Az elátkozott gyűrű

Egy távoli világ egyik kerek tavának éppen a kellős közepén állt a Nagy Gessai mágustorony, a maga egyszerű eleganciájával, és hatvankilenc emeletével. Az emberek gyakran megcsodálták a hatalmas építményt, főként mert a toronyhoz egyetlen egy híd vagy gázló sem vezetett, csak a kristálytiszta víz. Márpedig még egyetlen egyszer sem láttak úszni varázslót.
A megoldás ott lapult előttük, még ha észre sem vették. A víz valójában egyszerű illúzió volt. Az már más kérdés mit érezhetett a szikláról leugró fiatalember, aki csak egy hűsítő fürdőre vágyott…
Akadtak, akik látni véltek a vízben sétáló varázslók közül párat. Ám az ilyesmit nem volt szokás emlegetni, hisz ebből a szemtanú bolonddá nyilvánítása lett az eredmény. Ezért aztán az ilyen látványos események nem kerültek nyilvánosság elé.

Az egyik napsütéses délutánon két ifjú gyermek indult játszadozni az erdőbe, s véletlenül vagy sem, a tónál és a hatalmas toronynál kötöttek ki. Már ők is nagyon jól tudták kik lakták a tornyot, ám eszük ágában sem volt bejutni oda. A két gyerek felhőtlenül szórakozott, fogócskázott, bogarakat hajkurászott. Az egyik fiú futás közben megbotlott egy kőben és hasra vágódott.
- Mi van, már egy fűszálban is elesel? - gúnyolódott a másik nevetve, miközben elfutott az egyik málnabokor mögé, s nem törődve az evési szokásokkal, habzsolni kezdte az érett termést, összekenve arcát, kezét és ruháját.
A másik fiú eközben igyekezett feltápászkodni. Már épp felült volna, amikor valami fentről épp a feje tetejére esett, olyan érzést keltve benne, mintha egy barackot kapott volna.
- Au… - nyúlt kezével immár sajgó fejéhez. Odafordult a másik fiúhoz, aki már szinte ki se látszott a málna ragacsos levéből. - Ne dobálj! - szólt oda neki.
- Mi van? - nézett rá értetlenkedve a szólított. - Dobál téged a fehér ló gazdájának üszkös kezű mostohája… - morogta, majd fojtatta az evészetet.
A fejen dobott fiú értetlenül nézett barátjára, majd körbe, hogy vajh mi a pokol kilenc bugyra találta fejen. A napfénynek köszönhetően nem kellett sokáig nézelődnie. Kicsivel arrébb egy apró fényes tárgy csillant meg a smaragdzöld fűben. Az ifjú odamászott, majd felmarkolta az apró tárgyat. Az egy gyűrű volt, méghozzá rubinból kicsiszolva. A fiú ámulva nézte újonnan szerzett kincsét, s ujjai közt forgatva gyönyörködött a csillogó villogó ékszerben.

Eközben a másik gyermek felfigyelt rá, hogy társát valami igencsak lekötötte. Felkelt, és óvatosan odaosont annak háta mögé úgy, hogy az még véletlenül se vehesse észre. Lassan fölé hajolt, majd ő is ámulva nézte a különös gyűrűt. Ám túlságosan elmélázott, így egyensúlyát vesztve esett rá barátjára. Az felkiáltott ijedtében, s kezéből kiejtette a gyűrűt, mely egyenesen a tóban kötött ki.
- A fenébe! - mérgelődött. - Miért kell neked mindig osonnod? Olyan vagy mit egy enyveskezű tolvaj! - szidta a másikat.
- Én tolvaj? Na ha azt a gyűrűt nem loptad, akkor honnan szedted? He? Tojtad, mint tyúk a tojást? - araszolt hátrébb a maszatos fiú, miközben dühödt pillantással nézett barátjára.
- Nem vagyok tolvaj! - kiáltotta ingerülten az ifjú.
- De az vagy! Tooolvaj! Tooolvaaaj! - kiabálta a másik, miközben esetlenül bukdácsolva felkelt és futni kezdett.
- Nem! - eredt utána a megsértett fiú, majd egy ugrással rávetődött maszatos társára, mielőtt az messzire juthatott volna. Megragadta annak ingét és ütlegelni kezdte.

A két fiú vidámsága úgy tűnt el, mint a különös gyűrű a vízben. Addig-addig verték egymást, míg mindkettejük orrából vér nem csordult és testük kék-zöld foltokkal borított nem lett. Végül erőtlenül terültek el egymás mellett a puha zöld füvön. Levegő után kapkodva, szótlanul nézték a tiszta, kék eget.
Egyszer csak árnyék vetült rájuk, s mindketten ijedten ültek fel, attól tartva, hogy a másik új erőre kapva folytatni kívánja a verekedést. Ám az árnyék nagy is volt, ráadásul még mindketten ott ültek a füvön.
- A Torony hatvankilencedik emeletére! Mi a jó búbánatot csináltok itt?! - hallatszott egy hang mellőlük. Egy magas, fekete hajú, kecskeszakállas varázsló nézett le rájuk. Nyúlánk vékony alkatát hosszú vörös, köntösszerű ruha – talár - , és egy köpeny takarta.
A két gyerek ijedten nézett össze, majd kiabálva vergődtek fel és rohantak az erdő irányába.
A mágus értetlenül nézett utánuk, amíg el nem tűntek az erdő fái között. - Gyerekek… - rázta meg fejét, majd elindult egyenesen a tóba, hogy onnan bejusson a toronyba.

Lent, a “víz” alatt sétálva feltűnt neki egy vörösesen csillogó aprócska tárgy. Felmerült benne a gondolat, hogy amíg elvolt, álhalakkal gazdagították a tavat. El is mosolyodott, amikor felvillant előtte a horgászó emberek képe. De egy varázsló kíváncsiságát nehéz csillapítani, azt is csak tudással. Így hát a mágus odasétált a csillogó tárgyhoz. Hümmögve hajolt le érte, majd felvette és mikor ismét felegyenesedett, érdeklődve vizsgálgatta a rubinból készült gyűrűt.
- Lám csak, lám… Talán egy újabb fürdőző járt erre? - vigyorodott el, majd megsimogatta szakállát, közelebb emelte arcához a gyűrűt és grimaszolva nézegette tovább.
- “Ha mágikus, akkor még szerencsém is volt… ha nem, akkor eladom annak a bolond Sadennek!” - tervezte el, majd talárja egyik zsebébe süllyesztette az ékszert, és ismét elindult a mágustorony felé.

A varázsló a maga harmincnegyedik emeletén több órás könyvlapozgatás és mágikus kísérletek után semmilyen különleges képességet nem fedezett fel a gyűrűn. - “Na, akkor Sadené lesz… de vajon milyen árat kérjek érte? Hmm… talán a Magasfokú Védőaurák Könyvét? Igen… azt hiszem az jó lesz…” - somolygott, majd felkapta asztaláról a gyűrűt, és a szoba közepén álló rúnakör közepére sétált. - Sadenhez! Mondta fennhangon, majd egy különös vörös fényben eltűnt.
Két emelettel feljebb ugyanott érkezett meg.
- Y’rames? Te? Nálam? Mi a poklot keresel te itt? - hallatszott háta mögül egy értetlenkedő, gőgös hang. A mágus megfordult, hogy szembenézzen a nagyszájú Sadennel. A látványtól fintorogva és meglepve hátrált egy lépést.
Saden talpig kormosan és valamiféle zöldes, zselészerű anyaggal volt ellepve. Ruhája eredeti színét nehéz lett volna így megállapítani, ám nagyjából úgy nézhetett ki, mint Y’rames-é. A varázslónak valamivel hosszabb, csomókban álló szakálla volt, melyen jelenleg egy nem túl nagy lángocska terjedt szép lassan.
- Veled meg mi történt? - nézte még mindig undorodva Y’rames. - Náthás vagy? Akkor miért nem zárod le az utazórúnádat? A végén megfertőzöd az egész tornyot! - okította ki kissé mérgelődve, pedig Saden erősebb varázsló volt, természetesen mágiatudásban mérve. - Ja, egyébként ég a szakállad. - tette hozzá mellékesen.

A kormos varázsló összevont szemöldökkel hallgatta végig Y’rames rövid kiselőadását, s már válaszra nyitotta száját, amikor felfogta az utolsó mondatot. Ilyedten kapott szakállához, legyezgetni kezdte, miközben szájával eredménytelenül próbálta elfújni a lángot. Jobb megoldást nem találva, bal válláról lekapott egy tenyérnyit a kocsonyás anyagból és rákente az aprócska lángra, mire az azon nyomban elaludt. A mágus ruhájába törölte kezét, ám ahelyett hogy lejött volna a gyomorfelkavaró látványú zselé, még jobban összekente vele magát.
- Nem vagyok náthás! - szólalt meg végül, miközben elindult egy fal mellett álló ládához. - Persis főmágusnál ismét aktivizálódott pár védőrúna, amikor kihajolt az ablakon. - Mesélte, majd felnyitotta a ládát, kotorászni kezdett benne, szinte már derékig eltűnt, mikor végre előbújt, kezei közt egy törölközőt szorongatva. - A hónapban már negyedjére! Minden héten történik valami odafenn. Kezdek tartózkodni a főmágusi kinevezéstől… - törölte meg arcát, kezeit, és hellyel-közzel ruháját is.
- Aha. - mondta Y’rames, mindig kétkedve. Nem csoda, hisz mind ő, mind Saden messze álltak még a főmágusi érdemtől, ami a torony emeleteivel lett számozva és a hatvanharmadik szinten, és a felett lakó mágusok érdemelték ki. - Na, mindegy. Gondolom sejted, hogy nem trécselni jöttem.
- Ó, pedig már reménykedtem, hogy megosztod velem a ragulevesed receptjét! - gúnyolódott a másik varázsló. - És akkor pontosan mi cél is vezérelt ide? - tért a lényegre.

- Egy kis alku. - kezdett bele Y’rames. Itt ez a gyűrű… - emelte fel kezét, tenyerében felmutatva az aprócska ékszert. - Én nem tudtam mire jutni vele, pedig feltételezem, hogy mágikus, mert amikor találtam… - itt kissé elakadt, amíg egy ötletes hazugságot ki nem talált. - … mert amikor találtam, még zafírkék volt és jéghideg. Most meg langyos és rubinvörös. Semmiféle mágiát nem észleltem rajta. Talán te tudsz valamit kezdeni vele.
- És mit kérnél érte? - tette fel a nyilvánvaló kérdést Saden. - Gondolom, nem ajándékba hoztad. - jegyezte meg, s hiába próbálta eközben érdeklődését takarni, látszott rajta, hogy a hallottak felcsigázták, és igen kíváncsivá tették. Y’rames pedig tudta hogy nem a gyűrűvel fog visszamenni saját emeletére.
- Nos, gondolom a Magasfokú Védőaurák Könyvét már nem használod, hisz te olyan nagy varázsló vagy, aki már biztos rég megtanulta és kívülről fújja az egész kötetet. - incselkedett ravasz mosollyal arcán, a vörös ruhás mágus.

Saden pár pillanatig hallgatott. Nem olvasta ki azt a könyvet és nem is tanulta meg még jó pár varázslatát. Átgondolva az üzletet megoldásra talált, s arcára vidám mosoly ült ki. - Rendben van! Áll az alku! - a ládától nem messze egy szekrény állt, rajta minden egyes polcán vaskos régi könyvek sorakoztak. Odasétált elé, s ujját végigvezetve a levegőben a szakadozott és kopott kötetek előtt kereste ki a megfelelőt. - Áh! Meg is van. - Emelt le egy valaha égkék borítójú, arany mintákkal átszőtt könyvet, mely most tintakékben és bronzcsíkokkal tarkállva nézett ki. Odasétált Y’rameshez, s szabad kezét nyújtotta. - Ide a gyűrűt.
- Előbb a könyvet! - rázta fejét a vörös mágus. - Utána megkapod. Én úgyse tudok vele mit kezdeni.
Saden várt egy pillanatot, majd bólintott. Átnyújtotta a könyvet, még ha kissé akadékoskodva is. Y’rames tétovázott, kissé gyanús volt neki, hogy ilyen könnyen ment az egész. De ezt saját leleményességének állította be. Átvette, majd átadta gyűrűt.
- Öröm volt üzletelni! - szólalt meg elmosolyodva a kormos ruhájú varázsló.
“De még mennyire!” - gondolta Y’rames viszonozva a mosolyt. Végezetül elindult a könyvvel az utazórúna közepére. - Harmincnégyes! - mondta, mire ugyanabban a vörös fényben, amiben jött, el is tűnt.

Visszaérve szobájába Y’rames vígan nevetett fel, és a könyvvel a kezében keringőzött. - Okosabb voltam nálad Saden! És nemsokára pakolhatod a cókmókod, mert én költözöm az emeletedre! - mondogatta vidáman. - Na de lássuk csak. Mit is szereztünk pontosan… - hagyta abba a táncolást, majd bal alkarján támasztva a könyvet felnyitotta azt.

Hatalmas robaj rázta meg a Nagy Gessai mágustornyot és a harmincnegyedik emelettel szomszédos szinteken egy káromkodó, őrjöngő mágus hangját lehetett hallani.

Amint megérezte a torony remegését elmosolyodott. - Ugyan Y’rames, csak nem gondoltad hogy túljárhatsz az eszemen? - mondta halkan Saden, fejét rázva.
Nézegetni kezdte a gyűrűt, mely valóban langyos volt, bár ezt nem tartotta valami lényegesnek, hisz látta, hogy a vörös mágus szorongatta a kezében. A gyűrű szép is volt, ráadásul tökéletesre csiszolt, amiből arra következtetett, hogy mágiával készítették. - No, de lássuk mit is tu… - mondata félbemaradt, amikor utazórúnája ismét felizzott és három harcimágus termett szobája közepén.
- Sárga Saden? - kérdezte a legközelebb álló a kormos varázslótól.
- I-igen… - hebegte zavartan a mágus. Tudta, hogy a harcimágusok vagy jót, vagy - és főként - rosszat jelentenek.
- Veszélyes könyvcsapda készítésért lefokozzuk. Jöjjön velünk, Persis főmágus elé visszük.
- Mi? -kerekedtek el Saden szemei. - Lefokoznak? Ne! Ezt nem tehetik! - mérgelődött a mágus, s idegességében földhöz vágta a gyűrűt. Az ékszer egyenesen az egyik harcimágus lába elé gurult. Az lehajolt érte, szemügyre vette, majd Sadenre nézett.
- Ez itt Persis főmágus gyűrűje. Újabb lefokozás lopás vádja miatt. - Mondta ki a gessai varázslók számára, talán legfélelmetesebb szavakat.
- Nem loptam! Vörös Y’rames adta nekem! Esküszöm! - kiabálta a kormos varázsló. Ám a másik két harcimágus már el is indult felé, hogy egy-egy kezét megragadva vigyék főmágusuk elé. Fél perc se tellett bele, már nem volt más a szobában, csak a gyűrűt nézegető harcimágus, aki kiszabta második büntetést.
- Hmm… Persis gyűrűje. Talán kapok valami jutalmat, ha visszaszolgáltatom. Igen, biztos fogok kapni! -vigyorodott el, majd elindult az utazórúna felé. - Hatvankilencedik szint, Persis főmágus! - mondta az átlagostól némiképp hangosabban.

A harcimágus egy - a többitől eltérően- hatalmas terembe ért. Több ablak is volt, mint a kisebb rendű mágusoknál, több könyvespolc, és több könyv. Az utazórúna itt azonban nem a terem közepén, hanem attól kissé arrébb foglalt helyet. Középen most az imént látott Saden és a másik két harcimágus álltak, egy idősödő, tudástól csillogó szemű mágussal szemben. Hegyes fülei utaltak rá, hogy nem színtiszta ember vér csörgedezik ereiben. Fekete hajával próbálta takarni leleplező hallószerveit, ám azok szinte minden második percben ismét előtűntek. A mágus apró szakállát fogdosva nézett Sadenra.
- Nem is tudom melyik szintre tegyelek. Vagy kilenc emberünk állította hogy felrobbant a könyv, amit tőled kapott. Melyik is a te emeleted? Harminchatos? Hmm… vigyétek a huszonhetesbe. A rendezés ahogy szoktuk: mindenki feljebb kerül, akit érint a költözés. - mondta éppen, majd mikor észrevette az újabb érkezőt, mosolyogva szólalt meg újból. - Á, Tuztak, épp jókor… az imént takarították ki a szobám, mint látod, igaz? -nézett az egyik harcimágusra, aki Sadent készült vinni a huszonhetesbe. Ám az ráhagyta társárra és nem messze Tuztaktól megállt. - Igen uram, és…
- Nem kértem, hogy részletezd! - szakította félbe a főmágus. - Nos, mi járatban errefelé? Általában csak akkor jössz, ha kitüntetést próbálsz szerezni. - mosolygott Persis mindentudóan.
- Nos… - kezdte kissé zavartan Tuztak, akit kellemetlenül érintett, hogy a főmágus ennyire látja célját. Megfogta Persis egyik kezét, és tenyerébe nyomta a gyűrűt. - Saden második bűne, miszerint ellopta ezt tőled. - mondta, már várva az elismerést.

Persis eleinte mosolyogva nézett le tenyerébe, majd, mint aki a halállal találkozik, holdsápadttá váló arccal, rettegve ordított fel. - NEM! NEEEM! Ez nem lehet igaz… Ilyen NINCS!!! - kiabált szinte már-már sírva. - Idióta! Nem akarom látni ezt a gyűrűt! Soha! Soha – soha - soha! Nem! - azzal fogta, és kihajította az egyik ablakon.
A várakozó, hátrébb álló harcimágus ismét nekikezdett mondandójának, és kissé ijedten indult az utazórúna felé. - Uram, az ablak…
- Ne nyaggass most az ablakkal, nincs üvegünk, tudod jól! - intette le, majd dühödt arccal fordult Tuztak felé.
- Lefokozlak! Le, az újonc porontyok nevelésére! Első emelet! Nem, földszint! Mért nincs pincénk?! A mínusz hatvankilencedikbe küldenélek! - ordította. Mikor szünetet tartott halk kattogást hallott az ablak felől, amin épp az imént dobta ki a gyűrűt. Végül csak odafordult a várakozó, ideges harcimágushoz, magyarázatot várva.
- Az ablak rúnáit is felúj… - mondatát nem tudta befejezni, mert a könyvcsapda robbanásánál is erősebb hatás rázta meg a tornyot, és még a körülötte álló erdőt is. Kövek potyogtak az illúzió vízbe, hangos placcsanást, majd döndülést hallatva. Percekig tartott, mire a rázkódás abbamaradt, s az utolsó kődarab is megérkezett az áltóba. A varázslók amilyen gyorsan csak tudtak, kirohantak az épületből, át a tavon, a partra, hogy lássák mi történt.
Egy eszeveszett ordítás hallatszott fentről.
- TAKARODJATOOOK!!!

Az erdőben a két gyermek újból játszani kezdett, miután kibékültek. A robajra ők is felkapták fejük, majd a maszatos intett és megszólalt.
- Á, csak a mágustorony újabb szintje omlott le. Már csak hatvannyolc van a százból.