Az életnek ára van

I. fejezet 2. rész

- Megfulladok – rogyott térdre Elin.
- Ha lehet ne a szőnyegemen – hagyta el a helyiséget Dheiro.
- Várj! – követte a mágust a konyhába, aki menetközben ledobta kabátját a fogasra. – Hol vagyunk? – akadt el a szava. – És… és mi lett az üldözőinkkel?
- A lakásomban, és passzolok, az átjáró megsemmisült az biztos.
- Milyen átjáró? Mi a franc folyik itt!? – szagolt a levegőbe. – Ez valami bájital? – vetet egy rosszalló pillantást az edényben lévő sötét folyadékra.
- Vacsorát próbáltam csinálni tegnap – vont vállat és kivett egy üdítőt a hűtőből. – A főzés nem az erősségem, kóstolgatni… kész röhej lenne. Na mindegy, szolgálja ki magát, én megyek mert így is majdnem lekéstem a meccsről – hagyta magára a lányt.
- Csak… csak így itt hagy? – fordult körbe zavartan. – Én semmit sem értek.
A sötét nappali közepén a TV előtt a sötétzöld bársonyfotelban ült Dheiro.
- Kérdezősködhet, hála a műsorváltozásnak lemaradtam a verekedésről – mondta komoran. – Pedig jó mikor agyonütik egymást.

- Én… én – hebegett.
- A dadogás sem jobb mikor az illem megköveteli, hogy magázzak egy ilyen csitrit, mint ön.
- Kedves – vágott savanyú képet. – Ön nyilvánvalóan utál engem.
- Szerencsére nem ismerem annyira, de púp a hátamon az bizonyos. Tehát – vett mély lélegzetet és intésére a lámpák felkapcsoltak félhomályba borítva a helyiséget –, most már megnyugodhat, itt nem találnak ránk. Ha szüksége van rá adhatok nyugtatót.
- Nem! – tiltakozott. – Semmi esetre sem!
- Ha arra gondol, nem áll szándékomban megmérgezni.
- Valóban léteznek varázslók – omlott le a kanapéra.
A mágus némán figyelte a megtört lányt.
- Vérfarkasok, és az emberek… - csuklott el a hangja. – Miért vadásznak ránk?
- Ez igen egyszerű – nyomta hátát még inkább a puha ülésbe, keresztbe tette lábát és összekulcsolta kezét. – Félnek tőlünk és vágynak a hatalmunkra.
- Bővebben?

A nő csettintett mire a szomszédos szobából egy vaskos könyv repült be, egyenesen a lány ölébe.
- Három-négy ezer oldalas beszámoló, remélem kielégítő.
- A varázslat bűn – olvasta a feliratot.
- Elég tárgyilagos alkotás, de ha bővebb lett volna, a tanács ember ellenesnek minősíteti. A „szent” tanács.
- Miért gyűlöli az embereket?
- Biztos, hogy kíváncsi rá kisasszony? – húzta fel a szemöldökét.
- Szeretném megérteni.
- Felőlem – vont vállat. – Mivel úgy is iskolai tananyag vagyok, akár el is mondhatom az igazat – mosolyodott el keserűen. – Ismerős az hogy inkvizíció?
Elin nagyot nyelt, láthatóan megértette mire célzott a másik.
- Ig… igen. Boszorkányüldözés? – kérdezte félve.
- Kegyetlen idők voltak, de én a Fehértűz körének tagjaként segítettem az embereket. Háborúktól, éhínségtől, járványoktól próbáltuk megmenteni őket. Mikor hazatértem a feleségem láncra verték, két gyermekemmel együtt. Nem volt varázserőm, kimerültem a munkám miatt, csak néhány napra lett volna szükségem, hogy újra élhessek a mágiával. „Szerencsétlen véletlen.” mondta a kör. A családomon mágikus bilincs is volt, az inkvizíció idején pedig nem volt menekvés. Akit egyszer kikiáltottak boszorkánynak mindenképp meghalt. Végig kellett néznem, ahogy elégetik a feleségem és vízbe fojtják a gyerekeimet.
- Sajnálom – sütötte le szemét. – Felesége? – kérdezte suttogva.
- Igen – bólintott értetlenül, aztán megrázta kicsit a fejét. – Persze, ön nem tudja. Ez is a büntetésem része, hogy nőként kell élnem – állt fel és végighúzta nyitott bal tenyerét az arca előtt, ami azon nyomban átformálódott, testével és ruhájával együtt. – Ilyen voltam.

A fiatal nő helyett egy magas fekete hajú, lófarkat és méregzöld selyeminget viselő arisztokratikus vonású férfi állt előtte. Elin a szívéhez kapott, mert kis híján infarktust kapott a meglepetéstől.
- Maga…
- Ameco Dheiro, a Lokoven családból – hajolt meg színpadiasan. – Dokor mágus és mészáros – tette hozzá, sovány mosollyal.
- Nemesi származású? – bámulta a férfit.
- Igen, de a Lokoven nevet a tizenhatodik század óta nem használom – szűnt meg a varázslat és ismét nőként állt a lány előtt. – Mondhatjuk úgy is hogy kitagadtak.
- Bosszút állt? – tért el kicsit a tárgytól.
- Próbáltam, de elfogtak és párszáz évre megbüntettek – foglalt helyet. – De azt hiszem már így is túl sokat beszéltem magamról. – vetett egy kiveséző pillantást a szőkére.
- Nos… - kőrözött lábfejével egy parkettaléc felett. – Leona Soban vagyok, de mindenki csak Elinnek hív.

- Szokatlan összeállítás – ráncolta a homlokát, mire a lány közelebb húzódott az ajtóhoz. – Nem eszem gyerekeket.
- Eszembe sem jutott – felelt dacosan.
- Szerintem pedig retteg tőlem, azért ami történt, mert nem tudja megbízhat-e bennem, hogy valaha hazajut-e, mi lesz az életével, satöbbi – támasztotta meg könyökét a fotel karfáján, állát kézfején nyugtatta és érdeklődve figyelte a lányt.
- Olvas a gondolataimban? – futott végig hátán a hideg.
- Megtehetném, de semmi kedvem hozzá. A világ összetettebb annál, mint igaz és hamis, jó és rossz. Nem kell félnie, nem szoktam rátámadni a saját fajtámra.
- Ezt jó hallani.
- Megengedi? – emelte meg kicsit a kezét, a fiatal értetlensége pedig a legkevésbé sem zavarta. Gyengéden suhintott egyet a levegőben.
Elin úgy érezte, mint ha hűvös forrásvíz mosná az arcát, majd lágy szellő simította végig bőrét.
- Egészen frissnek érzem magam – hagyták el száját önkéntelenül a szavak.
- Egy fokkal jobb, mint a szutykos kislány – pottyant valami a fejére és hangos kacagás töltötte be a szobát.

- Mi volt ez? – rezzent össze Leona.
- Levorin! – dörrent fel a mágus, felemelve a fejére zuhant újságot. – Már megint túl sokat ittál? – jelent meg egy tíz centis aranyhajú szárnyas lény, aki sárga-kék csíkos harisnyát és rózsaszín egyrészes ruhát viselt.
- Már megint undok vagy Dheiro! – fonta karba a kezét a levegőben ülve. – Örülj neki, hogy benéztem hozzád.
- Én is megkapom az esti magazint tündérkém – piszkálódott tovább.
- A Fehértűz körének utolsó tagja kórházban és valószínű egy fegyenc sebesítette meg – mondta el az első oldalon díszelgő feliratot.
- A pimasz firkász – sziszegte szemügyre véve a lapot.
- Gondoltam figyelmeztetlek – röpködte körbe az unottan olvasgató nőt. – Hiszen te megsebesültél.
- Ha jól látom egy farkas – lépett be egy lila köpenyes barnahajú férfi, akinek éppen ekkor húzódtak vissza tűhegyes fogai és a kéz és lábfejéből kiálló kampók.
- Üdv Marcus! – bámult elégedetlenül a plafonra a mágus. – Sejtettem, hogy nem vagy egyedül Levorin, de minek köszönhetem a látogatásotokat?
- Egy vámpír!? – sikított Elin.
- Hát ennek meg mi baja? – sietetve válogatott Marcus a szekrényen sorakozó italokból.
- De helyes kis boszorkány – repült oda Levorin, a lányhoz, aki hadonászni kezdett. – Kicsit stikkes! – tapsolt, mire Leona mozdulatlanná vált.
- Álljatok le! – ugrott fel Dheiro, vendégeiben pedig megállt az ütő.

A férfi kiejtette kezéből a bort, de az üveg idejében megállapodott a padló felett néhány arasznyira és a helyére lebegett.
- Gond van? – pislogott Levorin.
- A lány nem ismeri a világunkat. A túlélő körtag bízta rám, még csak most ébredt rá a képességére.
- Akkor nem csoda, hogy megijedt – kuncogott az aranyhajú és egy újabb tapssal szabaddá tette foglyát. – Ne félj tőlünk nem bántunk – ült a lány fejére.
- Levorin! – emelte fel hangját a mágus.
- Kérem! – könyörgött Elin a varázslónak.
- Tűnjetek el innen! – ripakodott látogatóira.
- Megyünk már Dheiro, nem kell úgy felkapni a vizet – hátrált Marcus.
- És a boromat sem! – lendült vissza a köpeny alá rejtett üveg a helyére.
- Mi csak jót akartunk – szállt a vámpír vállára Levorin.
- Kedves tőletek, de most sok a dolgom, jobb nektek, ha nem látnak minket együtt.
- Ugyan már öregem – legyintett a férfi. – Tudod, hogy mi nem foglalkozunk a mágiásokkal.
- Ők viszont csak addig hagynak békén titeket, míg nem hágjátok át a szabályokat. Most pedig tünés! – repítette ki őket egy fuvallat. – És többet ne gyertek be az ablakomon, van ajtó is! – fordult a lány felé. – Jól vagy?
- Az egy tündér volt vagy valami kobold, manó?
- Tündér – ült Elin mellé. – A másik pedig vámpír. Még mielőtt meghalna nekem, most szólok, hogy azoknak az ismereteinek csak egy kicsiny része igaz, amit az emberi világban tanult. A vámpírok nem a pokol szolgái, lelketlen buja gyilkosok, mint ahogy azt mondják.
- Biztos? – kérdezte remegő ajakkal.
A mágus bólintott.
- Nem akarom semmire sem kényszeríteni, de jó volna, ha megnyugodna egy kicsit. Itt senki sem bánthatja, megvédem, ahogy ígértem.
- A barátai voltak?
- Ismerősök.
- Sok meglepetés fog még érni?
- Több mint hinné, de mindenekelőtt meg kell próbálnia elfogadni, hogy nem érdekem, hogy baja essen. Megpróbálunk együtt dolgozni? – nyújtott kezet.
- Igen – bólintott nehézkesen és halványan elmosolyodott.
- Akkor menjünk, a kamrába – húzta fel Elint. – Természetesen továbbra is igyekszem válaszolni minden kérdésére, és ne vegye zokon, de a modorom eléggé csiszolatlan.
- Ez afféle bocsánatkérés előleg?
- Olyasmi – nyitotta ki az ajtót és megérintett üveg penészes lekvárt a második polcon, mire a befőttes üvegek hada tartójukkal együtt a falba húzódott, mögötte pedig több száz kémcső és tégely sorakozott. – Ezt kellene meginnia – nyújtott át egy fiolát. – Nekem pedig ez kell – emelt le egy másikat és hátralépett, hogy aztán minden a helyére kerüljön.

- Ezek varázsfőzetek és bájitalok? – tudakolta a dugasszal küszködve a lány.
- Emberi értelemben azok, de nem kell hozzá holdtölte vagy újhold, ide-oda kutyulás, speciális kanál meg üst.
- Hát akkor?
- Csak meg kell pöccinteni a tetejét - célzott az üvegcsére –, csak így nyílik ki, védelem az illetéktelen kezek elől.
- Pöcögtethetem én – zsörtölődött.
- Akarni is kell, hogy kinyíljon – sepert le mindent a konyhaasztalról egyenesen bele a szemetesbe és letépte inge ujját, hogy hozzáférhessen sérüléséhez.
- Sikerült – ámult a lány. – Egyszerűen leugrott róla.
- Micsoda élmény – szólt cinikusan és ő is kinyitotta a magáét, majd óvatosan sebére csöpögtetett egy kevés neon-zöld folyadékot.
A karmolás nyomából halványsárga füst emelkedett fel, Dheiro karja pedig libabőrös lett.
- Fáj? – húzta el a száját Elin. – Olyan, mint ha sav lenne.
- Kellemetlen – dugaszolta vissza az üveget, a fiókból előhúzott egy szürke zsebkendőt és bekötötte vele sebét. – Holnapra nyoma sem lesz.
- Az jó – mondta érdektelenül.

- És ön? Miért nem issza már ki a kémcső tartalmát? Így tönkremegy.
- Büdös, és különben is…
- Nem bízik bennem – fejezte be unottan. – Ahogy gondolja – kapta ki az üveget Elin kezéből. – Én nem pazarlom el. Ha önnek kell egy rossz éjszaka tele rémálommal a történtek miatt csak rajta.
- Legyen! – vette vissza a fiolát és felhajtotta a tartalmát. – Fúj, de keserű. Miből van?
- Az alapja beléndek és maszlag kivonat.
- Az méreg – akadt el a lélegzete és kiejtette kezéből a kémcsövet.
- Semmi baja sem lesz. Gondosan válogatott friss alapanyagokból készült nyugtató hatású elegy. Nem fog kidőlni tőle, csak nyugtatja az idegeket.
- Hogyan is készülnek ezek a löttyök? – ráncolta a szemöldökét rosszallóan.
- Csakis megtisztított, frissen szedett növényekből, semmit sem használunk szárítva. Sokkal több hatóanyagot ismerünk, mint az emberek. A növényekben található vegyületeket, a számunkra hasznos elemekre bontjuk és akár csak a gyógyszerészek, vegyítjük, javítunk rajta, palackozzuk, vagy éppen krémként használjuk. Ezt most hosszú lenne elmagyarázni, de a könyvtárszobában van néhány kötet, ha érdekli, olvassa el – gondolkodott el. – Talán még a bájitalok kezdőknek is megvan – dörmögte. – Tud latinul?
- Nagyon kicsit.
- Akkor az nem lesz jó – sóhajtott fel. – Mindegy, ez amúgy sem gyerekjáték.
- Mert maga szerint én hülye vagyok.
- Csak tapasztalatlan. Fiatal koromban én például túladagoltam a Digitalis purpurea-t aminek az lett a következménye hogy egyik varázslótársam majdnem belehalt.
- Digitalis – bólogatott. – Értem.
- Valóban? – vonta kérdőre az előtte állót. – Igazán örülök, hogy egy hozzáértővel hozott össze a sors – folyatta kedélyesen. – Mint köztudott a Scrophulariaceae családjába tartozó növényről van szó. Ej, de feledékeny vagyok. Mi is a köznapi neve? Kisegítene?
- Persze – töprengett. – Itt van a nyelvemen, azonnal mondom, csak kicsit még össze vagyok keveredve.
- Pontosan – tett úgy, mint ha a lány adott volna ötletet. – Piros gyűszűvirág. A benne található Digitalis folium pedig lassítja a szívműködést.
- Úgy van – helyeselt.
- Egy frászt! – csattant fel Dheiro. – Serkenti. Na, én mentem olvasni – indult a nappaliba.
Leült kedvenc foteljébe és maga elé emelte az újságot.
- Sajnálom – jelent meg nem sokkal később Elin. – Rosszul esett, hogy hülyének néz, ezért próbáltam…
- Élek már több mint ezer éve, ezért nem szeretem, ha valaki szórakozni akar velem. Véges a türelmem. Az hogy valaki nem rendelkezik elég ismerettel, az nem zárja ki hogy idővel, ha hajlandó tanulni szert tegyen némi tudásra.
- Azt mondta a vendéglőben, hogy én már öreg vagyok – foglalt helyet a kanapén.
- Nem tudom – felelt egészen őszintén. – Nem az én feladatom ezt eldönteni, talán majd valamelyik mágus maga mellé fogadja, mert az ön korában már kellemetlen, ha valakinek nehezére esik kinyitni egy fiolát.
- Félek – suttogta maga elé. – Szeretném tudni mi történt a családommal. Miért nem mondták el soha, hogy varázslók? És miért nem láttam soha egy árulkodó jelet sem?
- A szülei – fordította a lapot a lány felé –, meghaltak.

Az emberek újabb áldozata ezúttal két helyi megfigyelő, Edison Soban és felesége Donna. A rendészet rablótámadásnak állította be a hidegvérrel elkövetett gyilkosságot. Hány varázslónak kell még meghalnia, hogy ennek vége legyen? Egyáltalán marad-e valaki?
A cikkek alatt egy jókora kép is helyet kapott, amin a két felmetszett testű személy feküdt.
- Ez nem lehet! – rohant el Elin.
- A mosdó a második ajtó balra! – kiáltott után a mágus.
A lány órák óta zokogott a fürdőben, mikor egy hideg kéz érintette meg a vállát.
- Itt van néhány ruha – nyújtotta oda.
- Nem tudom, mit csináljak – nézett fel a kék bársonypizsamásra.
- Nekem van néhány ötletem – dörmögte.
A csapból folyni kezdett a víz, egy oda lebegő pohárba majd a mágus kezébe úszott az üveg.
- Igyon egy kicsit, ez jót fog tenni – cseppent valami ingje ujjának széléről az átlátszó folyadékba.
- Köszönöm – kortyolgatta a hűsítő italt.
- Erősnek kell lennie, a helyzet csak rosszabb lesz. Igyekszem utána járni néhány dolognak, ha megígéri, hogy most alszik egy kicsit.
- Hogy tudnék most… - vesztette el eszméletét.
- Aludni? – kapta karjába a lányt. – Hát így – vitte be Elint a hálószobába és letette a franciaágyra. – Mit vállaltam én a szabadságomért? – csóválta a fejét, majd csettintett egyet és a békésen szendergőt mágikus kezek öltöztették át és takarták be. – Igaza van Levorinnak kicsit stikkes, de majd csak lesz valahogy – gyűjtötte össze a szőnyegen heverő borítékokat és újságokat, aztán elhagyta a szobát.

Másnap Elin tíz óra körül ébredhetett. Gyanakvóan nézett körbe, hogy megállapíthassa hol is van. A nap fénye áthatolt a nyitott ablakok előtti sötétítő függöny hézagain, megfelelő látási viszonyokat biztosítva. A helyiségben rusztikus fenyő bútorok álltak, egy komód a falnál, ruhásszekrény az ággyal szemben és egy karosszék az ablak előtt. Az éjjeliszekrényen egy tányér sütemény és egy pohár tej állt.
A lány álmosan dörzsölte meg szemét és lemászott a puha fekhelyről. Talpa alatt szőrmét érzett, lepillantott és belebújt a lágyan simogató papucsba. Az egész szobában elterülő szőnyeg barna árnyalatai is tökéletesen harmonizáltak a berendezéssel, csak a rajta beverő átkötött csomagok és papírok tűntek ki. Elkezdte összeszedegetni a széthagyott holmikat, aztán észrevette magát a falnál álló jó, kétméteres tükörben. A függöny két oldalt fel volt kötve egy selyemszalaggal, Elin pedig csak most szembesült azzal, hogy nem saját ruhája van rajta.
- Ki öltöztetett át? – futott át agyán a gondolat. – Ez még annak a mágusnak az otthona vagy valahol máshol vagyok? – koncentrált erősen hogy felidézze a helyet ahová az elmúlt éjszaka érkezett.

Elin észrevette, hogy a szék támlájára ki van készítve egy farmer és egy fekete póló, így sietve felkapta és öltözni kezdett, ám ekkor valami az arcába csapódott.
- Mi ez? – forgatta kezében a levelet, ami majdnem kiütötte a szemét, mikor letette az agresszív tárgyat, egy alacsony bozontos hajú férfit látott meg a tükörben.
- Új alak? – nézte végig a félmeztelen nőt sajnálkozva. – Nem válaszolt a felszólításainkra. Haladéktalanul jelenjen meg a tanács előtt!
A lány nem tudta mire vélni a dolgot, maga elég kapta a ruhákat és felsikoltott.
- Egy férfi van a tükörben! – harsogta kétségbeesetten.
Dheiro a nappaliban teázott szomszédjaival, mikor meghallotta a lányt.
- Elnézést – állt fel –, telefonom van – hajtotta meg illedelmesen a fejét. – Rögtön visszajövök – tűnt el az ajtó mögött.
- Ott! – mutatott maga mellé, a földön ülő.
- Mit akarsz? – förmedt Dheiro a férfire.
- Tudod te jól – sziszegte gyűlölködve.
- Nem fogok ugrani, csak mert kaptam egy zsáknyi idézést.
- Te még mindig fegyenc vagy, ha nem teszed, amire utasítunk, meghosszabbíthatjuk a büntetésed.
- Reszketek, mint a tó vize, mikor sárkány repül el felette – felelt cinikusan. – Megyek, ha úgy látom jónak, addig is tehet nekem egy szívességet a tanács.
- Hogy került hozzád az a lány? – folytatta mondandóját nem törődve a lekezelő hangnemmel. – Annak a boszorkánynak semmi keresnivalója nincs nálad, add le a gyámhatóságnál!
- Mutatok neked valami iszonyatosat – szüntette meg a mágikus kapcsolatot, aztán Elinre nézett. – Nem öltözködő tükör! – dörrent a lányra. – Ezen keresztül utazunk, beszélünk és levelezünk – vázolta fel hadarva.
- Honnan tudhattam volna?
- Nehogy már azt mond, sosem láttál ilyet? Mindegy, most mennem kell, vendégeim vannak – viharzott el.
Még egy perc sem telt el, és Elin megjelent a nappaliban.
- Igenis szólhattál volna! – mondta feldúltan, aztán megtorpant, mikor egy átlagos embert látott maga előtt a kanapén.
- Teljesen igazad van – hangzott a felelet a fotelból. – Mondhattam volna, hogy rossz a telefonom és így mindig más csengőhang szólal meg, ami elég idegesítő.
A lány csak állt a rá mosolygó pár előtt.
- Izé… Jó reggelt! – nyögte ki.
- Bemutatom az unokahúgomat, Liliant.
- Szembetűnő a hasonlóság, az a csodaszép fekete haj – nyújtott kezet az asszony. – Agnes vagyok.
- Fekete? – ámult Elin, hiszen egészen idáig szőke volt. – Ö… örülök.
- A családban mindenkinek fekete haja van – mosolygott Dheiro.
- A férjem pedig Walter, de most már tényleg megyünk, mert hallottam rengeteg a dolga Susannak és nem szeretnénk alkalmatlankodni.
- Bármikor szívesen látom a jó szomszédokat – kísérte ki a párt a mágus.
- Aztán ha lesz, időtök igazán átjöhetnétek – folytatta Agnes.
- Természetesen – bólintott a varázsló.
- De most már igazán! Folyton csak mondod.
- Mindenképpen időt fogok szakítani rátok, de most is nyakamon a határidő és még Liliant is korrepetálnom kell.
- Akkor várunk – intett búcsút az ajtó pedig becsukódott.
Dheiro lehunyt szemmel vett egy mély lélegzetet.
- Zárak! – pattantak helyükre a fémlemezek. – Hogy mennyire útálom ezt a pózolást.
- Unokahúg? – nézett rosszallóan a mágusra Elin. – És hogy nézek ki? Azon kívül ki öltöztetett át? Hogy aludtam el?
- Keresi a rendőrség, a kinézete… - fanyalgott. – kezdek hinni a szőkenős viccekben.
- Dhekiró vagy, hogy a fenébe hívják, Susan! – kapott a távozni készülő után.
- Dhe-i-ro. Felfogta, azzal a picinyke agyával? – hajolt a lányhoz és vészjósló ridegséggel ejtette ki a szavakat. – Használhatatlan volt – egyenesedett fel. – Nem, mint ha most jó lenne bármire is.
- Akkor tanítson meg! – harsogta.
- Dokor mágus vagyok nem pedig holmi tanár.

A lányt szinte fojtogatta a jéghideg gyilkos tekintet, legszívesebben sírva elrohant volna aztán csak úgy önkéntelenül megszólalt.
- Én úgy tudom, hogy csak egy szökött fegyenc – állta a pillantást.
- Vegye számításba, hogy ezreket öltem meg. Férfiakat, nőket, gyerekeket, nem ismertem irgalmat, ahogy az inkvizíció sem. Hozzátenném, hogy minden percét élveztem, mikor ugyanazokat a módszereket alkalmaztam a mocskos embereken – fröcsögte. – És most a kicsi Elin, aki nem tud varázsolni, egy egyszerű ember, itt áll a Lovokenek szégyene, Dheiro előtt, akinek nevétől mindenki megborzong. Vajon mit tehetnék önnel?
- Semmit – húzta fel az orrát dacosan. – Nem fog megölni. Nathalie azt mondta, hogy ön ízig-vérig nemes, így mindig állja a szavát.
- Ilyet mondott volna? – futott át arcán az érdeklődés szikrája. – Az a boszorkány hibbant.
- Mellesleg, csak én használhatom ezt – vette le láncát.
Dheiro kelletlenül kitépte az ékszernek tűnő tárgyat a lány kezéből, mire az vékony kis lappá formálódott.
- A nénikéje mégsem volt akkora idióta – adta vissza. – Elmondta mi a dolga vele?
- Úgy működik, mint egy bankkártya.
- Ha még nem halt meg, én magam intézem el – lökte félre Elint, visszatérve a nappaliba és fáradtan omlott székébe.
- Tehát, hajlandó tanítani engem?
- Persze – bólintott határozottan. – Ott van az asztalon a könyv, varázsoljon belőle valamit, aztán a többit meglátjuk.

A lány felkapta a vékony kötetet és belelapozott.
Csirkepaprikás, Csirke hús déliesen.
- De hiszen ezek receptek – döbbent meg.
- Pontosan. A konyhában mindent megtalál, ha mégsem, akkor majd megoldjuk.
- Eszemben sincs főzni magának.
- Egy próbát megért – vont vállat. – Tehát, az emberek előtt ön a rokonom, a haja pedig így marad.
- Sosem akartam fekete lenni.
- Élni akar-e?
- Persze.
- Ezt is megbeszéltük – vetette át egyik lábát a másikon.
- Miért viselkedik velem ilyen ellenségesen? Én mindent megpróbálok, de olyan sok a furcsaság.
- Erre már mintha válaszoltam volna – dünnyögte.
- Mi történne, ha elvinne engem a gyámügyhöz vagy hová?
- Elsőként kihallgatnák, aztán valószínűleg veszélyesnek ítélnék, mert emberként élt, úgy is képtelen lenne beilleszkedni így törlik az emlékeit és új életet biztosítanak önnek.
- Jó volna elfelejteni ezt a borzalmat, ám…
- A varázserőt blokkolják, de a mágiavadászok úgyis megtalálják és megölik.
- Még jó hogy ön így átlátja a helyzetet. Tehát csak maga mellett van esélyem a túlélésre.
- Nekem sem tetszik jobban, mint önnek kisasszony, de úgy tűnik az én kezemben van a sorsa.
- Nathelie?
- Kómában van, információim szerint haldoklik.
- Miért nem megy és segít rajta? – kérdezte ingerülten.
- Csak is azért, mert, ahogy ön olyan szépen rávilágított én csak egy szökött fegyenc vagyok.
- Ebben az esetben, miért nem jöttek még ide hogy elkapják magát?
- A Fehértűz körének tagjai halottak – érintette meg az újságban lévő képet.
Elin megszédült, és mire észbe kapott egy romház előtt találta magát.
- Mi ez? – ugrott Dheirohoz, mikor meglátta, hogy az emeleti ablakból csepeg a vér.
A mágus berúgta az ajtót.
- Mindet megölték – vette szemügyre a felfestett pentagramákat, a kikötözött felvágott erű mágusokat és boszorkányokat.
- Mindjárt rosszul… - öklendezett a lány.
- Szedje össze magát! – fordította magához védencét. – Az első lecke, egyetlen ellensége van, mégpedig azok, akik között az életét leélte – fordította vissza a szertartás helyére.

A teremben több megkötözött mezítelen nő feküdt, és egész testüket vér borította.
- Nem csak végeztek velük, de megalázták őket és legtöbbjüket meg is erőszakolták – fogta erősen a lányt. – Hasonló sors vár önre is ha nem kapja össze magát – sétált a halottak közé. – Se én sem pedig ön nem dönthette el minek szülessen. Maga boszorkány, legyen bármilyen tudatlan is. Amint az emberek rájöttek ki is ön valójában bűnössé vált, mert aki varázslatot használ az maga a gonosz és ilyen elbánásban részesül.
- Kérem, menjünk innen!
- Ez csak egy mágikus világ, a hely tökéletes mása a kíváncsi olvasóknak. Mi még mindig a nappaliban ülünk.
- Én mégis – fordult el.
- Hát ez? – lépett az egyik női holttesthez, aminek kezei görcsösen ökölbe szorultak.
Dheiro kiszabadította a begyűrt szövetdarabot, és tenyerébe fektette a fehér holmit.
- Mit talált? – fogta vissza kavargó gyomrát Elin és a varázslóhoz ment.
- Ilyen anyagot nem képesek előállítani az emberek.
- Miért mi ez?
- Tojásselyem – állt fel nem is próbálva leplezni elképedését.
- És? Bizonyára menekülés közben tépte le valamelyik társáról.
- A kör tagjai mind durva posztót viselnek, ez a hagyományos egyenruha. Ez viszont ritka és drága kelme.
- Mondja már, mire gondol?
- Nagyobb bajban vagyunk, mint sejtettük – mondta sokkal inkább saját magának, mint a lánynak.
- Figyel rám egyáltalán? Mit jelent ez?
- Csak két lehetőség van – mondta immár tárgyilagosan. – Varázslók végezték ki a Fehértűz tagjait, vagy pedig áruló van közöttünk – szűnt meg a mágikus tér. – Felejtse el, amit az előbb mondtam, semmit sem látott, világos?
- Most mit fog tenni? Szól a vezetésnek, annak a tanácsnak vagy valakinek, aki illetékes ez ügyben?
- Hallgatunk, mint a sír. Ez nem a mi dolgunk.
- Nathalie is veszélyben lehet?
- Esélyes a dolog – töprengett. – Talán… de semmi sem biztos. Az sem hogy tudna-e mondani valami használhatót.

- Magát csak az érdekli, hogy szolgálhat-e információval?
- Nem kockáztatom a bőröm, valakiért, aki annak idején jelentős szerepet játszott az elítélésemben. Azzal hogy óvatlanok voltak, minden esélyem elúszott, hogy valaha visszakapjam eredeti külsőmet.
- Miért? Tegnap is felöltötte.
- De csak rövid ideig vagyok képes rá. A kör vezetője, oldhatta volna fel az átkot, de ő már alulról szagolja az ibolyát. Nyakamon a tanács, nem hiányzik nekem egy halálos ítélet.
- Egy okor mágus – harapta le a szó elejét, mert nem emlékezett rá mi is volt az –, nem mer kockáztatni, pedig ahogy elnézem ön igen jó varázsló – hízelgett.
- Nem fog összejönni – sóhajtott fel. – És dokor, ez egy titulus, rangfokozat vagy minek nevezzem. Mondjuk úgy hét mágiaterület elismert szakértője vagyok. Persze nem volt nagy élmény az átváltoztatás gyakorlat Merlinnel – fanyalgott. – A többi az tűrhető volt.
- Merlinnél tanult? – tudakolta elkerekedett szemekkel. – Őt még az emberek is nagyra tartják.
- Hülyesége miatt – húzta a száját. – Semmi bajom nem volt vele, de miatta tiltották be az emberkísérleteket. Neki köszönhetjük világunk elkorcsosult tagjait.
- Nem értem.
- Olvasnia kellene! Elég messzire nyúlik vissza a varázsló történelem. De mindegy. Merlin alkotta meg egy szerencsétlen véletlen folytán, amit én inkább szerelmi mámornak neveznék, a vámpírokat és a vérfarkasokat. Nehéz volt elszámolni a királynak a széttépett lovakkal.
- Arthurnak?
- Naná, majd Lancelotnak, mi? Persze hogy neki. A legtöbb uralkodó hibbant, de amik ott történtek… csodálom, hogy Merlint küldte a tanács. De sosem az épp eszükről voltak híresek ők sem – elmélkedett fennhangon.
- Embereket varázsolt el Merlin és ő teremtette azokat a szörnyeket?
- Ja, igen, vagyis nem. Egyszerű baleset volt. Az átváltoztatás egyik ága a keresztező mágia. A mágusnak ez annyira jól sikerül, hogy többet az életben nem lehetett szét szedni a két alanyt, így egy új faj született. A vámpírok immár önálló társadalmat alkotnak, a vérfarkasok viszont felügyelet nélkül olyanná válnak, mint azok, akik ránk támadtak.
- Tehát ez sem legenda, pusztán hiányosak az információink.
Dheiro bólintott.
- Erre a két esetre nem igazán vagyunk büszkék, így nem is beszélünk róla.
- Ezt meg tudom érteni.
- Ha majd egyszer elmegy Eritaniába, a vérfarkas varázslókat véletlenül se bámulja meg, illetlenség.

- Azt sem tudom, hol van az a hely, de hogy ismerem fel, ha valaki farkas?
- A mi városunkban, a „Holdtölte” hatásai nem úgy nyilvánulnak meg ahogy itt. Viszont annak, hogy a fertőzöttek sosem alakulnak át teljesen, folyamatosan látható fizikai elváltozás az ára.
- Félig farkasok?
- Valakinek a füle, orra, szeme, fogai, kicsit bozontosak satöbbi. Mindenkin másképp jelentkezik, annak függvénye, mikor kaptak segítséget.
- A vámpírok? Ők embereket ölnek, nem igaz?
- Csak nagyon ritkán. A mi felelősségünk, gondoskodni a folyamatos vérellátásukról, ezért nincs sosem elég vér a vérbankokban – mosolyodott el. – Egy személytől átlagosan egy liter folyadékot szívnak ki így nem okoznak bajt.
- A napfény?
- Ebben van igazság, de nem égnek el. Az érzékszerveik kifinomultak így bántja a szemüket a fény, bőrüket pedig a sugárzás. Fizikailag a sötétséghez alkalmazkodtak. Nem bírják elviselni a hangos zajokat sem.
- Azt jelenti, hogy nem halnának bele, ha kimennének az utcára nappal?
- Ha eltekintünk, a teljes vakságtól, súlyos bőrsejt elváltozástól, dobhártya szakadástól, és a fájdalommal járó idegi károsodástól, akkor semmi bajuk sem lenne, de mivel ezekkel számolni kell, így nem kockáztatnak sokan. Van ugyan varázslat, ami megvédi őket, ám ezt csak indokolt esetben engedélyezi a tanács.
- Karó a szívbe?
- Ön nem halna bele?
- Ne gúnyolódjon!

- A vámpírok regenerációs képessége kimagasló. Ha levágják a fejüket és még idejében a helyére kerül, gond nélkül tovább élhetnek. A szív az egyetlen fontos szervük, mivel nincs vérük. Csak úgy maradhatnak életbe, ha más vére kering az ereikben.
- Tehát ha kiéheztetik őket, akkor is meghalnak?
- Igen. Innen vették az emberek az ominózus porráomlást. A sejteket a vér látja el táplálékkal, más folyadék nincs bennük, és ha felélték a tartalékaikat, csonttá száradnak.
- Rémes – húzta össze a szemét kelletlenül.
- Sárkányok?
- Léteznek.
- Barátságosak vagy vérszomjasak? Tudnak beszélni?
- Fajtája válogatja és nem.
- Egy kicsit szeretnék többet tudni.
- Nem hinném, hogy dolga lenne velük kisasszony – szólt szinte már kedvesen. – Eritaniában él az a néhány, aki túlélte a lovagok korát. Túlkésőn jöttek rá milyen értékes állatok.

- Hol van ez a hely? Sosem hallottam róla?
- Nem csoda, nem verjük nagydobra. Eritánia a legtökéletesebb hely a Földön. – mondta eltűnődve. – Zöld dombok amerre a szem ellát, havas hegycsúcsok. Maga a paradicsom - folytatta keserűen –, a mágia hazája. Ahol nincsenek gépkocsik, szabadon varázsolhatnak a lakosok és biztonságban élhetnek, mert egyetlen térképen sem szerepel.
- Túl szép hogy igaz legyen.
- Az elsüllyedt város.
- Atlantisz?
- Sok éve már hogy társadalmunk elhagyta a felszíni világot és csak azokat küldték fel, akiknek dolga volt itt, ez megint egy afféle hosszú történet. Mostanra, a nemesek határozzák meg, ki élhet Eritanián. A többiek pedig örülhetnek, ha egy eldugott kis faluban élhetnek a felszínen. Sokan csak bevásárolni mennek oda hivatalos ügyeket intézni. A gyerekek arról ábrándoznak, hogy a kristálytiszta vidéken nyaralhatnak. Nem élhet ott akárki.
- Ön sem mehet vissza?
- Engem hidegen hagy a családok viaskodása, de abban megegyeztek, hogy még tőlünk is óvják otthonunkat, pedig mára már olyan kevesen maradtunk, hogy mind elférnénk a városban. Hozzászoktam a gyűlölethez, a sajnálathoz, a rettegéshez nem foglalkozom azzal mit szabad és mit nem. Az egyik legnevesebb családból származom, mégsem foglalhatnám el az engem megillető helyet még csak le sem telepedhetnék, miután letelik a büntetésem.

- Akkor a mágia világa sem jobb a miénknél.
- Bosszút akartam állni a családom gyilkosain, kiirtani mindegyszálig az embereket, amiért a bűn megtestesüléséként gondolnak ránk. Ostoba, szánalmas kis pondrók, akik nem látnak tovább, mint amennyire a politika engedi. Ha valakire ujjal mutogat, egy magas rangú személy mind megveti. Az ön nénikéje, a „bölcs” boszorkány sajnálatos statisztikai veszteségként könyvelte el a családomat, a munkatársaimmal együtt. Megszegtem a törvényt, és példátlan büntetést kaptam, szolgálni az emberiséget, tovább élni velük, ráadásul női alakban, ami nem sikerült rondára – sóhajtott lemondóan. – Most találhatok ki valamit ez ügyben is.

- Mi a munkája?
- Hivatásos léhűtő vagyok – biccentett. – Röviden író. Az a dolgom, hogy olyan történeteket kreáljak, amik az emberiséget helyes irányba terelik és elősegítik a fejlődést. Ezután ha elfogadják az okosok, akkor kiválasztanak valakit, nekem bele kell töltenem a fejébe az információt, ő pedig megírja és kiadatja. Én alakítom a múzsát.
- Nem éppen etikus, hogy befolyásolnak minket – ingatta a fejét.
- Minket? – kérdezte meglepetést és lenézést csempészve hangjába. – Ön boszorkány, jó lenne, ha megjegyezné végre.
- De nem tudok varázsolni.
- Pedig nem akkora ördöngösség, mint amilyennek látszik. A varázslat nem más, mint a minket körülvevő energia irányítása. Az agy afféle konverterként funkcionál, vannak akik tudják használni a képességüket, mások pedig nem, ők volnának az emberek. Például az egyik leggyakrabban alkalmazott varázslat a helyettesítő mágia és az életerő kölcsönzés.
- És ez pontosan mit takar?
- Például – emelkedett fel az asztalon heverő toll és írni kezdett az újságra.
Ez az életerő kölcsönzés. – jelentek meg a betűk egymás után újra és újra, majd az íróeszköz tehetetlenül hullott vissza a falapra.
- Hallott a fejnélküli lovasról?
- Létezik?
- Ezt így nem mondanám – kopogtatta meg valami a lány hátát, aki hátra pillantva azonnal felsikoltott.
Dheiro kabátja úgy mozgott, mint ha egy láthatatlan ember viselné.
- Tüntesse el! – rohant a mágus mögé a lány.
- Pedig remek szórakozás volt akkoriban – libbent ki a ruhadarab. – Ez volt a helyettesítő varázslat, mikor formát adunk az energiának, még ha a szemnek nem is látható.

- Maga teremtette a fejnélküli lovast?
- Az emberi lények babonás népség, egy kis heccel könnyen meg lehet ijeszteni őket.
- Hecc? – morogta és visszament a helyére. – De mégis hogyan csinálja, egyetlen varázsigét sem mondott el – győzte le a kíváncsiság a félelmét.
- No igen – dünnyögte. – Az igék. A szavak csak a koncentrációt segítik.
- Értem – bólogatott, ám arca egészen mást sugallt. – A lebegtetés is egy afféle életerő kölcsönzés?
- Nem, mert a tárgy más funkciót lát el, mint ami a rendeltetése, de ez magától érthetődik.
- Már akinek – fintorgott.
- Lebegtetni bárki tud, nincs is igazából besorolása. Emelje fel a tollat!
A lány már nyúlt volna, de valami rácsapott a kezére így visszahúzta.
- Au! Ez fájt! Mi volt ez?
- Kombinációs varázslat – sóhajtott a mágus. – Helyettesítő és trükkös mező ötvözés. Ezt nem tanítják, érthető okokból. Tehát – folytatta erélyesen –, lebegtesse a tollat!
- Hogyan?
- Embert már feldobott a magasba.
- Véletlen volt.
- Én csak azt kérem, hogy ismételje meg azt a „véletlent”.

Elin összeszedte magát, és a vékony tárgyra szegezte tekintetét, próbált koncentrálni, de folyton az őt figyelő mágust látta maga előtt. Dheiro úgy nézte, mint ha csak arra várna, hogy a lány hibát követ el, és akkor kárörvendően lecsaphat.
- Ostobaság! – fonta karba a kezét sértetten Elin.
- Oh, bocsánat kisasszony – kezdett bele cinikusan –, elfelejtettem, hogy ön mindent tud – kapta szájához a kezét, rettegést színlelve, aztán gúnyos mosolyra húzódott a szája. – Ha ostobaság, akkor bizonyára nem fogja zavarni, ha most véletlenül lepottyan.
- Istenem! – kapkodott talaj után mivel a kanapé felett lebegett.
- Melyiket szeretné látni? – tudakolta unottan. – Római legyen, görög, esetleg azték? Hogy a rugava rágná le a fejüket, néhány még mindig él – elégedetlenkedett. – A nagy – húzta el a szót –, tanács.
- Kérem, kérem! Hiszek magának, csak tegyen le!
- Úgy sem dobnám le, mert drága az ülőgarnitúra, és eszemben sincs újat venni – ereszkedett le a lány. – Ez is afféle hallucináció volt – vett egy szelet süteményt a tálból, amit még a szomszédok hoztak. – Van előnyük is az embereknek – majszolta az omlós tésztát. – Nem éheztetik a kedves szomszédot – vágott ártatlan képet.
- Mit képzel? – zsörtölődött Elin. – Meg is ölhetett volna.
- Még mindig. Na de mivel ezzel a… – állt fel szúrós szemmel nézve a lányra. – Minek is nevezzem? Mindegy. Nem megyek semmire, jobb lesz, ha munkához látok.
- Várjon! – kérlelte. – Segítsen, ha nem fogok megtanulni varázsolni, megölhetnek.
- Dicséretes lenne az igyekezete, amennyiben tenne is valamit.
- Mondja már el mit csináljak? – könyörgött.
- Ez már szánalmas – húzta a száját. – A cél az hogy a tárgynak ne legyen tömege.
- Képzeljem azt hogy egy tollpihe?
- Például, amit lágyan fúj – csettintett, mire kinyílt az ablak –, a szél – vonult át a dolgozószobába.
- Lágyan fúj a szél – ismételte gúnyosan a lány. – Mert az olyan könnyű, semmi értelmes tanács. Au! – vágta kupán valami, a toll pedig írni kezdett.
Nem vagyok süket.
- Észben fogom tartani.

Az idő gyorsan telt és a sütemény is hasonló sebességgel fogyott a tálból. A toll finoman megemelkedett és lassan ringani kezdett a levegőben. Elin szája széles mosolyra húzódott, de amint átjárta porcikáit az öröm a könnyed kis tárgy azonnal lezuhant.
Dheiro egy félhomályos helyiség íróasztala felett görnyedt, csak az ablakon beszűrődő keskeny fénycsík világította meg az előtte halmozódó lapokat. Hosszas körmölés után megállt a keze és munkája helyett gondolatai vették át az elsődleges helyet.
- Mit csinál? – hallatszott egy vékony hang közvetlenül mögüle.
A mágus ijedten ugrott fel, egy kábító bűbájra gondolva, de még idejében észbekapott.
- Sajnálom – szabadkozott a lány. – Nem akartam.
- Megcsinálta már? – foglalt helyet morogva.
- Igen – felelt büszkén.
- Akkor emelkedjen az a régi utazóláda! – bökött a sarok felé.
- De hiszen az legalább húsz kiló.
- És? – írt tovább. – Ha settenkedni van ideje, akkor lendüljön az a láda is! – szólt megrovóan.
- Rendben – vágta rá dacosan és már emelkedett is a vaskos tárgy.
- Most eressze le, lassan, aztán jöhet az a váza – szemlélte összekulcsolt kézzel a bemutatót.
- Mi lesz, ha összetöröm? – riadt meg.
- Biztosan kitalálok valamit – csillant furcsa, rideg fény a szemében.

Elin összeszedte magát, kezei kissé megremegtek, de elképzelte, hogy a porcelán, csak egy puha toll, színes habfürdő buborék, testetlen látomás.
- Nocsak! – ismerte el magában a varázsló a gyors fejlődést, mikor az értékesnek mondott valójában műanyag váza megemelkedett és visszakerült a helyére, majd a lány diadalmasan elé állt. – Mint azt mondottam volt, egy kisgyerek is képes erre – hajolt papírjai fölé ismét.
- Ez igazságtalanság! – csapott tenyerébe öklével.
- Talán az – felelt pillantásra sem méltatva a lányt. – De ilyen az élet kisasszony és ehhez jobb, ha hozzászokik.
- Kapok én eleget, miért kell még magának is megnehezítenie az életemet?
- Meg kéne magyaráznom? – dermesztette meg Elint a villámló tekintet.
- Érzéke van a megfélemlítéshez – jegyezte meg tűrve a megaláztatást.
- Volt időm gyakorolni – törte meg a nem éppen idilli beszélgetést egy hangos kiáltást. – Lámpás Jack csomagot hozott – vicsorgott kelletlenül és a hálóba indult.
- Lámpás? – futott a mágus után.
- Megmondtam, hogy előzetes bejelentés alapján fogadok csak látogatókat – förmedt a padlón fekvő ír férfira, aki magasba tartotta répából készült lámpását, hogy annak te történjen baja.
- Csakhogy – tápászkodott fel, miután a védelmi mágia megszűnt –, egyenesen Diabol Nitor küldött.
- Ó te jó ég! – hangsúlyozta ki unottan. – Az a pöffeszkedő páva? A tenyérbe mászó, felsőbbrendű…
- Kérem, hagyja abba! – fogta be fülét, mint ha már hallgatni is bűn volna e szavakat.
- Pedig még zengtem volna néhány ódát ő-csodálatosságáról – kapta ki a levelet a férfi kezéből.
- A lány – sziszegte, ravasz tekintettel.
- Ide figyelj Jack – kapta el a férfi állát –, honnan tudsz te a kölyökről?
- Én nem? – rázta volna a fejét, de az erős kéz nem engedte.
- Beszélj, vagy búcsút mondhatsz a lámpának és a nappali életnek – nézett a rettegő szemekbe.
- A titoktartási kötelezettség – rebegte.
- Hányszor megszegted már vámpír?!
- Ha elmondom végem.
- Enyhítő körülmény, hogy egy gyilkos kényszerített rá, nem? – húzta egészen közel magához. –Ám ha beszélsz, én egy szót sem szólok másnak, de ha nem…
- Diabol Nitor nagyúr volt, a tanácsos.
- És, mit hallottál még? Lámpás…
- Nem tud olvasni a fejemben, többet nem mondhatok.
- Nitor nem világosított fel róla? – sokkal inkább mondta, mint kérdezte, elégedetten, akárcsak aki az előre megírt forgatókönyv szerint cselekszik, és pontosan tudja, hogy esélye sincs áldozatának. – A mágikus tűz nem véd meg egy dokortól. Több száz évig bilincs volt a kezemen, talán épp arra vágyom, hogy rajtad gyakoroljak Jack – fröcsögte.
- Én… - hunyta le szemét reszketve. – Esküszöm, csak annyit tudok, hogy a lány soha nem lett volna képes varázsolni, de egy különleges szérum...
- Folytasd, epekedve várom a mese végét! – szólította fel tömény utálattal.
- Fogalmam sincs mi az, és kihez van köze… semmit sem tudok, csak hogy emiatt lett az emberből varázsló. Könyörgöm, kérem, ne semmisítse meg a lámpát, különben sosem lehetek szabad vámpír.

- Tűnj el innen Jack, és többet be ne tedd ide a lábad, csak ha én engedélyezem!
- Igen uram! Ahogy parancsolja – hajbókolt. – Vagyis asszonyom.
- Lámpás! – emelte meg vészjóslóan a kezét, mire a férfi a tükörbe ugrott.
- Mi volt ez az egész? Ki volt ez a fickó, és aki ideküldte? Olyan lámpája volt, mint a legendás Halloweenes Jacknek.
- Igen ő, a monda alapja. A pofátlan, részeges bajkeverő, aki sok éve alkut kötött Kopdával, csakhogy a mi szegény Jackünk nem gondolt bele mit is ajánlott fel a jólétért. Szolgálnia kell a varázsvilágot, amíg nem talál valakit maga helyett a postára. Etetik, ruházzák, ő pedig bolyong a tükörhálózatban. És persze ő volt az oka hogy betiltották a szellemidézést – tépte fel a levelet indulatosan. – Aki pedig ide küldte? – húzta fel a szemöldökét túlvilági, gyűlölettől izzó szemekkel. – Hallhattad.
A fehér papír szertefoszlott és egy bársonyos férfihang vette át a szerepét.
- Ameco Dheiro, egykori Lovoken, dokor mágus és a Fehértűz körének tagja – szólt a hivatalos kezdés. – Többszöri felkérésünknek sem tett eleget, miszerint jelenjen meg az ősök csarnokában, hogy megvitassuk felszabadulásának ügyét. Van önnél egy lány Leona Soban, akinek Nathalie Soban a törvényes gyámja, ezért haladéktalanul vigye őt a tanács elé! Amennyiben nem tesz eleget felkérésünknek, több ízben is megsérti a varázslásról szóló törvényt, és gyermekrablás vétségében is bűnösnek nyilvánítandó.
Utóirat: Úgy is rég találkoztunk Dheiro.
Üdvözlettel: Diabor Nitor, tanácsos és raven mágus, a Vuteron család feje.

A mágusnak összeszorult a torka, nem volt kiút. A vékony nő arca halálsápadttá vált, kékesfekete haja pedig még ijesztőbbnek tüntette fel, mint valójában.
- Baj van? Ki ez a fickó? – próbált némi információt kicsikarni a dermedt varázslótól. – Tehát Nathalie életben van?
- Ne… nem tudom – nyitotta szóra a száját nehézkesen. – Nitor az Öt tagja és nem túl jó a viszonyunk.
- Pontosabban?
- A magánügyeim nem tartoznak magára Elin kisasszony!
- Én csak… - mentegetődzött.
- Ami fontos, hogy igaz-e az elixír. Emberi találmány vagy varázsló készítette és legfőképp milyen szándékkal. Gyanús volt, hogy valakinek ilyen sokáig rejtve legyenek a képességei.
- Az a férfi gonosz? – faggatódzott tovább.
- Elég csak annyit tudnia, hogy mindent el fog követni, hogy megkaparintsa magát.
- Mit akar tőlem?
- Én leszek az utolsó ebben a világban, akinek elárulja. De egyet mondhatok, önző, felsőbbrendűségi komplexussal megáldott mágus, aki sokakat a markában tart.
- Akkor… akkor most mi lesz? Elmenekülünk?
- Senki nem tudja valójában hol lakom és szeretném, ha ez így is maradna.

- És a tükör?
- Ezeket általában veszi a jónép így tudják a címűket is, de én saját magam bűvöltem meg. Éppen ezért csak a kontinenst tudják behatárolni, de az amúgy sem nagy titok.
- Most mit fogunk csinálni?
- Elsőként vegyen egy forró fürdőt, menjen a hálóba és öltse fel azt a ruhát, amit kikészítek önnek.
- Van egy terve?
- Roppantul serkentően hat, ha a varázsló élete a tét. Induljon!
- Máris – kapott az alkalmon.