. Tudod szerintem Látó sem tud mindent.
- Ezt hogy érted?
- Amikor az álmom elején jártam negyven emberrel bántam el, úgy hogy majdnem halálos sérülést szenvedtem. Aztán több száz emberrel bántam el... és most vadállatokat kaszaboltam le egyetlen sérüléssel. Lehet, hogy az erőnk növekszik?
- Ezt csak a messziiek mondhatnák meg.

- Te honnan tudsz róluk, neked mi volt az álmod, mielőtt felébredtél?
- Egy nagyvárosban Éldegéltem, mint hajóács. Egy nap aztán az egyik munkás megütötte az ujját a kalapáccsal. Rögtön odamentem és meggyógyítottam, ekkor jöttem rá, hogy ez a képességem. Aztán egy másik nap furcsa feketeségben találtam magam, ahol hangok szóltak hozzám és nyálkaszerű lények jöttek felém, ők mondták el, merre induljak. Azt hiszem, ezt mondták: „Csak az Élhet, aki Élni akar!” Aztán mutattak egy irányba, ahol végül megtaláltam az Életet. Hát ennyi.
- Értem, vajon hol Élhetnek a messziiek?
- Fogalmam sincs, de valami olyan helyen, ami távol esik a tértől, és időtől független.
- Jobb lenne, ha folytatnánk utunkat.

Pár óra gyaloglás után elérkeztünk egy száraz kietlen vidékre, ahol a szél csendes volt. A látási viszonyok egészen kielégítők, több kilométerre el lehet látni. Egy háznak a maradványa látszódik a távolban. Mikor közelebb érünk, mintha valami mozgást észlelnénk benne.
- Szerinted Élnek abban a házban?
- Nem hiszem, a menhelyeken kívül Látó nem említett lakott területeket.
- Veszélyt érzek...
Amikor már csak néhány lépés választ el minket a ház bejáratától, három sovány, gonosz tekintetű ember lép elénk.
- Hová, hová? Heh, tán csak nem akarjátok, hogy éhen vesszünk?
- Valóban nem szeretnénk, de sajnálatos módon nem áll rendelkezésünkre megosztható élelem.
- Kár, akkor a húsotokból lakmározunk majd, támadás!
Csendesen megjegyzem magamnak:
- Ti akartátok!

Miközben az első áldozatomban megforgatom a pengémet, a harmadik rosszakarónkat gyorsan lerúgom. Ezekkel könnyen végeztem. A második ember inkább elszalad.
- Ez bámulatos volt!
- Sajnos meghaltak, de ők támadtak.
- Hogy tudtál ilyen hihetetlen gyorsasággal végezni velük, ráadásul egyszerre szúrtál és rúgtál...
- Ralion megmutatta nekem, hogy mire lehetek képes. Hát, akkor kihasználom.
Pár nap elteltével megérkezünk egy hatalmas mezőre. A mezőn már nem sok élelem maradt, annak ellenére, hogy ez egy szántóföld volt valaha. Az időjárás is igencsak megváltozott. A pusztulás és rothadás szagát hozza a szél a messzeségből. A gyaloglást a fertőzött levegő majdnem lehetetlenné teszi órákon át, amikor...
- Tornádó!
- Micsoda? Itt?
- Nézd, Kriun, egy tornádó!
- Hogy a...futás!
- Balra!
- Ne, jobbra!

Én jobbra kezdek el rohanni, miközben látom, hogy a tornádó közelíti a helyünket. A hurrikán hamar elhagyja a helyszínt, de Hiel nyomát elvesztem. Tovább indulok, közben ordibálok, hátha meghallja. Már megint egyedül vagyok. A mező végén van egy kis patak, ami fölött egy kis kőhíd vezet át. Újabb mozgást észlelek az út mentén, talán egy újabb „jóakaró”?
Ahogy közelítek feléje, megfordul és integet felém... Szerencsére Hiel az. A következő házmaradványnál letáborozunk, ahol el is alszunk. Álmomban egy messziit látok, aki ezt mondja:
- Jó felé tartasz, de minek taposod utad, ha úgy is visszatérsz kiinduló helyedre?
- Mert ott csak unalom vár ránk.
- Unalom... de Élsz...
- Mást is akarok az Életen kívül, élvezni akarom!
- Akkor meghalsz.
- Nem, ez nem igaz, csak az hal meg, aki meg akar halni, én megtartom az Életem.
- Te mindig pengeélen táncolsz Kriun. Számolj le az érzelmeiddel és érzéseiddel, csak így nyerheted el véglegesen az Életet.
- Ti sem tudhattok mindent, én megtalálom az utat anélkül, hogy elveszteném az érzéseimet.
- Jó, folytasd utadat a kilátástalanság felé, nem akadályozunk meg semmiben.

Az álom szertefoszlik, és a házban ébredek. Talán ha nem minden érzést irtok ki, talán sikerülhet. Svájc már nincs messze. Már kevesebb, mint egy hónap, és elérkezünk oda. Felébresztem Hielt, és megnézzük a ház garázsát. Egy autó van benne.
- Szerinted működik még?
- Nem hiszem, de egy próbát megér.
Ráindítok, a kulcs benne van... elindul, a benzintartály is tele van. Hielt hívom, hogy szálljon be. Beszáll, én vezetek.
Egyszer gyerekkoromban hallottam, hogy úgy juthatunk a legtovább bizonyos mennyiségű benzinnel, ha úgy haladunk, mint egy nagymama. Mivel gondolom, nem nagy lesz a szembeforgalom, szépen, komótosan nekivágunk az útnak. A fékek működnek, de nem is nagyon próbálgatom, nehogy nagyon igénybe vegye ezt az öreg autót. Por lepi mindenét, talán már több éve nem használta senki, még szerencse, hogy garázsban volt, mert ha nem lett volna, a fagyos telek és az erős szelek végeztek volna vele, mint minden mással szinte.

Fülledt az idő, meglehet ezek a nyár első napjai. A levegő nem moccan, ahogy eleinte orkán fújt, most olyan csend honol itt. Ebben a nagy melegben és világosban egész jól át lehet látni a szmog rétegen. Jól haladunk, nem állja semmi sem az utunkat. A sivár földeken kívül semmit sem lehet látni. A kettőszáznyolcvanhatodik kilométernél abbahagyjuk a kocsikázást, azért a kulcsot megszokásból kiveszem. Nem látunk a közelben jó menedéket, így inkább a kocsiban alszunk. Másnap hangokra leszek figyelmes, mintha állandóan elhaló és erősödő hangok lennének, emberi beszéd lehet, de legtöbbször nem hallani a hangot.
- Hiel, te is hallod ezt?
- Ja, igen a rádiót próbálom beállítani.
- Működésben van?
- Nem sajnos, nagyon ritkán fog jelet.
- Gondolom, a rádiótornyokból sem maradhatott túlzottan sok.
- Igen, különben fognánk a jelet, na induljunk tovább, semmi kedvem itt maradni.

A rozzant szerkezetet ma nehezebb Életmagra kapatni, mint tegnap, de azért elindul. Kis füstöt ereget hátra, de ezek után már teszek a környezetszennyezésre, pedig hajdanán milyen nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy óvjuk a természetet, mindhiába.
Az ötszáznegyvenhatodik kilométernél az utolsó csepp benzinünk is kifogy. Kénytelenek leszünk a maradék utat gyalog megtenni, viszont ezzel a kétnapnyi autózással körülbelül fél hónapra csökkenthettük le az útidőt.
- Hiel, meglátásom szerint vége a kocsiútnak, lábon kell folytatnunk.
- Igen, akkor ne késlekedjünk.
- Tudod, ha elérjük Svájcot az lesz az első dolgom, hogy veszek egy forró zuhanyt.
- Én meg veszek egy jó adag kaját.
- Én is megelégeltem már a bogyókat és a magvakat.


12. fejezet: Az utolsó akadály...

Nem sokára egy másik menhelyhez értünk, pont ugyanúgy néz ki, mint a miénk. Első pillantásra úgy is gondolom, mintha ott lennénk, de ez a gondolat hamar szertefoszlott agyamban.
- Én azt mondom, hogy ne menjünk be, semmi hasznát nem vennénk.
- De talán megtudhatnánk néhány értékes dolgot, minthogy jó felé jövünk-e, és hogy milyen messze van még Svájc.
- Igazad van.
Hiel bekopogtat hát az ajtón és egy érdes férfihang felel.
- Ki az?
- Hiel vagyok, egy másik menhelyről érkeztem, néhány kérdést szeretnék feltenni.
- Jó, de nem nyitom ki az ajtót, nehogy ti is elkapjátok ezt a szörnyű influenzát.
- Milyen messze és merre van Svájc?
- Tíz napi járóföld, ha tovább mentek észak felé, majd egy tábla jelzi.
- Köszönöm szépen.
A táblát nem látjuk sehol, de azért továbbmegyünk. Minden rendben megy addig, amíg el nem érünk egy nagysodrású igen széles folyóhoz. Az egyetlen hídnál három ember áll, mindegyiknél van fegyver. Ezeken nehéz lesz túljutni. Odalépünk az egyikhez:
- Miért állnak itt, így felfegyverezve?
- Mi hajtjuk be a vámot. Aki nem fizet, az nem kel át, vagy legalábbis nem egyben.
- Értem, és ha nekünk nincs pénzünk, de át szeretnénk kelni?
- Akkor forduljatok vissza, vagy ússzatok.
- Nincs semmilyen más lehetőség?
- Nincs!
- Értem, köszönjük.
- Hiel, mi legyen?
- Próbáljuk meg átúszni először.

Ahogy rátekintünk a víz sodrására, mindketten tudomásul vesszük, hogy csak egy módon kelhetünk át, harccal, de most már nem hátrálunk meg. Hiellel megbeszélem, hogy maradjon egy rejtekhelyen addig, amíg el nem bánok velük. A lépéselőnyömet kihasználva az elsőt rögtön lekaszabolom, viszont erre a másik kettő azonnal fegyvert ránt. Az egyik fegyveresnek levágom a pisztolyt szorongató kezét, így a lövés nem engem talál el, viszont a másik belém lő egyet, a bordáim közé hatol a golyó, azonnal támadásba lendülök és a feje elválik a nyakától, de még egy lövést lead, ami a lábamat találja el. Intek Hielnek, hogy jöhet, de érzem, elhagy az erőm...
Már megint feketeségben ébredek, bár ez most más, nem látom sehol sem a fényt, helyette egy sötét csuklyás idegen lép elém.
- Akaratod segítségével jöttél ide?
- Nem...
- Gondoltam, akkor hamarosan távozni fogsz.
- Hol vagyok?
- Ez itt az Asztrálsík.
- Miért nincs itt a kékfény, az Élet?
- A világ nem ilyen egyszerű, az Életet már meglelted, de ha kiszáll belőled a lelked, azon senki nem segíthet.
- Tehát meghalhatok?
- Persze, bárki elpusztulhat. A halottat csak önmaga mentheti meg a végső pusztulástól.
- Ezt mire érted... már értem!

Összpontosítani kezdek arra, hogy az Élet szétárad a testem minden porcikájában, kilöki a golyókat és meggyógyulok. Pár másodperccel később, egyre távolodok a csuklyástól és a testemet látom magam előtt, felpattan a szemem. Hiel két kezét érzékelem először.
- Kösz Hiel, megmentetted az Életem!
- De, még csak most akartam hozzákezdeni.
- Micsoda? Szóval nem te gyógyítottál meg?
- Nem, ezért lepődtem meg annyira.
- Hmm, talán a messziiek is tévedtek, egyre jobban érdekel ez a dolog.
- Kriun, te meggyógyítottad magad egy halálos sérülésből, igaz, a sebek még most is ott vannak, de Élsz. Hadd segítsek...
- Köszönöm, így már sokkal jobb. Csak az Életbe tértem vissza, pár perc után megint elájultam volna.
- Igen, de az a pár perc is sokat jelent, főleg, hogy két lövést is kaptál.
- Igazad van, de most mi történt a híddal, miért nincs itt?
- Az egyik őr az utolsó erejével működésbe hozta a robbanószerkezetet, így a hídnak lőttek, de van nekik egy csónakjuk, gondolom, arra már nem lesz szükségük.

Beszállunk a csónakba és nyugodtan evezni kezdünk, szép lassan átérünk, igaz, a sodrás miatt pár száz méterrel odébb kötünk ki. Nyugodtan folytatjuk utunkat. A terep igen erősen emelkedik, amikor két hét gyaloglás után megpillantjuk a várva várt áhított célt: Svájc hegyeit. Az út itt véget ér, a hegyeken át, magunknak kell ösvényt találni, sajnos a növényzet igen sűrű, sok a szúrós ág és a kiszáradt kóró. Hiába kerüljük a hegyeket, nem látunk felvezető utat, hol lehet, miért nem leljük? Csak egyenesen tovább, egyszer úgy is meglesz.
Aztán pár óra után valóban találunk egy szűk kis ösvényt, ahol elindulhatunk, persze a csúcs még mindig messze van. Egy fa alatt letáborozunk, és végül elnyom minket az álom. Amikor felébredek, Hielnek a nyomát sem látom. Hová tűnhetett? Túl nagy a csönd, elönt az adrenalin, de semmit nem érzek, senki nincs a közelben támadó szándékkal.
- Bú!
- ÁÁÁ!
- Megijedtél?
- Igen! Örülök, hogy ilyen jó a kedved, Hiel, mert még sokat kell mennünk.
- Tudom, mehetünk is akár.
Útnak indulunk és egyre följebb és följebb érkezünk. Hamarosan egy gyönyörű helyhez érkezünk, ahol szép kilátás nyílik az alattunk elterülő tájra.
- Nézd, ott van az a menhely, milyen kicsi innen.
- Igen, látom, vajon Látó és a többiek jól vannak? Szerinted hányan ébredtek föl még azóta?
- Úgy öten- hatan biztos.


13. fejezet: Az út vége...

A napok előrehaladtával mi is nagy távolságot jártunk be és közelítjük a csúcsot. Egyre kellemesebb érzés fog el, de még nem tudok rájönni, hogy mi az, egészen eddig:
- Érzed ezt, Hiel?
- Mit?
- Hát épp ez az, már észre sem veszi az ember, mert ez a természetes.
- De mi?
- Jó érzés levegőt venni, már nem nyom és a szemem sem fáj már.
- Tényleg, milyen nagyszerű érzés. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés nyugodtan, jóleső érzéssel fellélegezni. Milyen tiszta, milyen értékes, és az elődeink mind ezt figyelmen kívül hagyták, hogy lehettek ilyen felelőtlenek, ennyire meggondolatlanok?
- Ez egyszerű, amíg nem figyelünk föl az Élet értékére, addig nem tartjuk szem előtt.
- Igazad van, de hogy nem lehetett észrevenni, amikor majd kiszúrja a szemünket?
- Más vágyakkal Éltek őseink, talán sokan építeni szerettek volna valamit, ami tartós, de helyette csak rombolást és pusztulást hoztak bolygónkra. Csak kicsit kellett volna többet gondolkodniuk, csak egy picivel kellett volna jobban odafigyelni, talán még most is megmenthető a Föld...
- Derűlátó barátom, az egyetlen, ami megmenthető, az az emberiség, legalábbis egy része. Ahogy Látó mondta, elhagyjuk a bölcsőnket és új Életforrás felé vesszük az utunkat.
- Te itt hagynád az egész bolygót?
- Ahogy mondod, nem terem itt már pusztuláson kívül semmi. Talán az új bolygón majd más lényekkel is találkozhatok, és az emberek majd rájönnek, hogy mindenki sokat ér.
- Meglehet, de mi lesz, ha mégsem jönnek rá? Ha megint ugyanabba a hibába esnek?
- Nem fognak, mert a közös ellenség összetart majd mindenkit, és nem lesz idő mással foglalkozni.
- Gondolod? Bárcsak igazad lenne, ha valóban így történne, végre eltűnne ez az ősbizalmatlanság és arra is ráébrednének, hogy az egymás átverése és kihasználása milyen kicsinyes és haszontalan.
- Igen, elvileg mindenkinek az érdeke lesz, hogy összetartsunk, de sajnos mindig akad egy haszonleső. Abban reménykedek, hogy ez a megtizedelt lakosságra nem lesz igaz.
- Folytassuk utunkat, mindjárt a végéhez érünk, már csak egy-két nap lehet hátra.
Felkerekedünk és boldogan indulunk útnak. Ahogy egyre följebb érünk, úgy tisztul a levegő, úgy érzem, egy öröklétet tudnék itt, így eltölteni. A nap ragyogása fényesebb ezer kardpengénél, a hűvös szellő susogva fúj végig a zöld - faleveleken. Kellemes mézillat tölti be a levegőt. A pázsit puha, selymes szőnyegként terül el előttünk, mintha csak arra várna, hogy végigmenjünk rajta. Egy kisebb csúcshoz érkezünk, ahol a szmogos levegőt már csak felülről látjuk. Nagyszerű érzés tölt el, egy újabb csúcs tornyosul elénk, de ilyen könnyeden száz hegy megmászása sem esne nehezemre.

Dél felé járhat, a nap kitartóan süti a tájat, tikkasztó hőség lesz úrrá. Már közel van a csúcs, ahol feltűnik az élővilág utolsó maradványainak egyike. Egy gyönyörű szarvas szökken el előttünk, de meg is ijed és tovább rohan. Madarak repülnek el felettünk, ilyenre már szinte nem is emlékszem. A csúcsra érve úgy döntünk, hogy letáborozunk, hogy megpihenjünk egy kicsit. Pár óra pihenő után folytatjuk a túrát, hamarosan elérkezünk egy nagyobb tisztásra, ahol a távolban egy kis falut pillantok meg.
- Nézd, Kriun, ott a falu!
- Látom, végre hogy ideértünk, már azt hittem, hogy sosem érjük el.
- Megérte hát ennyit utazni, most végre majd megállhatunk.
- Még nem vagyunk ott, remélem szeretettel fogadnak majd bennünket.
- Én is, Látónak erről nincs látomása?
- Üzenek Ralionnak, hogy ideértünk.
- Örülök, hogy ott vagytok, milyen volt az út?
- Hosszú és izgalmas, nagyon jól jött a kard, amit hoztál, anélkül nem igen értünk volna ide. Látónak van látomása arról, hogy fognak fogadni minket?
- Igen, azt mondja, hogy nem fogtok látni senkit, de aztán majd az emberek furcsán néznek rátok és a polgármester, majd szívesen üdvözöl titeket és elszállásol, ám te Kriun találkozni fogsz ott egy régi ismerősöddel.
- Kivel?... Hahó, kivel?
- Azt mondta Ralion, hogy jól fognak fogadni minket, ne aggódjunk.
- Hát, akkor indulhatunk is.

A kapukhoz érve nagyot dobban a szívem, vajon ki lehet az a régi ismerős? Bekopogtatunk az ajtók kinyílnak, és elénk tárják a falut. Senkit sem látunk, aztán egyszer csak elénk ugrik egy öregember:
- Kik vagytok?
- Most jöttünk egy menhelyről, szeretnénk a polgármesterrel beszélni.
- Arra van a hivatala.
Ujjával a keleti irányba mutat, a falu közepe felé. Sietve szaporázzuk a lépteinket, hogy odaérjünk. Elég igényes, rendben tartott épület a faluháza. Biztos erre gondolt az öregember. Belépünk, az előszobában egy titkárnő ül, meglát minket, majd így szól:
- Lépjenek beljebb, a polgármester úr mindig szívesen várja az új jövevényeket.
- Köszönjük, biztosíthatom, hogy nem fog csalódni bennünk. Szeretnénk szállást kérni és esetleg valami munka után nézni.
- Értem, beszéljék meg Alfonz úrral.
Amint benyitunk a polgármester úr irodájába, jókedvűen mosolyog ránk.
- Szóval, maguk az új emberek.
- Igen, szeretnénk munkát és szállást találni.
- Szerencséjük van. Épp most üresedett ki három ház. Abból kettő lehet a maguké. Munkalehetőség itt nem igen akad, talán segíthetnek gyűjtögetni a bogyókat.
- Egy házat ajándékoz nekünk?
- Igen, nyugodtan érezzék otthon magukat, két szomszédos ház, a falu szélén, meg fogják ismerni, mert fekete zászló lobog rajtuk, azt nyugodtan távolítsák el.
- Ez nem a halott meggyalázása?
- Ugyan, már sok hónappal ezelőtt történt az eset. Tényleg, nem gond.
- Köszönjük szíves üdvözleted, meglátja, jó polgárok leszünk.
- Legyen jó napjuk, viszontlátásra!

Elhagyjuk az épületet és megnézzük az új házainkat, megegyezünk, hogy melyik kié legyen, aztán letusolunk és utána körülnézünk a faluban. Szép hely, sok a virág és a természetes anyag. Kellemes illat terjeng, valószínűleg valami pékségből jön. Elindulunk a szag irányába, és a belsőtérbe fáradunk. Valóban, ez egy pékség, bár igen szűk kínálattal. Van pár mákos rétes, néhány kenyér, elenyésző sajtroló és egy kevés darab kifli.
- Jó napot kívánok, azt a mákos rétest kérném.
- Értem, máris adom.
- Köszönöm.
- Elnézést uram, elfelejtett fizetni!
- A világ katasztrofális állapotban van, maga meg pénzért árulja az áruit?
- Igen, valamiből nekem is Élnem kell.
- Pontosan, arra vannak a magvak és a bogyók!
- Hah, ne vicceljen, fizet vagy hívom a... úgy értem, mivel kíván fizetni?
- Nincs pénzem...
- Akkor ajánljon fel valami mást. – Furcsán mosolyog rám.
- Inkább visszaadom a rétest.
- Így is jó, és most, kérem, távozzanak.
- Isten önnel!

A modortalan hölgy még sokáig nézi, hogy mit csinálunk, mi közben elindulunk a hegyek felé, egy kicsit levegőzni. Ahogy megyünk, egyszer csak megpillantok egy ismerős arcot.
Olyan ismerős, de ki lehet ő? Hátulról a hajfürtjei lobognak a nyári szellőben.
- Naja?
- Na ja!
- Tényleg te vagy az?
- Kriun? Már vártalak, Ralion üzent, hogy érkeztek, örülök, hogy itt vagy.
- Hát még én! Azt hittem, hogy csak az álmomban létezel.
- Nem, teljesen valóságos vagyok, csak Ralion engem küldött az álmodba.
- Honnan ismered őt?
- Mielőtt volt a katasztrófa ő itt Élt velünk. Most azonban egy menhelyen Él valahol.
- Annyira jó, hogy Élve látlak, hogy nem vesztél oda a tűzben. Szeretlek és tudod, fájna ha elvesztenélek.
- Én is szeretlek, de a fájdalmat ne érezz, ha elvesztesz, nem a te hibád lesz. Te meglelted az Életet, viszont én sosem fogom.
- Ne is mondj ilyeneket! Rengeteg időnk van még!
- Igazad van.
- Ti honnan ismeritek egymást, Kriun?
- Az álmomban ő volt a feleségem, és most a valóságban is.
- Lehetek a tanúd?
- Hát persze, remek ötlet.
Attól a naptól fogva Kriun és Naja boldogan Élt, amíg...


2006. augusztus 20.

Külön köszönet: Páli Róbertnek, aki tartotta bennem a lelket, és mindig elolvasta a legújabb változatot.