Az elmúlás

Az őszi szél kócolja az avart a földön, minden sárgás már, utolért minket az elmúlás. Megváltozott a természet, megváltozott az idő, és megváltoztam én is. Egyedül vagyok. Csak állok itt rét közepén, és tudom, ő már nincs velem. Állok, és csak nézem, ahogy két rigó kergetőzik a fűben. Rajtuk kívül senki sincs a közelemben, s én a lelkemben is egyedül vagyok.

Repül mellettem az idő, és én még mindig ugyanott állok, de a tájat már hó borítja. Kezdem megszokni, hogy nincs mellettem, kezdem elviselni, hogy nem szólhatok hozzá, nem érinthetem meg... Régebben egy pillantásáért a halálommal fizettem volna, és egy érintésért az életemet adtam neki, s mindent, ami hozzá kötött, mélyen a szívembe véstem. De neki ez nem volt elég, nekem nem volt más, nyújtani nem tudtam többet, így vége lett hát. A szerelmünk okozta sebeket viselem még, de a tűz, mely e sebeket a húsomba égette, már kialudt, s nincs parázs se már, mi újra lobbanthatná.

Vége van ennek is, vége, mint mindennek. Az elmúlás óriása taposott ránk, e súly alatt véreztünk el, s a folytatás reménye se ad erőt már. A szép emlékek szálingóznak elő fájdalmasan, amint a rét közepén egyedül a magányommal küzdök. Lassan hunyom be a szemem, és régen történt események hívatlanul törnek elő. Látom Őt újra, ahogy nekem táncol a félhomályban, erotikusan kezdi levenni a ruháit. Én az ágyon fekszem, nem mozdulhatok, hisz akkor véget vet a csábításnak. Ördögi játékot űz velem, ha mozdulok, abbahagyja, ha bírom tétlenül, akkor tovább csábít. Próbálok mozdulatlan maradni, de az 5. végtagom önálló életre kel, de ez őt nem zavarja, sőt... egyre közelebb jön, egyre izgatóbb, ahogy a ruhák sorra kerülnek le róla...

A tengerkék melltartója, és a hozzá illő bugyija van már csak rajta, és én még mindig nem mozdulhatok... Feltérdel az ágyra, és a lábamtól indulva csókolni kezdi meztelen bőrömet. Lassan egyre feljebb, közeledve az ágyékomhoz, mely ágaskodva várta a megváltó melegséget, amit kedvesem teste jelentett. Nem kellett sokáig várnia, hisz egy apró csók, egy forró nyelv, egy gyengéd harapás jelezte, a gyönyör újfent megérkezett. Forrón csókolta, szívta, de nem sokáig, mert feljebb húztam és a bugyiját félretolva határozottan, de lassan hatoltam belé. Teljesen mélyre engedett magába, majd mikor a nagyajkai már a bőrömhöz értek mozdulatlan maradt. Lüktettem benne, de nem mozdult, élvezte a jövevény okozta feszülést. Tudtam, hogy nem szabad mozdulnom, tudtam, hogy majd ő kezdi el a lovaglást. És így is lett, pár másodperc múlva vonaglani kez...

A két rigó közelebb táncolva kizökkentett az emlékezésből, riadtan nyitottam ki a szemem. Szomorú lettem, szomorúan figyeltem a vidáman táncoló rigókat, akik pár perc után továbbálltak, és újra visszataszítottak a fájdalmas magányba... Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy bizsereg a lelkem, éreztem amint újabb és újabb emlékek közül választhatnék, de próbáltam elterelni a gondolataimat a fájdalmat hozó édes emlékekről... De nem tudtam. Amint becsuktam a szemem, láttam őt a kulcslyukon keresztül, ugyanúgy, mint amikor egyszer kíváncsiságból meglestem őt hajszárítás közben. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, lehajoltam, és meglestem. Láttam a gyönyörű testét, ahogyan még soha: az apró vízcseppek ezernyi gyöngyként díszítették bőrét, a mellbimbói összehúzódva, mereven előrefelé álltak, megkoronázva ezzel a mögöttük lévő tökéletes idomokat. Láttam a lapos hasat, és a fanszőrzet maradványait, amit kedvesen meghagyott nekem.... csak egy vékonyka csík, hogy még díszesebb legyen a testének ez a kincse...

És láttam azt is újra, amint valami megérzéstől vezérelve ő is lehajol a kilincs alá, és mélyen a szemembe néz.... és újra éreztem amint elönti arcomat a vér, és újra elszégyeltem magam. De ő nem haragudott rám, csak pajkosan mosolygott, szikrázott a szemében a szenvedély, és a kezével eltakarta a kulcslyukat... Erre persze semmi szükség nem volt, hiszen addigra már kínomban elsüllyedtem, és megsemmisültem. Újra átéltem, amikor a telkünk hátuljában elhelyezett hintaágyon feküdtünk, és ő kényeztetni kezdett engem, nem törődve a szomszédokkal, nem törődve a családommal. Lenéztem, és láttam, ahogy az ölemben fekve próbálja előhalászni hímtagomat, és láttam újra, hogy amikor sikerült neki, hogyan vette be a szájába, hogy a forró nyálával, és a fürge nyelvével a gyönyörök gyönyörét okozza nekem. Megint éreztem a bizsergés, megint elöntött a vágy, újra és újra akartam őt...

Ő csak csókolta, szívta, harapta egy kicsit, a keze és a feje ütemesen mozgott, egyre közelebb hozva a beteljesülést. A rigók nem hagyták, hogy vége legyen, talán jobb is így, hisz még jobban fájt volna. Kínlódva térek vissza a valóságba, és egy könnycsepp fut végig az arcomon. Vége van ennek is, vége, mint mindennek, és csak a sebek emlékeznek a szívünkben, de agyunk, a testünk máshoz hajt már. Mást kívánunk mind a ketten, legyen hát a múlté minden, s nyelje el az emlékeinket az idő öröke....