Az asszony

Kopp, kopp, kopp!
Az asztalon landolt a három pohár, melyből az imént nyakalták be a sokadik körtepálinkát is. A negyediknek nem volt szerencséje, ő a padló felé száguldott menthetetlenül. Vergődött, kalimpált, nyújtózkodott, a vége mégiscsak az lett, hogy fülsüketítő reccsenéssel terült szét (ezer darabra bomolva) a széklábak között. Kiürült a harmadik üveg, ami most ott sopánkodott felborulva a másik kettő mellett: annyi ital sem maradt benne, amitől egy ötéves kislánynak megfájdult volna a feje. A kopasz, kisfiús vonásokkal rendelkező srác intett, hogy megrendelje a következő kört. Megfáradt szemében a nem éppen józanságra utaló szikrák hunyorogtak, mint elromlott jelzőlámpa a város peremén.

Hirtelen ,,megfontolással’’ lerogyott a padlóra, beverve kőkemény koponyáját az asztal sarkába. Fájdalmat nem érzett. Rögvest megpróbált felkapaszkodni gyötrelmes káromkodások közepette, de olyan kevés sikerrel, hogy a megkérdezett kiskacsák kilencvennégy százaléka azt a választ adta, mi szerint nekik hatnapos korukban könnyebb lett volna a repülés fortélyait elsajátítani, mint a részeg fiatalembernek feltápászkodnia a földről. Végül úgy döntött, a talajon fekve folytatja nemes cselekedetét, s ettől az elgondolástól az a háromszög alakú üvegszilánk sem tudta eltéríteni, amelyik nagy igyekezettel fúrta be fejét a fiatalember hátsó fertályába.

Súlypont-felemelési tervei feladásában bizonyára közrejátszott a hajdanán még hófehér, mára azonban megsárgult terítő is, melybe úgy kapaszkodtak barátai (üvegek, poharak, hamutartók, valamint egy porcelán váza), mintha soha nem akarnának megválni hű társuktól. Lassan elhagyták a menedéket nyújtó asztallap síkságát, és bár be nem vallották volna, ettől a pillanattól kezdve bizony a gravitáció irányította őket. Főúr Gravitáció márpedig ma aligha volt csavaros kedvében, és ennek meg is voltak az árulkodó jelei: olyan nyílegyenesen vezette a poharakat, üvegeket, hamutartókat és a vázát a kopasz fiú tarkója felé, mintha krokodilok elől menekülne a legrövidebb útvonalat választva ehhez. Barátai, ha egyáltalán barátnak lehet nevezni azt, aki csak a kocsmába kíséri el az embert, mit sem törődve vele, folytatták a mulatozást. Mind közül a legerősebb testalkattal bíró ember nagy hörgések közepette kérte meg a pultost, hogy ,,ugyan kérem, takarítsa má’ el ezt a szemetet a lába alól’’! Öblös hangja visszhangot vert a teremben, és mint a lusta barna medve, mikor észreveszi, hogy itt lenne már az ideje kibújni barlangjából, morgolódott tovább.

Az asszony, aki eddig az eső ritmikus tocsogására figyelt, amint a tetőt veri felette, s mélabúsan követte tekintetével az utcán csuromvizesen menekülő Szabó urat, most felkapta fejét. Nem, nem a csörömpöléstől ijedt meg, nem is a fenyegetőző hangnem rémisztett meg- az évek során megszokta randalírozó vendégeit. Sokkal inkább a halk nyüszítésre lett figyelmes, aminek forrása az udvaron volt található.
- A francba - szitkozódott magában- ,kint felejtettem a drága picimet! Biztosan megfagyott szegény - azzal odasietett az udvarra nyíló ajtóhoz, hogy beengedje bőrig ázott kedvencét.
- Na jól van, elég! - kiáltott fel, miután megkapta a kutya bundájában tárolt vízmennyiség felét. Azért szelíden megpaskolta a kis állat buciját, amiért az nem győzött hálálkodni, s mellső lábát pacira nyújtotta a gazdája felé.

,,Kellemes tavaszi nap; kalapos férfi kezében egy dobozzal; a dobozból kitörő ugatásszerű vakkanások; nyálas nyelv az asszony nóziján; egy harmadik családtag; közösen eltöltött esték; újfajta betanítási módszerek keresése...”

- Kurva életbe! Hát nem hallod, hogy hozzád beszélek?!
Az asszonynak alig volt ideje megfordulni, máris egy hatalmas tenyeret érzett ráncos arcához csapódni. Az erős férfikar leterítette lábáról, aminek következtében olyan gyorsan esett a falnak, hogy azt hitte, menten meghal. Jobb vállába belenyilallt a fájdalom, olyan fékezhetetlenül, mint amilyen fékezhetetlenül vágódik a sasmadár a fűben elterülő áldozatára. Arra már nem emlékezett hogyan élte túl az egészet; úgy vélte, a szerencsének köszönheti, hogy nem a fejével ütközött először. Kis időre így is elveszítette emlékezetét. Nyelve érzékelt valami furcsa, mégis jellegzetes ízű dolgot, amivel tele volt a szája. Csak amikor résnyire nyitotta ösztönből az ajkát, indult el a folyadék utolsó útjára, beszennyezve ezzel az asszony orcáját... Az első, amit megpillantott, a bal gyűrűsujján elhelyezkedő aranykarika volt.

,,Születésnap; gomolygó köddel teli város képe; ködből feltűnő férfi; kezében pici díszdobozkával; díszdobozkából kigördülő aranygyűrű; újabb szeretettel teli szép este...”

Nem sokáig pihentethette a nemesfémen a szemét. A mackó testű férfi lecsavarta a gyűrűt. Nem érződött rajta, hogy akár egy cseppet is bánná, hogy ezzel újabb fájdalomérzetet szül az asszonyban. A férfi eltűnt, és a kocsma a csendességtől kongott, ahogy végignézett az asztalok között. Mindenki kereket oldott. Az asszony fülét bántotta a síri csönd. Valami hiányzott belőle! Percek teltek el, míg végre rájött mi az. A nyüszítés fülbemászó dallamát szerette volna hallani. Jónak látta volna kikelni a mocsokból, ám teste nem teljesítette elméje parancsát. Jobb karja teste alá volt gyűrődve, bal lába pedig valami puha, nedves, meleg valamiben pihent. Kegyetlenül hasogatta a fájdalom a vállát, ahogy bal oldalára fordult. Szerencsére lába kikerült abból a szennyből amely... Amely... Úristen!
- Szarosok - suttogta az asszony.
Egy kósza könnycsepp gördült végig az asszony sebes arcán, de olyan iszonyú csigalassúsággal, hogy szinte marta a bőrét. A könnycseppet könnycsepp követett...
- Majd a férjem megmutatja nektek! Utánatok küldöm és...

,,Nagyobb kölcsön; még nagyobb tartozás; kiegyenlítetlen számla; kigyúrt alakok marcona képe; dulakodás, pofonok, sikolyok; hosszú-hosszú sötétség; tömeg a sírnál; virágok, koszorúk; gyász....”
Az asszony fejében kergették egymást az emlékek, mint megannyi apró fecske, cikázva a kék ég alatt. Fájt a térde, fájt a válla, fájt az arccsontja... Szíve fájdalmánál semmi nem volt nagyobb!

Nem mondhatnám hogy kellemes időtöltés volt bezárva, itt, a vaksötétben várni. Majd’ megemésztett a tehetetlenség, szerettem volna segíteni, vigasztalóan fölé hajolni, fülébe bátorító szavakat harsogni... Ó, de mit tehettem volna ÉN?! Börtönömben eddig mindig melegem volt, most viszont mintha hideg északi szél rázott volna. Eddig mindig éreztem a test dinamikus mozgását, most mégsem arra az ütemre vert szíve, amelyet megszokhattam a hosszú évek tömkelegében. Börtönömben eddig mindig éreztem lényéből kiáramló energiáját, amitől én is jókedvre derültem. Most elfogott az utálandó magány.

Megborzongtam, ahogy meghallottam kitörő sóhaját. Abban a másodpercben új erőre kapott, amitől nem csupán talpra állni volt képes, hanem futni is! Elhagytuk a megszáradt vértócsát, elhagytuk a kibelezett kutyát, amelynek látványa rám is sokkolóan hatott, hát még az asszonyra. Kinyílt, majd óriásit dörrent mögöttünk az ajtó; a gyors lépcsőzéstől kezdtem rosszul lenni. Utazásunk hamar véget ért, ugyanis elértünk a szobához, és el az ágyhoz, melynek fehér lepedői közé lendülettel vetette magát az asszony. Zokogott; vöröslő szeme másodjára lábadt könnybe, párnáját fertelmes erővel szorongatta; lehet attól tartott, ha elengedi belevész a bódító sötétség kiapadhatatlan bugyraiba, nem látva többé világosságot.

Teste hidegsége átáradt az én fémtestemre is. Őrülten remegtem. Talán egy veszett kutyánál is jobban. Szerettem volna elmerülni a súlytalan végtelenségben, semmiről tudomást nem véve lebegni az idők végezetéig... Hányszor van úgy az ember, hogy inkább átadja magát az éjszakának, mert fél a következő naptól, amikor egy megoldhatatlannak tűnő akadályt kell lerombolnia? Szeretné az időt ilyenkor megállítani, elveszni fantáziája kavalkádjában, átszelni a rónaságot, feljutni a legmagasabb csúcsra, óceánok árkaiba süllyedni, barlangok legeldugottabb részeibe repülni... Mindez az álomban lehetséges. Ezért menekülnek ágyba a problémák elől, s lám, reggel frissen ébredve kipattannak bőrükből; érzik, mostmár jöhet bármi, a legnagyobb gondot is –amin eddig esetleg éveket ügyködtek- semmi perc alatt megoldják, hogy a következőben elfeledhessék. És amikor párjuk vagy munkatársuk ámulattal megkérdezi mitől olyan boldogok, ők egy titokzatos mosolyt varázsolnak arcukra: titkos, ámbár legkézenfekvőbb fegyverüket nem árulják el. Ők az imént még sivatagok milliónyi porszemét koptatták egyik dűnétől a másikig, tengerek kicsiny cseppjeit kiszippantva felhőkbe préselődve öntözték az őserdők magas fáit; számtalan elképesztő dolgot műveltek álmukban.

- Meg akarok halni - szipogta az asszony.
Öklével előbb belebokszolt párnájába, azután felkapta, és nekivágta a gyönyörűen kifaragott éjjeliszekrénynek. Átéreztem az asszony fájdalmát...
Négy hónappal ezelőttig minden rendben volt: az asszony korát meghazudtolóan csinos volt, barna haja a vállán nyugodott, szép szemét kislány kora óta nem lepték el sós könnyek, arcát sem csúfították ráncok. Az idősebb férfi vendégek folyamatosan udvaroltak neki, a nő szíve azonban foglalt volt. Harminc év múltán éppen úgy imádta férjét, mint az első randijuk után. Élénken emlékezett arra a napra... Arra a csodálatos napra, amikor szíve lángra gyulladt a Férfi láttán, s a tűz mely ebben a finom testben lakozott, nem hunyt ki még így, évtizedek múltán sem. Mert a tüzet a szerelem táplálta! Nem az a szerelem, amit a tizenéves kis ribancok éreznek, amikor egy idősebb, gazdag úr meglengeti bugyikájuk előtt az értékes, zöld bankót; és nem az a szerelem, amit a huszonéves gyerkőcök éreznek szőke cicababák formás popsikájuk láttán. Nem, ez a nagybetűs szerelem volt: a Szerelem, mely csak keveseknek adatik meg; akik viszont átélhetik ezeket a szenvedéllyel teli éjszakákat és nappalokat, nem szidják a sorsot, hanem összekulcsolt kezekkel letérdepelnek az Ég színe előtt, hogy boldog imát mormoljanak a Mindenhatónak... És ez az ima többet jelent mindennél, mert az ő életük is többet jelentett mindennél.

Azon a ragyogó napon változott meg az akkor még kecsesebb derékkal büszkélkedő, fiatal leányzó élete. Torkában gombóccal lépett be a presszó tölgyfaajtaján, ami valahogy nehezebben akart kinyílni, mint a hétköznapok bármelyikén. Pedig ez is ugyanolyan hétköznap volt; az asszony számára mégis az ünnepet jelentette, bár ezt akkor értette meg igazán, amikor megpillantotta a férfit. A Férfit, aki ott ült az ablak mellett, s akinek elkerekedtek szemei a nő láttán. De csupán egy röpke pillanat erejéig: nem hitt benne hogy ő az a lány – ahhoz túlságosan gyönyörű volt. Tudta ugyan, vagy tán érezte, a lány akivel másfél évig levelezett, a legszebb teremtmény. Erre utaltak a méltósággal rajzolt gyöngybetűk, melyek vakítóan fénylettek a falfehér papírlapon; és erre utaltak a gyöngybetűk fodrozódásából létrejövő kedves szavak is. Olvasva a levél tartalmát a férfi előtt önkéntelenül is megjelentek a hölgy kontúr nélküli arcvonásai. Ahogy ránézett, elveszett mélykék szemében...

Így történt hát, hogy amikor reggel megjelent a postás, kezében levéllel, a férfi lemondta fél napi programját vagy munkáját, mert hiába olvasta el egyszer azokat a sorokat, hiába olvasta el háromszor vagy akár tízszer, annyit fogott fel tartalmukból, mint egy dögledező aranyhal. Akárhányszor olvasta a mondatokat, mindig a hölgyemény angyali másolata bontakozott ki, s ha erőfeszítésével sikerült elhessegetni ezt az ártatlan angyalkát maga elől, akkor értette meg a szavak valódi jelentését- ekkor viszont örökre beleégtek elméjébe.
A presszóban üldögélve is megjelent ez az érzéki angyal, de azt hitte, hogy a hőség játszadozik vele; hogy a lány, aki behuppant a bejáraton éppen olyan csalóka, mint amilyen csalóka a pálmafa az ezermérföldes sivatagban... Még akkor sem hitte el, hogy ő az a lány, mikor már vagy két perce ott ült vele szemben, s még akkor sem, mikor a tündér nyelve úgy siklott át az ő szájába, mint a legfürgébb ragadozó-kígyó. A ragadozó jelző nem éktelenkedik feleslegesen ott; a Hercegnő elragadta a férfit a szerelem lebegő álomvilágába, és nem eresztette onnan soha többé...

És erről az ünnepnapról 29 hosszú éven át mindig megemlékeztek egy hasonlóan nagy és bájos rózsacsokorral, mint amilyen láthatta az első csókot. Az utolsó esztendőben gyertyacsokor emlékezett az ünnepre...

Fémtestem - visszagondolva az elmúlt időkre - talán még a szokottnál is hidegebb volt. Csontig maróan hideg. Átkoztam a Föld szellemét, amiért engem mozdulatlan testbe szült; mégha ilyen megműveltre is gyártott. Nekem is vannak érzéseim, amit ki szeretnék fejezni, és közölni szeretnék... Dehogy szeretnék, AKAROK a világgal! Ekkor jöttem rá: Akarat nélkül elveszünk a galaxisban!