Az idegen

Éjfélt üt a toronyóra, négyszázkilencvenöt méterrel arrébb. Zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Még nem dörög. Még nem villámlik.
Azt mondják az eső megtisztítja a levegőt. Elmossa a gonoszságokat, a rosszat és miután eláll, újra lehet mindent kezdeni az elejétől. De ezt Ő tudta, hogy hazugság. Ez nem igaz. Ha az lenne, akkor Ő most nem állna ott és nem várna Arra. Akkor békében élne a családjával.
Azon a helyen van, ahova a „találka” szól, az ötvenhetedik és a negyvenhetedik sarkán áll. Pontosan a kereszteződésben. Ha találkozik egy Olyannal, rajz kell, meg előkészület és minden más kellék. De az eső lehetetlenné teszi, hogy felfesse a Jeleket. Fekete bőrkabátja a bokájáig ér, csuklyáját a fejébe húzta. A haja szinte csont száraz alatta. Kezében a jól ismert fegyvere. A párja a zsebében. Soha nem hagyja otthon őket… hiszen nincs is otthona. Már nincs. Többé már nincs. Kéken világít és vibrál a fegyver. Még halványan. Mikor meghalja a cipőkopogást erősödik a vibrálása. Lassan emeli fel a fejét. Az a zsebébe nyúl és elővesz egy teljesen ártalmatlannak tűnő kést. Kicsinek tűnik, akár egy kis bicska. Pedig többet tud az a fegyver, mint amit gondolnának első látásra. Második látásra már úgy néz ki, mint egy kard, aminek letörött ferdén a pengéje. Majd jobban megnézve már látszik, hogy az egyik fele fűrész, a másik felén tüskeszerűen helyezkednek el apróbb pengék. Körülbelül fél centisek, és olyan vékonyak, hogy szemből, szinte nem is látszódnak. És lándzsa hegyben végződik.
Tíz méterre áll meg Ő tőle. Lány. Vagy csak volt, pár száz évvel azelőttig. Hosszú hajából javában ömlik a víz. Barna kabátját, mely a földig ér, mint Neki, sötétre festette az eső. De nem egy fajból származnak. Hosszú, karomban végződő hat ujja van a lány egyik kezén. Vörösen világít a szeme, és a bőre olyan fehér és áttetsző, mintha nem is bőr lenne. Kísértetiesen hasonlít Arra, ami megölte a szüleit. Egy pillanatra át fut az agyán, hogy talán Ez volt az. Azt mondják, minél öregebb egy ilyen, annál fehérebb, áttetszőbb, és vékonyabb a bőre. Először tíz, vékony réteg van rajtuk. Majd ez százévente csökken egy réteggel. Egy lámpa alatt áll meg. A fény árnyékot vet az arcára, de Ő látja, hogy már csak pár réteg bőre maradt Annak. Talán három, maximum négy. Nem teljesen, de kétszázötven éve várja a találkozást. Arra tette fel az életét, hogy megbosszulja a szülei halálát. Saját kezével fogja feltépni a mellkasát, és a szemébe fog nézni, mikor végleg elpusztul. Azt teszi majd vele, amit Az tett a szüleivel, mikor Ő megszületett.
A legtöbben a fajtájából nem emlékeznek az első kilencvenkilenc évükre. De Ő igen. Ő más. Már akkor tudta, hogy ki és mi Ő, és miért jött erre, a szörnyű, gonosz, és igazságtalan világra. De a szüleit nem tudta megmenteni. Arra nem volt képes...
Kristálytisztán emlékszik rá, hogy a kiságyában feküdt. Boldogan rugdosott, a szülei pedig fölé hajoltak, és nevettek. Csókokat váltottak, és nevettek. Majd egy szempillantás alatt eltűnt az egész. Vér borított mindent. Édesanyja hátrafordult, de visszanézni már nem volt lehetősége. Az letépte a fejét. Az édesapja egy eltüntető varázslatot, még el tudott mondani, így nem találta meg Őt. Pedig kereste. Látta. Érezte a bűzt, ami a szájából áramlott, mikor fölé hajolt. Pontosan nem tudta, hogy mi az. Csak annyit tudott, hogy rossz. Erőszakos és gyilkos. Egy könnycseppet ejtett csak. Síri csöndben maradt, és várt. Tudta, hogy ha nem siet Az, akkor eltűnik a varázslat, ami védi és észre fogja venni. Szerencsére nem vette észre. Mert eltűnt.
Erősebben kezdi szorítani a fegyvert. A düh kezdi átvenni a hatalmat felette. Dörren egyet az ég. A másik nem mozdul. Nem csinál semmit. Nem lélegzik. Nem pislog. Nincs is rá szüksége. Szemhéja sincs. Csak két szemgolyó, mely vörösen világít az éjben. Ez az egy szín rajtuk, a fehéren és feketén kívül. Ha ruha nélkül lennének, az erek úgy festenének a bőrük alatt, mintha össze-vissza vonalakat rajzolnánk feketével egy fehér lapra, halványan. Vékonyabb, vastagabb vonalakat. Méreg van bennük. Nem olyan, amitől meghalsz. Ettől a méregtől olyan leszel, mint ők. De csak ha ők így akarják. Olyan, mint egy vámpír harapása. Ha ad utána vért a sajátjából, akkor megtörténik az átváltozás. Ha nem, akkor lassú, fájdalmas a halál. Először nem érzel semmit. Majd az éhínség, vagy a szomjan halás lesz a halálod. Esetleg ők esznek meg. Az olyanokra, mint Ő ez maró hatással van. Kimarja a ruhát, vasat, a nyelő csövet, bármit. Ezért van rajtuk, egész testüket eltakaró ruha.
Azt akarja, hogy Az támadjon először. Tudja, hogy ha Ő támad, akkor a biztos halálba rohan. Ahogy végig gondolná, hogy hogyan kezdi a támadást, már meg is halt. Azok belemásznak az elmébe, és kiolvasnak olyat is, ami még át sem futott az elmén. De olyankor nem tudják ezt csinálni, ha ők támadnak. Az ellenfél védekezéssel tud csak győzni. Ismét dörög. Villámlik a messzeségben. Ő hallja, hogy becsap a villám egy fekete terepjáróba, két faluval arrébb. A kutyák vonítani kezdenek, és felkapcsolódnak a villanyok a házakban. A másik elfordítja a fejét. Még mindig zuhog az eső. Ahogy visszafordul, megtörténik végre…
Az felemeli a kezét, és elhajtja a kést. Ötször perdül meg a levegőben, és egyre több darabra esik szét. A pengékből újabb kések lesznek. A dárdahegyből, egy kisebb dárda képződik. A fűrészből, fűrészes kés lesz. Ő beugrik a mellette álló szemetes konténerbe. Tele van rothadó gyümölccsel, tojáshéjjal, teli pelenkákkal és persze patkányokkal. Azok visítva próbálnak mihamarabb menekülni. Hallja, ahogy a falba, a konténer oldalába mélyednek a pengék. Az egyik éppen súrolta a jobb lábát. Szitkozódva szedi le magáról a banánhéjat és óvatosan kikémlel. Az még mindig ott áll, ahol az előbb.
Találkozik a tekintetük…
Kék tűz villan a szemében, és már kint is van a szemetesből. Guggolva ér földet, a jobb tenyerét a földre szorítja, és kék áramot vezet bele. A másik látta ezt, de mire reagálhatott volna valamit, már el is érte. Kétrét görnyedve felkiált. Ő előveszi az övébe dugott tőrt, és elindul felé. Sántít a jobb lábára. Látja, ahogy a vére pirosra festi az utcán kavargó eső vizét. Enyhe fájdalmat érez. De nem igen tud most ezzel foglalkozni. A másik már éppen tápászkodik fel a földről. Még mindig zuhog, de a távolban már látni lehet, hogy tisztul az ég. Halvány rózsaszín csík jelenik meg a horizonton. Ő egy pillanatig értetlenül nézte. Nem tudta elhinni, hogy már ennyire eltelt volna az idő. Az előbb még csak…. de mégis. Hiszen az Egyenlítő közelében vannak. A jövőben. Igyekeznie kell. A Másikra kapja a fejét, és nézi, ahogy Az, a karmait növesztve közeledik felé. Öt ujjközéből hat karom jön elő. A hegyük még vöröslik a vértől. Erről Neki megint eszébe jut egy emlék.
Arról az éjszakáról.
Akkor látta elsőnek a karmait. Rá csöpögött a vér. Most az eső mossa el, az Ő vérével együtt. Ismét felülkerekedik rajta a düh. Elüvölti magát, és elindul felé. Már a kezében van a fegyvere. A másikban már parázslik az erő. Tudja, hogy csak egy jó mozdulat kell, és Az meghal. De elhibázza. Az utolsó pillanatban. Észreveszi Az, hogy Ő mire készül. Bejutott a fejébe. Annak sikerül félre ugrania. Nagyot csattan az Ő fegyvere a betonon. De a dörgés hangja szerencsére elnyomja. Nem volt már ideje, hogy a háta mögé nézzen. A jobb vállán éri az ütés. Felordít fájdalmában és a fejéből megpróbálja kilökni Azt.
Ha egyszer sikerül bejutniuk az elmébe, akkor nem csak azt olvassák ki, és akarják tudni, hogy mi lesz a következő lépés. Mindent tudni akarnak. Hogy miért van ott? Ki is ő valójában? Hol lakik? Van-e családja? Mi a múltja? Mindent. Képesek átvenni a hatalmat az elme fölött is.
Égő érzést kezd érezni a jobb vállánál. Zsibbadtság uralkodik el rajta. Még előtte kell végeznie az ellenséggel, hogy elérzéstelenedne az egész teste. Lassan halad le egyre jobban a felkarján. Bal kézzel elkapja a Másik bal bokáját, és amennyire csak tudja, elkezdi szorítani, majd maga elé rántja, miközben fordul hátra, és a rossz lábával kirántja Annak a lábát. Elterül és kés kiesik a kezéből. Végig csúszik az utcán, míg el nem tűnik egy csatornanyílásban. A jobb kezét nem érezi könyöktől, így fogja tőrét, és a mellkasába akarja szúrni…, de Az elkapja a karját.
Ismét találkozik a tekintetük.
Szomorúan csillan meg a vörös szempár. Ez az egyik megtévesztő viselkedésük. Valójában nem éreznek semmit, de el tudják hitetni az ellenséggel, hogy igen. Éreznek. Képesek rá. Szomorúságot. Fájdalmat. Bánatot. És olyankor az ellenségtől meg tudnak szabadulni, egy könnyű mozdulattal. De ez most nem jött össze.
Ő még erősebben nyomja lefelé a tőrt. A jobb keze feje már zsibbadni kezdett. Teljes testsúlyát is beleadva, már félig Azon fekszik.
Végre a hegye eléri a ruháját. Percek telnek el. Nem engedik el egymás tekintetét továbbra sem. Az elkezd alakot váltani. Csak az arca változik meg. De ennyi is elég. A állkapocscsontja nőiesedni kezd, egy nagyon ismerős, kedves, mosolygós, nővé változik. A homloka megnő. A szemürege egy kicsit nagyobbá és kerekebbé, az orra piszesebbé válik. Az arccsontja kijjebb emelkedik. Ő nem sokára már az édesanyját láthatja maga alatt. És ettől elbizonytalanodik. A szem színe nem változott. Továbbra is az a vérvörös színben virít. Tudta, hogy nem lehet az anyja, de mégis… Olyan valóságos, akkor… ott… Tudta, hogy meghalt. Ez ölte meg, és nem lehet itt.
Gyilkos düh veszi át a hatalmat az elméje felett egy pillanat alatt ismét. Ellepi a vörös köd az agyát. Már nem akart mást, csak vért ontani. Ennek a vérét. Ölni akart. Hideg vérrel. Ahogy ez tette meg az Ő szüleivel. Kivágni a szívét. Ha most nem teszi meg, nem lesz már rá több alkalma. Soha többé.
Megpróbálja még erősebben nyomna a tőrét. Egy kicsit eldől a nyele oldalra. Már egyáltalán nem érezi a jobb karját. A lábából, még mindig folyik a vér. Vibrálni kezd a balkeze. És akkor rájön. Elkezd áramot vezetni a tőrbe. Meg volt szentelve. Már eleve ez is halálos, de az árammal még hatásosabb lehet. Az még mindig az egyik kezével az Ő bal balcsuklóját fogja, és próbálja minél távolabb tolni magától.. De az áram hamarabb éri el a kezét. Az a keze, ami eddig a tőrt fogta, most elporlad… Felszisszen egy kicsit, mire eltűnik a varázslat is. Eltűnik a szép arc. Megint csak Az fekszik alatta. Még több áramot vezet Ő bele. Három centivel sikerül lejjebb nyomna a hegyét, így az már felhasította a bőrét.
A hegyéből kiindulva kezd halványan kirajzolódni a fekete erek hálózata. Ő elmosolyodik, és még erősebben nyomja lefelé a fegyvert. És akkor sikerül végre. Markolatig merül a tőr Annak a mellkasába. Elkerekednek a szemei, feketévé változnak, majd lassan fekete vér kezd előtörni a szájából, és a sebből is. Befesti az Ő arcát és belemegy a szemébe is. De nem érezi már meg. Már szinte semmit nem érez. Üres volt odabent. Nem akart egy pillanatot sem elhalasztani, abból, hogy láthatja ezt a férget megdögleni
A kéz elengedte a csuklóját. Még beljebb nyomja ezáltal a tőrt, mely már a hátán jött ki Annak, és elérte  betont. Majd megfogja az állkapcsát egy kézzel, és még mindig félig rajta feküdve rászorít. Az ujjai belemélyedtek a bőrébe, és már az egész testén kirajzolódnak a fekete erek.
Körívbe rántja a fejét. Háromszor kell megismételnie, mire hallja, hogy a csontok, porcok és inak szétválnak. Nem sikerült teljesen letépnie a fejét, de most már elég, hogy csak a nyakát törte ki. Lihegve borul a tetemre. Egészen addig, amíg az sisteregve el nem tűnt. Ha ezt egy sima éles tárggyal csinálja meg, ott darabokra is kellett volna utána tépni.
Ráesik a késére, majd a hátára gördül. A karját még mindig nem érzi, és a lába is vérzik még mindig eléggé, de elmosolyodik. Becsukja a szemét és hagyja, hogy az eső mossa az arcát. Lemossa róla a vért, és a mocskot. Boldog volt. Örült. Mert végre vége volt. Elvégezte a küldetését.
Bevégezte a feladatát.
Vége a küldetésének.
Megtette…
Elvégezte…