Álom

Azt álmodtam, hogy élek…
Levelek sürögtek-forogtak, járták egyedi táncuk a megtört őszi fényben…
Anyám talán átkozta a fájdalom pillanatát, a gyötrelmet mivel e világra préselt…
Az ablakon talán kitekintett könnybe lábadt szemmel, elernyedve, elveszve a fátyolos égben…

Azt álmodtam, hogy nem volt szép gyermekkorom…
Tudattalan ragadnak a minták, akár csak a sár a kertben, a kutyával játszva…
Csalódott, frusztrált, sokat sérült, cserbenhagyott ifjú az, ki inkább feledi gyermekkorát…
Ferdülnek egyenesek, görbülnek körök, s ki ismeri a tekervények útját, célját, a mély sötétjébe vesző kútját…

Azt álmodtam, sok nő lett az enyém…
Volt, hogy a lábunk alatt roppanó hó volt a kapocs, volt, hogy a perzselő Duna-parti nap…
Csak álom lehetett mindez, csak valami megtévedt játék… de való bizton nem….
Ekkorát nem tévedhet a világ, a Nő, a Férfi, az Isten… ennyire nem lehet értéktelen a Szerelem…

Azt álmodtam, Apa lettem…
Családdal áldattam, verettem, vagy menekültem belé…
Azt álmodom, gyönyörű gyermekek cseperednek… talán sikeresebb jövő felé…
Talpraesett, életrevaló gének összessége… az Égiek játéka… s az én álmom része…

Azt álmodtam, ihletett vagyok…
Azt hogy talán érdemi leírnom a gondolataim… hogy nem hiába kételkedem…
Levegőm nem szippantom még pár sor erejéig oktalan… s ujjam nem mozdulnak hiába…
Valakinek szól ez az üzenet… valaki bölcsebb, elszántabb, nyelvemet értő, s azt nem kitépni vágyónak…

Azt álmodom, fáj a testem, lelkem…
Sok álomba beleshettem… érzékenyebben, mint hinnéd…
Sok bűnbe, sok jóba, sok csalásba, sok vágyba… temérdek kábításba, csábításba, ámításba…
Azt hiszem láttam mindent. Azt hiszem, ez ennyi. S aki annyira indulni vágyik, annak el kellene végre menni...

Betakarózni, bevackolni magam csendesen, s csak álmodni tovább, mint eddig is…
átszenderülve a világokat elválasztó tengeren...