Az angyalok horgásznak...

Éjfél körül járhatott az idő. A sötétség úgy telepedett a kis falura, mint egy hatalmas, fekete bársonytakaró. Eljött a pihenés ideje.
A falusiak tudták, hogy ki kell használniuk ezeket a kellemes órákat, és ekképp is cselekedtek. Minden lámpát, gyertyát eloltottak, hogy kezdetét vehesse a hőn várt pihenés. Még a hold is elbújt a közelgő vihart jelző felhők mögé, nehogy megzavarja a tökéletes sötétséget.
Minden úgy történt volna, ahogy az lenni szokott - az egész falu nyugovóra tért volna - ám az egyik aznap érkezett vendég még ezekben a késői órákban is a szobájában járkált, kezében egy gyertyával.
A férfi nyugtalan volt. Tudta, mi a feladata, és hogy mennyire helytelen az, amit tennie kell. Idegesen járkált körbe-körbe, miközben gondolkodott egy kifogáson, amivel talán ki tudott volna bújni a kötelességei alól.
Végül megállt az ablaknál, és egy nagyot sóhajtott. Már több mint egy órája körözött, de egy értelmes gondolat sem jutott az eszébe. Bogárfekete szemeivel a távolba meredt, nézte, ahogy a hold fénye kitartóan próbál áttörni a fekete felhőkön keresztül. Mintha csak a saját eredménytelen vívódását látta volna…
- Seymour. – A hang a szoba egyik sarkából jött, ahova a gyertya fénye már nem ért el. Az, hogy nem látta az illetőt, egyáltalán nem zavarta meg a gondterhelt férfit, ugyanis tudta, csak a szobatársa ébredt fel. – Te meg miért nem alszol? Holnap hosszú útnak nézünk elébe.
- Tudom – válaszolt egykedvűen Seymour. Felesleges lett volna megosztania a gondját a másikkal, úgysem tudott volna rajta segíteni. – Nem vagyok álmos.
Ahogy tovább folytatta az ég tanulmányozását, érezte a szinte égető pillantást a hátán. Mégsem fordult meg, inkább hagyta, hogy a másik lassan megunja a bámulását, és visszaaludjon.
Mikor már biztos volt a dolgában - hogy a szobatársa már az igazak álmát alussza - lassan megfordult, és ő is az ágyát vette célba. Fáradtan dőlt végig a számára szokatlanul puha ágyon, majd lehunyta a szemét, és várt a csodára. Mivelhogy, más megoldást már nem maradt.

*   *   *

A fiatal, kis növésű fiú lassan cserkészte be az áldozatát. Óvatosan osont át a szobán, ügyelve arra, hogy ne bukjon fel a szétszórt a könyvekben és ruhákban. Minden áron végre akarta hajtani a tervét, a következmények már egyáltalán nem érdekelték. A szobában uralkodó rumli rendesen megnehezítette a dolgát. Pedig ki hinné, hogy egy huszonhárom éves férfi ennyire nem tud rendet tartani a saját lakásában?
A fiú végül megérkezett a kiszemelt helyre, pontosabban az ágy végéhez, majd szembefordult a békésen alvó férfival. Egy jóízűt nevetett magában, majd elszámolt háromig, és rávetette magát.
Hangos puffanással landolt, amit egy kisebb ordítás követetett…
- Mike, az istenit! – csattant fel a férfi, miközben a szívritmusát próbálta szabályozni, ami megugrott a történtektől. A hajnali fény bevilágított a szobába, így jól ki tudta venni a támadója alakját. – Mégis mit művelsz?!
A világosbarna hajú tinédzser hangos nevetéssel terült el az ágyon. Csak egy dolgot fogott fel az egészből: sikerült a terve.
- Mike, kérdeztem valamit! – vonta kérdőre a férfi már egy fokkal komolyabb hangon, remélve, hogy legalább egy kicsit sikerül leszidnia a fiút.
- Jó, jó – kelt fel lassan Mike, miután eleget nevetett. Szemtelen mosolyra húzódott a szája, miközben szembe helyezkedett a másikkal. – Igaz, milyen profi voltam, Adam?
- Nagyon. Majdnem a szívbajt hoztad rám… Tizenhét éves létedre még képes vagy ilyen gyerekes dolgokra?
A férfi összevonta a szemöldökét, hogy hatásosabb legyen, de az egész próbálkozása mindhiába való volt. Az, amit mondott, Mike egyik fülén be, a másikon pedig kiment.
A barna hajú fiú jókedvűen fürkészte kék szemeivel az idősebb férfi arcát, várva, hogy újabb rosszalló megjegyzést tegyen, de csak egy fejcsóválást kapott. Adamnek esze ágában sem volt, hogy folytassa a vitát, túl fáradt volt ő ehhez az egészhez.
- Légy szíves, visszamennél a helyedre, és hagynál végre nyugodtan aludni? – sóhajtott egy nagyot, majd visszadőlt a helyére, nem törődve az ágya szélén ülő fiúval. - Holnap valakinek még dolgoznia is kéne.
- Ezt vegyem utalásnak?
- Nem. Csupán vedd végre tudomásul, hogy jelen helyzetben én vagyok a főnök. Te csak egy kolonc vagy, akit rám sóztak. Ennyi az egész.
Mike unottan hallgatta újra végig azt a pár sort, ami minden nap minimum egyszer elhangzott. Már a könyökén jött ki az egész, de ilyenkor felszólalni sosem mert. Csak rontott volna vele a helyzetén…
- Szóval, ha a bátyád arra kért meg, hogy itt lakhass nálam, nem fogok neki nemet mondani. Mivel az egyik legjobb barátom, tartozom neki ezzel, de ne hidd, hogy mindent eltűrök – fejezte be végül a mondandóját Adam, majd álmos tekintettel a fiúra pillantott. – Michael, kérlek.
- Rendben, csak fejezd már be a papolást! – pattant fel a helyéről Mike, majd megindult az ajtó felé. – Ja, és mondtam már, hogy ne szólíts így! Utálom, mikor a rendes nevemet használják.
Adam halkan nevetett egyet, és mikor végre megint egyedül volt a szobában, csak lehunyta a szemét, és pillanatokon belül elnyomta az álom. Fáradt volt, de közel sem a munkája miatt. Másnap reggel egy új munkahely várt rá, és fogalma sem volt arról, hogy mihez fog ott kezdeni, így egész nap ezen rágódott.
Mike óvatosan kukkantott be még egyszer a szobába, és mikor látta, hogy Adam már elaludt, becsukta az ajtót. A nappaliba kullogott, ahol az egyik fotelban telepedett le. Adammel ellentétben ő egyáltalán nem volt álmos. Sőt, éjszakánként volt a legjobb formájában. Majd kicsattant a felesleges energiától, de sajna nem volt min levezetnie, így ilyenkor majd’ megölte az unalom.
- Még hogy egy kolonc vagyok?! – szólalt meg hirtelen felháborodva, mikor eszébe jutottak a férfi szavai. – Ki vigyáz itt kire? Szerintem, te nagyon nem vagy tisztában a helyzettel, drága Adam.

*   *   *

Dörömbölés és kiabálás - erre kelt Adam reggel hatkor. Valaki teljes erejéből kezdte el püfölni a bejárati ajtót, majd egy rekedtes férfihang verte fel az egész lakóház csendjét.
- Mr. Taylor! Hahó! – Olyan hangosan kiabált az illető, hogy Adam hirtelen azt sem tudta, hol van. Gyorsan felült, és ijedten nézett szét a szobában. Nem tudta elképzelni, mi lehet az, ami miatt képes valaki kora reggel ilyen nagy lármát csapni.
Végül kikászálódott az ágyból, papucsot húzott, és úgy, ahogy volt – egy szál trikóban és melegítőnadrágban – a bejárati ajtóhoz csoszogott. Még utoljára nyelt egy nagyot, majd a kilincsért nyúlt, és ajtót nyitott.
- Jó reggelt! – mondta meglepődve, mikor szemben találta magát a házmesterrel. Fogalma sem volt arról, mit akarhat tőle Gregory. Mióta odaköltözött, alig néhány alkalommal találkoztak, de akkor is csak egy köszönés erejéig szóltak egymáshoz. Nem arról van szó, hogy bármi bajuk lett volna egymással, csupán nem volt közös témájuk.
- Jó reggelt Önnek is, Mr. Taylor! – köszönt vissza a házmester, majd megköszörülte a torkát, és halkan hozzátette: - Bár lehetne jobb is ez a reggel.
- Valami probléma akadt? – Adam értetlenül pillantott a férfira, aki egy mély levegőt vett, és a tárgyra tért.
- Az éjjel elromlott a garázs biztonsági zára. Pár huligán betört, és jó pár autót megrongáltak. Néhánynak a szélvédőjét törték be, de van olyan is, amelyikből a rádiót lopták el. – Gregory hangjában nyoma sem volt dühnek vagy bármi egyéb érzelemnek. Még egy focimeccset is nagyobb lelkesedéssel adott elő, ami egyértelműen azt jelezte, hogy nem igazán izgatja a tegnap esti incidens.
Vele ellentétben, Adam csak állt némán, és belegondolni sem mert abba, hogy az ő kis BMW telepjárója milyen állapotban lehetett. Amint elkapta egy bizonyos rossz érzés, azon nyomban félrelökte a házmestert, és a lépcső felé kezdett rohanni.
- Na, de uram! – hallotta a háta mögül Gregory döbbent hangját, de korántsem érdekelte, egyedül csak az autójára tudott gondolni. Pontosabban, az ő kis Cherry nevezetű meggyvörös telepjárójára.
Mivel a hetedik emeleten lakott, így elég nagy kihívásnak tette ki magát, mikor egy pár papucsban nekiindult a lépcsőnek. A külvilág számára megszűnt létezni arra a pár percre, amíg leért a földszintre, és a garázshoz vezető lépcsőn is lekullogott. Viszont mikor végre belépett a garázsba – ahol szilánkok és autóalkatrészek hevertek szanaszét a földön – még a lélegzete is elakadt.
Egy autót sem kíméltek meg a huligánok. Ahogy körbenézett, egy ép kocsit sem látott, és olyan érzés kapta el, mintha egy gépjárműbontóba érkezett volna. Lassan elindult, óvatosan lépkedve az üvegszilánkok miatt, és próbálta megtalálni az ő „egyetlenét”.
Végül rálelt Cherryre. Mikor Adam elsőnek megpillantotta, nem tűnt fel neki semmi. A szélvédőjén egy árva karcolás sem ékeskedett, a külsején nyoma nem volt a tegnap történteknek.
„Hál’ Istennek, semmi baja.” – gondolta Adam, majd egy nagyot sóhajtott megkönnyebbülve.
Már készült volna odamenni Cherryhez, mikor a szeme megakadt a telepjáró kerekein, és abban a minutumban újra elszörnyedt. A kerekek helyett téglák tartották a jármű négy sarkát, mint ahogy az a rossz rendőrviccekben is lenni szokott.
- Ja, igen! Megfújták a kerekeit. Mondani is akartam - jelent meg hirtelen a semmiből a házmester. – Értékes kis felnik voltak azok, nem csoda, hogy lelopták őket.
Adam teljesen lefagyott. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen a történteken. Közben Mike is felbukkant, viszont ő jókedvűen lépkedett át a romokon, valamelyik reklám betétdalát dúdolgatva. Ő sem vette a fáradtságot, hogy átöltözzön és rendbe szedett külsővel jöjjön le a garázsba.
- Miért?! – tört ki hirtelen egy váratlan pillanatban Adam, majd zokogva térdre rogyott. – Cherry!
Mike még sosem látta a férfit ilyen állapotban, erről az arckifejezése is árulkodott. Úgy nézett rá, mint egy vadidegenre. Pedig már majdnem egy éve laktak együtt, de még egyszer sem tapasztalt ehhez hasonló kiborulást a másik részéről. Nem is tudta hova tenni a furcsa viselkedését.
- Ember, az csak egy kocsi! –szólalt meg Mike, majd Adamhez ment, és olyan erősen vállon csapta, hogy a férfi elvesztette az egyensúlyát, és szó szerint lefejelte a padlót. – Nehogy emiatt bőgjél már! Tegnap este még te papoltál nekem arról, hogy egy felnőttnek miképp kell viselkednie.
- De a kocsim…
- Nem érdekel. Szedd már össze magad!
Amíg a két férfi vitatkozott, a házmester roppant jól elvolt, csak állt és szótlanul figyelte az eseményeket. Keresve sem talált volna ennél jobb valóságshow-t a tévében így kora reggel. Kifejezéstelen arccal hallgatta a veszekedő párost, miközben kommentárokat fűzött minden egyes kijelentésükhöz, persze csak magában.
- Komolyan mondom, az idegeimre mész ilyenkor. Azt az érzékeny lelkű mindenedet! – adta fel végül Mike az értelmetlen vitát, majd a karjánál fogva felrángatta Adamet a padlóról. – Az bezzeg nem zavar, hogy már egy órája az új munkahelyeden kellene lenned, mi?
- MICSODA?!

*   *  *

Általában egy fél órára szokott szüksége lenni Adamnek, hogy magára öltse a hivatalos énjét és ruháját, de most olyan fitt volt, mint akit áramütés ért. Tizenöt perc sem kellett neki, és már újra a lépcsőkőn rohant lefelé, hogy minél hamarabb kijusson az utcára, és leinthessen egy taxit.
Úgy érezte, hogy kirúgták, pedig még magát az épületet sem látta egyszer sem. A gyomra kavargott már annak gondolatától is, hogy az ügyvédi karrierjének búcsút mondhat, hiszen ez volt az utolsó esélye a városban.
De az, aki ennyit késik az első nap, miben reménykedhetne még? Az első benyomás a legfontosabb, ami jelen esetben egy udvariatlan késés. Majd csak úgy hirtelen betoppan, mint valami rossz futár.
A férfi pechére az utca nem hemzsegett a taxisoktól. Látott egy-kettőt, de azok már teli voltak, és beletelt jó pár percbe, mire végül talált egyet, amelyiknek a gazdája épp reggelizett.
A vörös hajú fiú nem lehetett több tizenkilencnél, és már taxisofőrként végezte. Adamet elkapta a rosszullét, mikor belegondolt, hogy még ő is simán erre a sorsra juthat. Taxisofőrnek sosem lehet elég idős az ember, és már csak ez kellett az így is romokban álló önbizalmának.
- Segíthetek valamiben, uram? – zökkentette ki a gondolkodásból a sofőr hangja, aki nem volt rest tele szájjal beszélni. – Még öt perc van a kajaszünetemből, ha gondolja, utána elviszem bárhová.
- Öh… rendben.
Abból az öt percből lett tíz is, de Adam inkább mégsem tette szóvá a dolgot. Még a végén erről az egy nyomorult taxiról is lemondhatna, és végleg feladhatna mindent. Így hát szó nélkül beült a Ford anyósülésébe, várva, hogy a sofőr is csatlakozzon, és végre elindulhassanak.
Maga a kocsi ugyan tiszta nem volt, de valamiért mégis kényelmesek voltak az ülések, és egyfajta kellemes illat terjengett odabent, köszönhetően a ciprusos illatosítónak. Bár szegény Adam szemét nagyon szúrta a műszerfalon pihenő, félig megevett, sajtos-sonkás szendvics, de azért még próbált úgy tenni, mintha nem látná.
- És hova lesz az út? – vágódott be mellé a sofőr, miután végre valahára befejezte a reggelizést. Egy nagyobb lökettel becsapta maga után az ajtót, majd minden figyelmét az utasnak szentelte. – Se perc alatt ott leszünk, az tuti. No para!
Adam elmondta, hogy pontosan hova is szeretne menni, és ha lehet, minél hamarabb oda kellene érnie. Nick – a sofőr – csak végig bólogatott, mint valami játékkutya, majd mikor Adam mindent elmondott, elfordította a slusszkulcsot.
A motor nyögvenyelősen indult, majd folyamatos zúgásba állt át. A sofőr csak úgy kifordult az útra, mindenféle irányjelzés nélkül, és beletaposott a gázba. Volt is nagy meglepődés a többi autóvezető részéről, ugyanis süketülni lehetett a dudálástól, de Nicket egyáltalán nem érdekelte az egész. Ő csak ment, mint aki se hall, se lát.
Az iroda a város másik végén volt, és normális tempóval minimum egy óra lett volna az út. Csakhogy ez a taxisofőr nem a megszokott tempóval haladt, jó pár piroson áthajtott, és a sebességhatárt sem tartotta be a legtöbb helyen, így már húsz perc elteltével az iroda környékén jártak.
- Nem megyünk egy kicsit gyorsabban a kelleténél? – Adam végre kipréselte magából a kérdést, ami már azóta megfogalmazódott benne, mióta az egyik zebrán majdnem elcsaptak egy kutyát.
- Dehogy! – válaszolt Nick nevetve, miközben épp az előttük haladó teherautót készült megelőzni. – Nem szeretném, ha miattam inthetne búcsút a munkájának. Így is lassabban megyek, mint szoktam.
- Nem akarom tudni, hogy maga mennyivel szokott hajtani… Egyébként meg úgysem magától függ, hogy kirúgnak-e vagy sem.
Adamet már megint elkapta az a bizonyos szorongató érzés, de ez alkalommal az esztelen száguldás is közrejátszott. Lassan kezdett hányingere lenni. Reménykedve pillantott a karórájára, hogy körülbelül még hány perce lehet a szabadulásig, és boldogan látta, hogy már csak pár percig fog tartani ez a rémálom.
- Tudja mit? Fogadjunk! – szólalt meg hirtelen Nick. Közben megérkeztek az irodához, és a sofőr lassított, hogy találni tudjon egy üres parkolóhelyet.
- Miben?
- Ha nem rúgják ki, akkor mostantól minden reggel én fogom elvinni a munkahelyére. Persze, semmit nem kell fizetnie.
- Maga nagyon biztos abban, hogy ki fognak rúgni, igaz? – vonta fel a szemöldökét Adam. Nem tartotta túlzottan kedves dolognak azt, amit a kormánynál ülő fiú művelt.
- Félreérti! – Nick gyorsan közbeszólt. Esze ágában sem volt összeveszni a másikkal. - Ezzel csak szurkolok magának. Tudja, hogy értem, nem?
- Aha… biztos.
- Jó, akkor holnap reggel minden kiderül – vigyorgott a vörös hajú sofőr, majd sikeresen leparkolt, nem messze a bejárati kaputól, ahol már csak az ott dolgozókat engedték át. – Sok sikert!
- Köszönöm. Viszlát!
Amint kiszállt az autóból, Adam egy nagy levegőt vett. Legszívesebben elkiáltotta volna magát, hogy „Végre!”, de mivel még ott volt a taxi, így inkább visszafogta magát.
Ötlete sem volt arról, hogy mit akarhat tőle Nick, és hogy miért is előnyös számára ez a fogadás. Még csak az kéne neki, hogy minden reggel ilyen hullámvasúttal kezdje a napot!
Megint az órájára pillantott. Fél nyolc múlt alig pár perccel. Már több mint két órája az irodában kellett volna lennie. A férfi egyre jobban kétségbeesett, ahogy elindult az épület felé.