El akartam rohannia világ elől, el messzire. Ahol senki sem láthat. Ahol nincs gyűlölködés. Nincs semmi más, csak én. Amikor kiléptem a házból nem tudtam hová tartok, igazából még most sem voltam teljesen biztos. Csak rohantam a semmibe. Karácsony volt. Senki se volt az utcán . A hópelyhek, az arcomra tapadtak. Ha más helyzet lett volna. Biztosan elképzeltem volna, hogy egy hősnő vagyok, akik igyekszik a szerelméhez, mert rájött, hogy szereti... Mint egy filmben.
De ez nem film. Nem hát. Bár sokszor képzeltem az életem filmnek. Imádtam kiszínezni a dolgokat. Továbbgondolni. Akár órákon át téves hitekbe ringatni magam. Lejátszani párbeszédeket, mintha megtörténnének. De úgy sem fognak. Soha nem történnek meg. Általában azok a dolgok, amiket lejátszottam magamban, sose teljesültek be. Ábrándok voltak csupán, mint az álmok. Amolyan ébren álmodásról volt szó. Azt hiszem. Közben befordultam az utcán. Jobbra vettem az irányt. Látnom kellett. Még utoljára látnom.
Szívem egyre hevesebben vert, mire odaértem. Kis ház volt. Sárga falú. Szegényes. Igazából egy külső szemlélődőnek nem volt benne semmi különös. De nekem igen. A villany már nem égett. Nem égett. A felismerés nagyon hirtelen csapott belém. Többé nem is fog égni. Hisz az ember, a nő, a nagymamám már halott. Nem fog minden vasárnap többet azzal traktálni, hogy menjek templomba… Nem fog már semmivel sem zaklatni. Összeszorult a gyomrom. Igazából nem bántam volna… Inkább mennék el ezer vasárnap templomba, csak itt legyen. Szemeimben lassan könnyek gyűltek.. A sárga ház, a nyár, a cseresznyefa. Nagymamám süteményei. A képek eszméletlenül gyorsan villództak az agyamban. Lerogytam a ház tövébe, és zokogtam. Nem érdekelt már az sem, hogy valaki meg lát, hogy sírok. Mert volt okom rá. Igazából mindig is lett volna. De sosem adtam ki magamból. Felálltam a hideg földről. Erőt vettem magamon. Még egyszer utoljára magamba fojtom a sírást...
A gondolatokat. Leporoltam a hótól vizes nadrágomat, mintha ezzel megszárítanám. Továbbmentem. Lassítottam lépteimen. Nem tudtam hova megyek. Hagytam, hogy a lábam oda vigyen, amerre akar. A gondolatok, hirtelen eltűntek. Kiürült a fejem. Nem éreztem semmit. Csak bámultam kifelé a fejemből, a sötét utcára. Észre se vettem, de besötétedett. A hó csillogva tükrözte vissza a lámpafényt. Igazán csodálatos volt. Egy csodás karácsony. Fehér hó, szánkózó gyerekek. Nekem mégis szomorú volt. Nagyon szomorú. Ismerős helyre értem. Kopasz fák, mécsesek villództak. A temető előtt voltam. Egy percre megtorpantam. Az ajtó előtt. Mint aki tétovázik, hogy be kéne e menni.
Aztán hirtelen nekiiramodtam és beléptem. Síri csönd volt. Mint ahogy egy temetőben azt szokás. Lassítottam. Gyönyörködtem a sok égő mécsesben. Nem volt ott senki. Legalábbis rajtam kívül nem. Benyúltam a kabátzsebembe előhúztam a mobilom, hogy megnézzem hány óra. Fél 11. Hát persze ilyenkor már senki se jön a temetőbe. Csak én vagyok ilyen hülye. Ha valaki meglátna, még lehet, hogy azt hinné , hogy talán szellemet idézek, vagy én magam vagyok szellem fekete ruhában, gyászos öltözetben,falfehéren be is illenék közéjük. Tovább mentem, egyre lassítottam a lépteimen. Egy sírfeliratot kerestem. Ledermedtem. A sír, ami előttem feküdt. Mint akár egy nagy szentély, terebélyesen terpeszkedett. Rengeteg mécsessel, koszorúval. Nem akartam elhinni, még mindig nem. Újra és újra a nevet szemléltem. Egy éve még, nem volt ott két név… De most már igen. A nagymamámé volt. A név a síron. A sárga ház. Újra könnyezni kezdtem. Tavaly ilyenkor, vele voltam itt, vele gyújtottam gyertyát a nagypapám sírjára. A sírás, mint zápor úgy tört újra elő belőlem. Annyi mindent szerettem volna mondani, hogy mennyire finomak a sütijei, megköszönni a jó meleg sapkákat, kesztyűket, amit varrott. De legfőképpen azt, hogy mennyire szerettem. Lerogytam a hideg márvány elé.
Ott ültem zokogva, fejemet a sírra téve. Mintha ezzel feltámasztathatnám. Magamat okoltam, magamat mindenért. Illetve őt is, azért, hogy mért hagyott itt, amikor tudta, hogy nélküle nem élem túl. Nem élem túl én se. Hogy is élhetném? Az anyámmal mindennapi veszekedéseinket. Amikor éppen vállnak apámmal. Hogyan is? Ennyi teher egyszerre. Túl sok, túl sok. Ordítani lett volna kedvem. Beleüvölteni a világba, hogy utálom, hogy forduljon fel. Legyen már vége. Zokogtam, és közbe könyörögtem, hogy adjon valamit, valakit, hogy ne legyek egyedül. Tudtam, hogy nem teljesülhet. Egész életemben egyedül voltam. Csak a nagymamám volt mellettem, most az élet mégis elveszi tőlem. Ordítottam. Már nem érdekelt, hogy temetőben vagyok. Hisz úgyse hallja senki. Nem bírtam tovább. Inkább haltam volna meg én helyette. A hideg átjárta a testemet, a könnycseppek csípték az arcomat, ahogy végigfolytak rajta. Nem éreztem semmit. Hallgattam a csöndet, a zokogásom visszhangozását a hideg téli éjben.
Ekkor valaki megérintette a vállam és a nevemen szólított. Automatikusan felnéztem, de az alak már rántott is felfelé a hideg kőről. Az ismerőt illat, a kabát melyet oly sokszor éreztem. Magához rántott. Erősen szorított magához. A karjai közt, még gyengébbnek éreztem magam. –Sajnálom- suttogta a fülembe. Meleg lehelete átjárta az egész testem. Kibontakoztam a szorításából. És csak néztem rá. Az emberre, akit valaha szerettem. A srác, akibe oly nagyon titkon még most is szerelmes voltam. Itt ált előttem. Talpig feketében. Ruhái szintén átázva. Valószínűleg sokáig kereshetett.
- Hogy kerülsz ide?
Elmosolyodott.
- Hát tudod, kerestelek, bocsánatot szerettem volna kérni. Aztán amikor hazamentem hozzátok. Nem voltál otthon. Így hát útnak indultam és felkerestem a helyeket, ahol esetleg lehetsz.. Mit ne mondjak beletelt egy kis időbe, míg megtaláltalak. – Elmosolyodott, kezével megfogta az enyémet.
Hagytam. Újra átölelt. Szorosan, mint aki nem akar többé elengedni. Visszaöleltem.
- Gyere, haza kísérlek. - suttogta, és megfogta a kezem.
Együtt távolodtunk az üres temetőben, kézen fogva. Szétfagyva. Kipirosodott arccal. Szótlanul. Együtt ballagtunk az utcán, a lámpafényben, és én tudtam. Valahol ott leg mélyen, hogy csoda történt. Hisz nem voltam egyedül.
Amit javasol egy olvasó: "Nem érdekelt már az sem, hogy meglát valaki, hogy sírok." ezt így átalakítva: Nem érdekelt már az sem, ha meglát valaki, amint sírok." Ennél jobb forma: Sírtam, nem érdekelt már az sem, ha meglát valaki.
Nekem nem tetszett!