Az élet göröngyös utai... 1.rész

Hideg téli este volt. A hó hatalmas pelyhekben hullott, egy pillanat alatt beborítva mindent: az aszfaltot, a fákat, a házak tetejét, minden mozgó és álló járművet egyaránt. A hatalmas "vihar" ellenére minden nyugodtnak látszott. Talán túlságosan is nyugodtnak. És hát az is volt.
Valaki egy lakásban, arcát kezébe temetve sírt. A szobában volt még valaki. Ez így szólt hozzá:
- Ugyan miért sírsz, te szerencsétlen?! Tán azt hiszed megszánlak? Vagy valaki megszán? Ugyan! Nem veszed már észre, hogy téged mindenki utál, mert egy senki vagy? Igen bizony! Egy senki! Életedben egyetlen jó dolog amit tettél, az az, hogy megismertél engem! Nélkülem még nagyobb senki lennél!
- Hagyd ezt abba! Tudom, nem sokat érek. De nehogy azt hidd, hogy te vagy valaki! És nélüled tudod ki lennék? Egy rendes, becsületes, szeretreméltó ember! Mert te vittél bele ebbe a pokolba, ahonnan nem bírok szabadulni! - még nagyobb
zokogásban tört ki - Nagzon fiatal voltam még, s te kihasználtad ezt! Nagyobb senki vagy a világ összes senkiénél! Nálam leglábbis biztos senkibb vagy. Te már teljesen megromlottál, de én hiszek abban hogy rajtam még lehet segíteni. És nem érdekel hogy mit mondassz, hányszor vágod fejemhez a "senki" szót. Meg fogok változni, s ha esetleg mégsem így történne, hát inkább saját kezemmel vetek véget életemnek. Mert ha nem tudok megváltozni, az a legkevesebb amit megérdemlek. Megváltozok!
Azzal hangos ajtócsapodással kirohant az utca sötétjébe, nem törődve az útját álló hatalmas viharral. Látszott rajta, hogy most, életében először tényleg komolyan is gondolja, amit mondott. Azt azonban még ő sem tudta, mit fog tenni, de valami leírhatatlan vágy hajtotta célja elérésében. Csak ment, nem látott és nem hallott, nem érdekelte senki, csak az, hogy ezt a vágyat - mely már évtizedek óta lappangott benne, és most végre felszínre került - kielégíthesse. Emberünk, ki ilyen elszánt döntést hozott, be kell valljam, nem volt azelőtt jó ember. Csalt - de sohasem lopott , embereket zsarolt - de magában tudta, hogy soha nem lenne képes fenyegetéseit beváltani. Nem voltak már barátai, mindenki eltávolodott tőle, a családja, mindenki, De tudta, hogy ezt csakis magának köszönheti. Csupán egyetlen barátja volt, az akivel történetünk elején társalgott, de beszédstílusából mindenkinek feltűnhetett, hogy nem volt egy igazi barát az sem. Tehát így kell fogalmaznunk: nem volt egyetlen igaz barátja sem. A rossz ember azonban csak a látszat volt. Belül egy érzelmekkel teli, magányos, boldogságra vágyó - lélek volt. Fiatal korában került be egy olyan életformába - barátai révén -, melyből hiába próbált szabadulni, egy életre megbélyegezte. De mivelhogy az emberből csak a külső látszik elsőre - emberünk pedig elég gátlásos típus volt -, és az emberek tudták, hogy milyen ember valójában, mindenki elkerülte. Persze így ő is rettentő magányosnak érezte magát és egyre gátlásosabb lett. Ha valaki megszólította, és valóban barátságosan közeledett feléje - bármiy nevetségessé tette ezzel magát -, elszaladt. És most annyi álom, annyi érzés kerítette hatalmába, hogy érezte, most tényleg bármi történjen is, ő megváltozik. Elhatározta, ha valaki megszólítja, kellemesen elbeszélget majd vele. Elmeséli neki majd a múltját, de előtte hagyja, hogy az valóban megismerje bensőjét, és rájöjjön: ez alatt az álnok kölső alatt valójában egy igaz lélek lakozik. Hirtelen felcsendültek édesanyja szavai, melyet halálos ágyán mondott fiának:
- "Fiam, bármi történjék is légy boldog. Én lennék a legboldogabb, ha te boldog lehetnél. Onnan föntről figyelni foglak és nem nyugszom, míg nem látok arcodon egy igazi mosolyt. Tudom, hogy sikerülni fog megváltoznod. Nézd, ott az asztalon, ott a naplóm. Megtalálod benne a legszebb idézeteket, melyekből erőt gyűjthetsz, ha valamit véghez szeretnél vinni."
Ismét könnyek gyóltek a szemébe, s hatalmas zokogásban tört ki. Elindult megkeresni édesanyja naplóját. Emlékezett még, hogy hová tette. Nagyon vigyázott rá. Eddig úgy érezte, nincs szüksége rá, pedig most jött rá, hogy mekkora szüksége lett volna rá.