Az első "kapcsolatom"

Úgy 14 éves lehettem amikor úgy éreztem bevallanám a koszemeltemnek mit érzek. Az első óra előtt odaálltam és nem cifráztam, megmondtam neki, hogy szeretem. Eléggé zavarba esett. Én csak álltam ott elég látványosan remegő lábbal. Mintha földrengés lett volna úgy hánykódtam ide-oda, közben meg sem bírtam mozdulni. Egyre csak dadogtam mindenféle sületlenséget. Ő csak annyit mondott arcáról egyértelműen kiolvasható megdöbbentséggel, hogy majd Megbeszéljük. Ezt a szánalmas próbálkozást szerencsére nem látta más. Teltek múltak az órák. Aznap nem igen beszéltünk. Majd iskola után rám írt . Megmondta, hogy szeret. És sajnálta, hogy nem bírta megmondani. Szinte egy egész lavina zúdult le szívemről. Nem vállaltuk fel a dolgot túl nyilvánosan. Nem volt kézfogás vagy ölelkezés. Csodálatos érzés volt vele beszélhetni. 3 hét elteltével viszont valami megromlott. Nem az a szokásos megszokássá váló szeretet, hanem nem igen akart velem társalogni. Ennek úgy vetettem véget, hogy megkérdeztem szeret-e engem. Hosszas várakozás és egy hosszú szöveg után kiderült, hogy csak azért ment bele az egészbe mert nem akart megbántani. Ebben a pillanatban nem az tiport a földre és kínzott sajgó szívvel, hogy annak ellenére kezdett ebbe, hogy tudta halva született álmokat hagy hajkurászni engem. Nem az ütött belém lyukat amit még hosszan utána felmerülő kérdésekel és emlékekkel próbáltam foltozni. Hanem a leginkább az mérgezett egyre jobban terjedve a testemben, hogy csak szánalomból fogadta el az egészet tévképzetet terjesztve bennem. Hiába... Még mindig szeretem, de ez miatt eléggé megutáltam egy jó időre. Hát nem alakult igen fényesen az első "kapcsolatom".