Az árok

Már biztosan későre járhatott. Ideje lett volna visszatalálni. Nem lesz ez így jó. Ezek a gondolatok jártak annak a fiatalembernek a fejében, aki már több mint két órája bolyongott a sűrű erdőben. A legrémisztőbb pedig az volt, hogy még csak a házibuli zaját sem hallotta már. Ez pedig arra engedett következtetni, hogy biztosan nagyon távol került. Azonban nem csak ez volt az egyedüli aggodalomra okot adó tény: se étel, se elemlámpa, csak egy üveg vodka. Ennyi.

Hogy fogom így kihúzni reggelig?

Ha Greg Stephen nem lett volna annyira ittas állapotban, talán már őrjöngött volna a pániktól. De az alkohol lenyugtatta őt, így nem volt oka feleslegesen ordibálni. Abban a sötétségben, melyben ő járt, szinte csak tapogatással lehetett előre haladni, percenként három métert. Az időnként váratlanul arcába vágó ágak kellemetlenek voltak. Hogy védje fejét, egyik kezét előre tartotta, nehogy nekimenjen egy újabb ágnak.

Talán jobb lenne itt éjszakázni. Csak elfeküdni, és megvárni a reggelt. Nem. Mégsem. Mi van, ha széttép álmomban valami vadállat? Vagy egy veszett róka belém harap? Menni kell tovább.

Kezdett hideg lenni. Greg egyre kétségbeesettebb volt, egyre rémültebbé vált. Most nem ihatott többet. Észnél kellett lennie, hogy tájékozódni tudjon, és segítséget kérjen. Nemcsakhogy mobiltelefon, még egy óra sem volt nála. Mindent otthagyott barátja, John Barrack házában. Kellett neki sétálnia. Ennyit nem ér egy szakítás. Inkább maradt volna társaságban, minthogy magába zuhanva sétálgasson az éjszaka kellős közepén az erdőben. Ez nem csak veszélyes, hanem nagy felelőtlenség is.

Én hülye, hogy lehettem ilyen hülye? Nem csodálom, hogy Kate elhagyott. Kinek kellene egy ilyen barom?

Egy újabb ág csapott Greg arcába. Az ág csapása olyan erős volt, hogy iszonyúan csípte arcát. Ezúttal a baloldalról, amit nem érzett kezével. Kezével hozzáért arcához, majd megdörzsölte ujjait. Nedves volt. Arca vérzett.

A francba!

Mostmár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy vészhelyzetről van szó. Ilyenkor, ha az ember tüzet gyújt, vagy elfoglalja magát valamivel, annyira megnyugtathatja, hogy egy ideig el is feledteti vele, milyen nehéz helyzetben is van. Csakhogy Gregnél még egy nyamvadt gyufa sem volt. Reménytelenül bukdácsolt tovább a sötét rengetegben. Érezte, a szellő hideg érintését, amely belehatolt arcán keletkezett sebekbe.

Valamit tenni kell. A többiek most biztosan jót buliznak. Én meg, hülye seggfej itt botorkálok egyedül. Leszarják, hogy én itt vagyok. Talán majd ha megdöglök, eszükbe jutok.

A következő pillanatban John valami keménybe ütközött. Megtapogatta. Egy nagyobb darab kő volt. Sajnos azonban ahhoz nem volt elég nagy, hogy leheveredjen rá, hogy megpihenjen. Tovább gyalogolt. Arra gondolt, hogy ha egy irányba halad, akkor valahol biztos ki fog lyukadni. Ez a döntés helytálló, csakhogy ilyenkor az ember nem tudhatja, melyik az az irány, amely felé haladva hamarabb kijut az erőből. Gregnek most a puszta szerencsén múlott, milyen hamar jut ki innen. A percek csak teltek-múltak. A tempó ugyanolyan volt, talán még lassabb is.

Mennem kell tovább…

Greg csak erőltetetten folytatta útját. Fejében még mindig az elmúlt órák eseményei zajlottak. Az, hogy barátnője otthagyta, teljesen összezavarta. Még nem bírta feldolgozni azt, hogy a szerelme faképnél hagyta. Rettenetesen fájt neki ott belül.

Hogy tehetett ilyet? A szemét!

Ekkor mintha csak egy óriás keze lecsapta volna Greget, úgy zuhant lefelé egy hatalmas árokba. A zuhanás olyan hirtelen jött, hogy fel sem fogta, mi történik vele. Mikor földet ért, köhögni kezdett, a ráhulló földtől és homoktól. Hanyatt feküdt a gödörben. Körbenézett, de nem látott semmit maga körül.

Hova a francba kerültem?

A legrémisztőbb az volt az egészben, hogy nem tudott megmozdulni. Sem a lábát, sem karjait nem tudta mozgatni. Még mindig szédült a zuhanástól. Megpróbált erőlködni, de egyszerűen nem mozogtak a végtagjai. Fájdalmat szerencsére nem érzett. Greg aggódni kezdett, mi van ha lebénult.

Nagy ügy. Csak éljem túl. Legfeljebb béna maradok. És akkor majd Kate megsajnál, és visszajön hozzám. De a terápia úgyis segít.

Greg gondolatban próbálta nyugtatni magát, de a pánik egyre jobban elhatalmasodott rajta. Érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Újra megpróbálta megmozdítani karjait. A ballal kezdte. Vett egy nagy levegőt, kifújta, majd erőlködve próbálta felemelni. Nem ment. És a jobb karja sem.
- Segítség! Valaki! – kiabálta torkaszakadtából. Fejét ide-oda idegesen mozgatta, hogy körbenézzen. A sötétben azonban semmit se látott. Egyedül a felszínről jövő félhomályt lehetett valamennyire látni. Érezte, ahogy arcán végigcsorog vére, de megtörölni sem tudta. Pedig nagyon meg akarta. Annyira lassan csordogált, hogy iszonyúan viszketni kezdett, már-már kibírhatatlanul. Nem bírta tovább.
- Segítség! – kiáltotta újra, de egy árva hangot sem hallott.
A fenébe is. Bill, Tom, Frank..hol vagytok? Hol vagytok ilyenkor, amikor a legjobban számítanék rátok?

Greg számára ez volt az az alkalom, amit a legjobban megbánt életében. Többé, ha házibuliba fog menni, soha nem fog elkóborolni egyedül. Már ha nem marad béna. Igazából ma este nem is volt kedve buliba menni, csupán Kate miatt ment. Kate nem szerette többé, ezért otthagyta. Neki újra volt szüksége. Greg pedig tudta, hogy Kate ott lesz este, ezért is ment el, hátha sikerül még beszélnie vele, és vissza tudja őt majd hódítani. Gregnek fogalma sem volt arról, mennyi ideje fekszik már az árokban. De fogai vacogni kezdtek a hidegtől. A szél áthatolt teste minden porcikáján, izzadt bőre ontotta magából a párát. Kezdett kihűlni. És már a gondolkodása sem volt olyan gyors, mint eddig.
- Kate, Bill, Frank. Holnap hova megyünk? Mit csináljunk este? – motyogta magában, de szavai alig voltak érthetőek. Ekkor hirtelen feleszmélt.

Nem szabad elaludnom. Nem szabad elaludnom. Ha elalszom, lehet meghalok.

Greg annyira fázott, hogy legszívesebben beleugrott volna egy forró vízbe. Az arcán lévő seb kínzóan gyötörte, ahogy kiette a hideg szél. Ekkor azonban eszébe jutott valami.

A vodkás üveg. Az üveg. Megvan. Az legalább egyben maradt. A lényeg megvan.

Kezével érezte, amint az üveg ott fekszik mellette. Óriási vágyott érzett arra, hogy meghúzza. Karjai azonban továbbra sem mozdultak.

Ohh Istenem, legalább egy kortyot hadd igyak belőle! Most ha valaki odafentről rámnézne, biztos nevetségesen nézhetek ki. Itt fekszik az árokban egy részeg nyomorék. Egy szerencsétlen, akit még a barátnője is elhagyott.

Greg rettenetesen éhes is volt. Egész nap nem tudott enni semmit, annyira bánatos volt. Most viszont egymaga megevett volna egy teljes pizzát. Ekkor valami zörejre lett figyelmes. Greg felkapta a fejét . A zaj odafentről jött. Mintha valaki vagy valami lépkedett volna odefent.
- Hé, valaki! Itt vagyok lent! Segítség! – kiáltozott Greg, ide-oda rángatva fejét. Azonban senki sem válaszolt. A lépkedést azonban tovább lehetett hallani.
- Valaki mentsen ki! – kiáltotta, de a maga is tudta, hogy reménytelen. Akárki is legyen fent, nem hallja, vagy legalábbis nem akarta meghallani. Greg úgy érezte, hogy minden egyes kiáltással egyre gyengébb. A lépések határozottak voltak. Greg nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy állati, vagy emberi lépések voltak-e. Már nem mert ordibálni.

Mi van, ha egy gyilkos van odafent? Én meg itt fekszem védtelenül? Mi van, ha fejbedob egy kővel? Dehát már úgyis mindegy, nem?

Szíve vadul kalapált. Inkább arra várt, hogy ez a valami elmenjen onnan. Úgy hallatszott azonban, mintha egy helyben toporzékolt volna. Mintha valamit csinált volna odafent. Greg félt. Rettenetesen félt. És fázott is. Nem bírta már a kínlódást. Ekkor azonban abbamaradt a járkálás. Greg megnyugodott. Fülelni kezdett, tényleg nem hall-e semmit. Néma csend volt. Úgy tűnt, mintha tényleg elment volna.

Bill, ha nem jöttök hamarosan, meg fogok halni. Ha nem lesztek itt öt percen belül, itt fogok megdögleni.

Greg mostmár biztos volt abban, hogy ha rövid időn belül nem találják meg, nem fogja kihúzni reggelig. Csak feküdt az árokban és azt se tudta, megsebesült, ha igen hol, és mennyire. Na és persze, hogy miért nem tud mozogni. Ez volt itt a legnagyobb kérdés. Talán ráesett egy kőre? Eltört volna a gerince? Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. A gerincoszlopa valószínűleg úgy megsérült, hogy egyes idegek elszakadhattak, emiatt teljesen lebénult.
Greg újra felkapta a fejét. A lépések ismét elkezdődtek. Lassú, határozott lépések voltak. Még mindig nem volt egyértelmű, hogy állati vagy emberi lépések voltak. De most úgy tűnt, mintha ez a valami elmenne onnan, mert egyre távolabbinak hallatszott az avar mozgása. Greg reszketett a hidegtől és a félelemtől. Annyira szomjas volt, hogy késztetést érzett az iránt, hogy szájába engedje az arcáról lecsorgó vért. Az alkohol teljesen kiszárította őt. Szüksége volt folyadékra. A vére, ami szájába folydogált édes volt.

Kár, hogy csak ennyi!

Greg tovább feküdt a néma sötétségben. Ahhoz képest, hogy korábban mennyire heveseb vert a szíve, most egyáltalán nem érezte annak dobogását. Mire képes az adrenalin. Ez aggasztotta Greget, mert érezte, hogy el fog aludni és ez ellen nem tudott tenni semmit. Elgyengült teste már arra sem volt képes, hogy fejét megmozdítsa. Egyedül szemeit mozgatta, kémlelve maga körül a sötétséget.

Kate! Miért hagytál ott? Akkor nem lennék itt! Miattad kerültem ide! Miattad fogok megdögleni!

Greg fejében szerelme járt. Rá viszont nem akart gondolni, mert csak idegesebb lett tőle. Érezte, a dühöt, érezte a fájdalmat és a bánatot, amit barátnője okozott neki. Inkább nem akart rágdondolni, mert nem akarta felidegesíteni magát. Inkább aludni akart. Hogy elfelejtse őt. Legalábbis egy ideig. A gondolat hamar el is szállt a fejéből. Mostmár annyira elgyengült, hogy nem érezte a dühöt, csak a békét. Az édes békét, amely lassan álmot hozott szemére.
Másnap délelőtt a mentősök, és a tűzoltók hada elöntötte az erdőt. Mindenki Greg őrületes keresésébe kezdett. A vadász csapda árka, melyben Greg feküdt barátja, Bill Edward családi házuktól 3 km-re volt délkeletre. A tűzoltók és a mentők szörnyülködve fogták fejüket, miközben Greg testét húzták fel a mélyből. A két vadász, aki reggel megtalálta Greg karóval átszúrt testét a gödörben, kétségbeesetten rohant segítségért. Már hiába.