Árvalányhaj

A történetnek egy kicsit hosszú a bevezetője, ezért elnézést kérek, de higgyétek el, érdemes elolvasni!

Minden egy nyári napon kezdődött, amikor Lívia és szülei nyaralni mentek a Balatonhoz. Livi akkor 5 éves volt, nagyon szerette szüleit, boldog volt, hogy egy egész hetet együtt tölthetnek. Élvezte, hogy a meleg napsugarak körbe ölelik, és ahogy a szél nekivág az arcának, ahogy kihajol a kocsi ablakán. Bájos kis arcán nem kis mosoly ült, egész végig kérdezgette szüleit: -Mikor érünk már oda? Anyuuu! Mikor érünk már oda? -a szülei pedig öt percenként válaszoltak neki, hogy nemsokára, hamarosan, mindjárt, stb. Egy hirtelen villanás, csattanás, egy pillanat alatt felborult az autó, és az árokban találták magukat. A motorháztető derékszögben ráhajlott a szélvédőre, és mintha nem is lett volna eleje sosem... Livi a kórházban tért magához, anyját és apját szólítgatta, de senki nem volt mellette. Aztán egy magas, nagydarab, szakállas, fehérköpenyes férfi lépett be hozzá, megsimogatta az arcát, és könnyes szemekkel közölte vele, hogy meghaltak a szülei...

Azóta 14 év telt el, a kislányból nagylány lett. Állami gondozásban nőtt fel, nagyon csinos és okos lány lett belőle. Szorgalmasan tanult, de sosem tudta kiheverni azokat a szörnyű, eleven emlékeket. Igazi családra vágyott, arra, hogy szeressék, megbecsüljék, és nagylány lévén bizony egy férfit is szeretett volna maga mellé, akihez kötődhet. A középiskolás évei alatt voltak fiúi, de mind kihasználta és megalázta őt, egy sem tartott pár hétnél tovább. Amikor 12 éves volt, egy 15 év körüli fiú is bekerült az állami intézetbe, aki igazán sokat foglalkozott vele, nagyon jó barátok lettek. Livi vonzódott is hozzá, de túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is akarjon tőle. Péternek hívták. A fiú sokat emlegette, hogy meg fog szökni, de ezt nem vette komolyan senki. Aztán egy nap eltűnt. Örökre. Legalábbis Lívia azt hitte...

Közelgett a 18. születésnapja, és bizony tudta, hogy hamarosan el kell hagynia azt a helyet, amit már az otthonának tartott. A nevelőit, a társait. Új életet kell, hogy kezdjen, és egyedül. A gyomra összeszorult, amikor erre gondolt. Már csak 2 napja volt hátra, amikor délután az igazgató behívta Livit az irodájába. Elmondta neki, hogy 6 millió Ft-ot fog kapni az államtól, és azt kezd vele, amit akar. Livit nem vidította fel sem az összeg, sem az, hogy az csak az övé. Szomorúan bámult maga elé, majd felállt és becsukta maga mögött az ajtót...

Két hónap elteltével már saját lakása volt és saját élete. Egy irodában dolgozott titkárnőként, sok férfinak tetszett, de ő senkit nem engedett magához közel. Egy nap az a hír járta, hogy új srácot vesznek fel a céghez. Livi örült, mert végre lesz egy fiatal is a sok középkorú között. Még az is megfordult a fejében, hogy ha tetszik neki, akkor talán kezdeményez valamit. Pár nap elteltével egy magas, igen jóképű fiatal srác állt meg az iroda ajtajában, és az igazgatót kereste. Lívia végigmérte a fiút, hatalmas barna szemeivel az arcát nézte, amely teljesen elbűvölte. - Öö, gyere be, foglalj helyet, máris jön, csak tárgyalása van. -a srác bólintott, és kisvártatva belépett. Tetőtől talpig megnézte Líviát, aki kissé zavarban érezte magát ettől. - Ne haragudj, nem találkoztunk már valahol? - kérdezte a fiú. Lívia nézte, majd beugrott neki: Péter! - Péter? – kérdezte remegő hanggal. - Te vagy az? A Petőfi úti... -mire végigmondta, Péter máris közbeszólt: - Livi, Livikém! - átkarolta a lányt, aki könnyes szemekkel bámult a fiúra. - Hol voltál ennyi évig? Miért nem jelentkeztél? - kérdezte Livi kissé korholó hangsúllyal. - Ne haragudj, de nem állt szándékomban visszajönni ide, nem is gondoltam, hogy még látlak. Nagyon örülök neked. Csinos lánnyá cseperedtél. - Köszönöm, kedves vagy. - a lány elpirult. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett a főnök. - Önök ismerik egymást? - kérdezte meglepetten, mivel még egymás karjaiban találta őket. -Öö, igen, még gyermekkorunkban találkoztunk utoljára. - válaszolta a lány és már ki is szabadította magát a szoros ölelésből. -Nem szeretem a munkahelyen való haverkodást! Fiatalember, maga mit szeretne? Kérem ne tartsa fel a hölgyet! -mondta fölényesen.
- Péter önhöz jött Uram, ő az, aki munkára jelentkezett hozzánk.
- Ó, az más, fáradjon be az irodámba, kérem.

Lívia nagyon boldog volt, hogy viszontláthatja Pétert, és újra lejátszotta magában azt az ölelést. - Majdnem összeért az ajkunk... - sóhajtotta maga elé. Egy picit még elmélázott, majd beletemetkezett a munkájába. Kb. két óra elteltével kijöttek az igazgató irodájából, Livi már kollegaként üdvözölhette Pétert. - Gratulálok! - mondta neki. Az igazgató elment, és Péter megkérte Líviát, hogy vacsorázzanak együtt. - Mit szólnál, ha ma este felugranál hozzám? Itt lakom nem messze, gyere át egy beszélgetésre, és valamit megiszunk közben! - kérdezte Lívia, és ismét feltöltődött örömmel.
- Persze Livikém, mondjuk 7-kor?
- Remek, akkor várlak. - még címet egyeztettek és Péter elment. Lívia lázasan készülődött az estére, lélekben és testileg egyaránt. Hosszasan fürdött, majd végre elérkezett az idő. 7 óra. Csengettek. Péter állt az ajtóban, öltöny, nyakkendő, nagyon fess és kívánatos volt. Leültek és beletemetkeztek a beszélgetésbe. Bort kortyolgattak és közben meséltek egymásnak az elmúlt időről, amit egymás nélkül töltöttek. Felelevenítették a régi emlékeket, az intézetet, a régi szerelmeket, és Péter bevallotta, hogy bizony nagyon sokat gondolt a lányra. Főleg a haja volt az, ami úgy tetszett neki, ahogy lágyan omlottak a vállaira a vörös tincsek, ahogy meg-megcsillant a napfényben, ahogy gyönyörű függönyt varázsolt a lány arca elé, amikor aludt.

Persze olyan fiatalon egyik sem gondolt arra, hogy valamit szeretne a másiktól. Most pedig mindketten tudták, hogy más a helyzet, már felnőttek és bizony mindig egymásra vártak. Lívia a kanapén ült a nappaliban egy kispárnát szorongatva kezei között. Péter mellé telepedett. Kivette a lány kezéből a poharat és az asztalra tette a sajátjával együtt. - Olyan gyönyörű vagy. Suttogta, és ujjaival remegve végig simította a lány arcát. Kerek arca volt, mélyen ülő nagy szemekkel, formás szájjal, ami ki volt pirosodva és félig nyitva csak arra várt, hogy mikor tapad rá Péter szája... A fiú közelebb hajolt, és megcsókolta a lány arcát. Lívia felé fordította a fejét, mélyen a szemébe nézett, majd megszólalt:
- Ugye nem mész el többet, ugye nem tűnsz el úgy, mint akkor az intézetből? - Péter meglepetten bámult a lányra.
- Nem megyek el. Itt maradok veled. Amíg csak akarod! - boldog volt, hogy ezt elmondhatta a lánynak. Ajkuk összesimult és egészen úgy tűnt, hogy már sosem fogják elereszteni egymást. Livi szenvedélyesen visszacsókolt, teljesen átengedte magát az élvezetnek. Alul nedvesedni kezdett, s Péter szerszáma is igen hamar megmerevedett. - Kívánlak Livi! - nyögte a srác, és közben két kezével a lány hajzuhatagába túrt, a nyakát csókolta. Ekkor Livi váratlanul felpattant a kanapéról, felállt. - Nem hiszek neked. Ahogy akkor elmentél, nem szóltál semmit, honnan tudjam, hogy most nem fogsz itt hagyni, és hogy nem csak arra kellek neked?
- Ne butáskodj, az akkor volt, most meg most van, és teljesen más. Hátulról átölelte a lányt és hozzásimult. Haját hátrahúzta a vállai fölött és megcsókolta a nyakát. Livi megfordult és kérte a fiút, hogy menjen el. - Át kell gondolnom ezt az egészet, túl váratlanul ért. Ne haragudj, de időre van szükségem. A fiú megitta a bort, ami a poharában maradt, és elment...

Kíváncsiak vagytok Péter és Lívia történetére? Válaszokat és véleményeket ide kérek, és ettől függ majd, hogy mi lesz a két fiatal sorsa. Összejönnek? Vagy Péter ismét elmegy? Rajtatok múlik...