Álom + emlék

A kertész a kertben tevékenykedett, amikor a fiatal lány utána ment. Beszélni akart valakivel, bárkivel.
-    Kérdezhetek valamit? – érdeklődött óvatosan Vivien a kertésztől.
-    Persze – válaszolta, habár valószínűnek tartotta, hogy ezt még meg fogja bánni.
-    Volt valaha olyanod, hogy miután elaludtál elkezdtél álmodni valamit, ami szörnyű volt, és tudtad, hogy abból csak rémálom lehet. Inkább felkeltél, mert nem szeretnéd azt az álmot folytatni. De amikor újból elaludtál, mégis ott tartottál, ahonnan az előbb felkeltél?
-    Igen.
-    Komolyan? És sikerült valamikor nem végigálmodnod, amit nem akartál látni? Mert ha tudod, hogy hogy kell az ilyet csinálni, akkor légyszi mondd el nekem is! – fogta könyörgőre a lány.
-    Még soha sem sikerült.
-    De te miket szoktál álmodni?
-    Hát olyanokat, hogy van egy szép házam, családom...
-    Úgy ahogy most vagyunk?
-    Nem egészen.
-    És mi ebben a félelmetes?
-    Hogy még soha nem jutottam be a házamba.
-    Elmesélhetem az enyémet?
-    Hallgatlak.
-    Tudod én egész életemben nem féltem a gyilkosoktól, betörőktől, mészárosoktól, valamilyen állattól, vagy egyéb dolgoktól. Mivel már gyerekkorom óta a horrorfilmek szerepeltek gyerekmatiné gyanánt. De van egy dolog, ami még belőlem is kihozza a frászt. A szellemek. Te szoktál szellemekkel álmodni?
-    Nem.
-    Ezek a lények, amelyek bármikor azt csinálnak, amit akarnak, tudnak. Mindig is azt mondogattam, hogy "Reálisan nézve egy betörővel vagy egy gyilkossal talán még el is tudnék bánni, de egy szellemmel? Egy gonosz kísértettel? Fogalmam sincs hogyan kell!"
Soha semmilyen körülmények között nem néztem semmilyen szellemes filmet, sorozatot, aminek ilyen a témája, de még a reklámnál is átkapcsoltam a csatornát máshová. Mégis, a következő álmom arról szól, hogy elmentem egy sok évvel ezelőtt leégett börtönbe, hogy szellemekkel találkozzam.
Rögtön, ahogy elaludtam egy cellában találtam magam. Már sötétedett, hideg volt, és eléggé érdekes, félelmetes hangokat hallottam. Azonnal felkeltem.
"No, nem....én ilyet álmodni nem akarok! Már megint valami rémálom lesz belőle!" - de ahogy letettem a fejem, rögtön visszaaludtam, és az álmom még mindig ugyan ott tartott, ahol az előbb is. Mocskos, hideg cella, fura hangok. Újból felkeltem.
"Nem, nem, nem! Én ilyet álmodni nem akarok! Inkább el sem alszom!" - gondoltam, de mivel eléggé fáradt voltam nem volt választásom. Harmadszorra is ugyanott találtam magam.
Arra gondoltam, hogy most talán meg kellene keresnem a kiutat, de akkor eszembe jutottak azok a kijutós játékok a neten, amelyeket nem merek játszani, azok is tele vannak szellemekkel, és egyéb ijesztő dolgokkal.
A B tervem az volt, hogy ott maradok a fenekemen, és nem megyek sehová. Megvárom amíg felkelek. Hát így is tettem. Behunyt szemmel próbáltam nem elképzelni, hogy mi folyik körülöttem, annak ellenére, hogy a börtön már legalább 50 éve teljesen üres volt. Hangokat hallottam, kopogásokat, sikolyokat, lánccsörgést. A szívem egyre gyorsabban vert, eléggé izzadtam. Viszont amikor meghallottam a következő mondatot:
- Elnézést. Nem látta a feleségem? - megörültem, hogy végre megtaláltak, már nem vagyok egyedül, és kinyitottam a szemem. Ámde, amikor megláttam a személyt, aki a mondatot mondta, megdermedtem, és korholtam magam, hogy hogy lehetek ennyire hülye! Egy szellem állt előttem.
Középkorú, bajszos, összeégett, átlátszó börtönőr. Valószínűleg az egyik bennégett áldozat. "Hát gratula Vivi, megvan a szellem amit kerestél" - gondoltam, majd azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan rázhatnám le. Mivel nem látszott rajta, hogy készülne el/távozni bárhová is, gondoltam válaszolok a kérdésére.
- Nem, nem láttam - mondtam, majd a szellem elment. Fuuu, de jó, lekoptattam. Aztán arra gondoltam, hogy mivel a feladatom teljesítettem, mehetek is haza. Majd kint nyilatkozok a látottakról, bár bizonyíték híján úgy sem fognak nekem hinni, de kit izgat. Felálltam, kimentem a folyosóra. Hát kivel találom szembe magam? No kivel? Tippelj!
-    Honnan tudnám? Egy kiskutyával? 
-    Dehogy! Egy szintén nagyon rondán összeégett, nagy szoknyás, kalapos, átlátszó nővel. A frászt hozta rám. Ő is megszólalt:
- Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - megállt bennem az ütő. Te jó ég, ezek egymást keresik! Válaszoltam is neki:
- De igen, találkoztam egy börtönőrrel. Olyan 2 perccel ezelőtt ő is itt volt. Biztos csak elkerülték egymást. Abban a... - a cellára mutattam, de rájöttem, hogy a börtönőr nem ment ki az ajtón, sőt nem is mozdult meg. Csak eltűnt, de akkor hol lehet? Elmélkedésem közben észre sem vettem, hogy a nő is már régen eltűnt. Egyedül voltam a folyosón.
Gondoltam folytatom az utam kifelé. Tettem vagy három lépést, és megint szembejött velem egy szellem. A börtönőr volt az. Megálltam előtte, és ő megint megszólalt:
- Elnézést. Nem látta a feleségem? - ugyanaz a szöveg, ami legelőször is. Viszont most megörültem, mert láttam a nejét. Hát meg is mondtam neki:
- De igen, találkoztam vele. Ő is Önt keresi. Menjen végig ezen a folyosón, kiáltozzon utána, és biztos megtalálja - boldog voltam, mert az én munkám már 200%-on van, mert ugye két szellemet láttam, ráadásul még a végén össze is hozom őket. Ekkor viszont megjelent a nő is.
- Na tessék, itt is vagyunk mind a hárman. Végre találkoztak. Kész, én húzok innen – gondoltam, csakhogy ez nem ment ilyen könnyedén, mert nem hárman voltunk ott, hanem csak ketten. A női szellem és én. A fickó eltűnt. Megint megszólalt:
- Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - no tessék! Ugyanaz csak pepitába! Hát neki is elmondtam:
- Egy pillanattal ezelőtt még itt volt! Nem találkoztak? - kérdeztem. Mire a nő:
- Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - Oké, szóval nem látják egymást. Persze hogy még 50 év után is itt vannak, és nem a másvilágon. Biztos szerelmesek voltak, a tűzesetnél elkeveredtek, és most keresik egymást. Oh, micsoda love story! Micsoda romantika! Talán, hogy ha ráveszem őket, külön - külön, hogy menjenek át a fénybe vagy hova, akkor lehet, hogy a másvilágon találkoznak.
- Elnézést, Asszonyom! Nem lát Ön valamilyen fényt az alagút végén? Vagy valami hasonlót? - kérdeztem, majd kíváncsian vártam a válaszát, de a nő újból csak ugyan azt mondta:
- Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - hát akkor ez így nem fog menni. Lehet, hogy nem is tud kommunikálni velem? Lehet, hogy ezt olyan percenként kérdezgeti? Talán, ha odébb állok akkor már nem tőlem fogja kérdezni, vagy az is lehet, hogy csak úgy eltűnik. Tettem három lépést jobbra. A nő viszont igenis lát engem. Felém fordult. Még mindig szemben álltunk, és újból ugyan azt kérdezi:
- Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - az agyamra megy ez a nő! 
- Menjen át a fénybe, ott várja a férje! - kiáltottam, és még rímel is! 
Megjelent a börtönőr is. Ott álltak mind a ketten. Megörültem, mert reméltem, hogy ezzel le van tudva az egész, és mehetek végre haza. A börtönőr megszólalt:
- Elnézést. Nem látta a feleségem? - kérdezte újból felém fordulva. Hát néztem egyet! Tényleg nem látják egymást! Így persze hogy 50 évig tart a keresgélés. Válaszoltam:
- De igen láttam, sőt most is látom. Ott áll magával szemben - rámutattam a nőre, majd a nőhöz fordultam:
- A férje itt áll Önnel szemben - mutattam rá a fickóra. Úgy éreztem magam, mint egy pap az esküvőn. Folytattam:
- Ha látnak valamilyen fényt, vagy egyéb dolgot, amivel átmehetnek a másvilágra akkor tegyék meg! Biztos vagyok benne, hogy ott majd találkozni fognak - ekkor egy fényes valami jelent meg előttem, vagyis az ő hátuk mögött. Hasonlított egy alagútra vagy mire. Mind a ketten odafordultak és eltűntek. Hirtelen rám szakadt a sötétség. Teljesen beesteledett. Átmentek volna a másvilágra? Ennyi lett volna az egész? Segítettem nekik? Vajon találkoztak már 50 év múltával? Mikorra érek már haza? - ez volt az utolsó kérdésem, mert utána boldogan felkeltem, megfordultam, majd szépen aludtam tovább.
-    Ez akkor nem is volt rémálom, ha boldog voltál – összegezte a hallottakat a munkálkodó kertész. 
-    De az eleje igen! – kiáltotta Vivi.
Mit keres ez itt? Nem hiszem, hogy a munkája miatt áll a túloldalon egy bokor mögött. Mert ha dolga van ott, akkor azt már el kellett volna végeznie. Mi a fenét bámul? Talán a virágokat vagy....Oh, tej ó ég! A lányt! – gondolta John, miután észrevette a Nagy Medvét a szemközti oldalon.
-    Nem akarsz véletlenül bemenni? – kérdezte Vivitől.
-    Eszemben sincs, olyan szépen süt a nap – válaszolta.
-    Pedig be kellene menned.
-    Most mi van? Nem csinálhatom azt a házamban, amit akarok? Talán zavarlak? Nem is állok az utadba – kiabálta.
-    Csendesebben, ha kérhetlek!  Meg szeretnélek kérni valamire.
-    Én szolgáljak ki egy kertészt?  Viccelsz? – makacskodott fenntartott orral.
-    Kérlek menj be és nézd meg, hogy az iroda előtt lévő virágot meg kell-e öntözni.
-    Menj be te és nézd meg! Én napozok.
Azt a kurva eget, majd nem fogsz akarni napozni, ha az az állat elkap. Húzzál már be a házba!
-    Menj be a házba! Most azonnal!
-    Nem!
-    Oké, eddig próbáltam szépen, de most már felnyomtad az agyam! HA NEM MÉSZ BE ABBA A TETVES HÁZBA MOST AZONNAL, OLYAT KAPSZ TŐLEM, HOGY EGY ÉLETRE MEGKESERÜLÖD! – ordította most már a kertész.
Vivien hirtelen felugrott. Megijedt. Senki sem beszélt még így vele. Szó nélkül bement a házba. Nem azért, mert akart, hanem hogy beköpje a kertész viselkedését az anyjának.
Ahogy a lány magára zárta az ajtót, a kertész lassan letette a gereblyét a földre. Az egyik bokor alatt rejtette el fegyverét, szükség esetére. Ez most az volt.
Érezte a nagydarab fekete tekintetét a hátán. Tudta, hogy közelebb jött. Talán már itt áll a kapu előtt. De most nem fogom hagyni, hogy azt csinálja, amit akar – vett egy mély levegőt, majd a gereblye szárát átcserélte a már megszokott coltjára. Felállt, és igyekezett szinte észrevehetetlenül a nadrágjába csúsztatni a fegyvert.
-    Hiába tömöd ki a gatyád, az enyémtől nem lesz nagyobb – szólalt meg valaki mély hangon a kertész háta mögött. John hirtelen megtorpant, a másik folytatta:
-    Biztos vagyok benne, hogy te voltál az. Engem nem versz át. Megjegyzem a szagod. Tudom, hogy akkor téged akartalak, de valahogy kicsúsztál a kezeim közül. Azóta is átkozom azokat az őröket – mondta, most már mérgesen, majd köpött egyet a kapura.

John, hogy félelmét leplezze megpróbált valami másra gondolni, és nem arra, amikor legutóbb találkozott vele. Boldog volt, amikor kimentették ennek a vadállatnak a karmai közül. Arra viszont nem számított, hogy még az életébe újból találkozik vele.
-    Tudod, nem vagyok ahhoz szokva, hogy valami vagy valaki csak úgy kicsússzon a kezem közül. Jobb lesz, ha nem húzod az időt még jobban. Apuci nem lesz mindig melletted – mondta újra a fekete.
-    Mit keresel itt? – szólalt meg végül John.
-    Szerintem pontosan tisztában vagy vele. Vagy nem emlékszel? Talán van valami baj a memóriáddal? Segítsek? Amikor legutóbb láttalak egy asztalon feküdtél, és nem nagyon tudtál mozogni. Rémlik?
John pontosan emlékezett élete egyik legrosszabb élményére.
Akkor még csak 21 éves volt. 17 évesen letartóztatták, mert haverjaival tudatmódosító szereket árultak az utcán. Díler volt. Ő összesen 8 évet kapott. Mivel akkor még kiskorú volt, ezért  a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetébe került. Amikor betöltötte a 21-t átkerült a börtönbe.
Akkor találkozott Nagy Medve néven illetett rabbal. Sokan figyelmeztették, hogy ne álljon az útjába, mert akkor megszopja. És hogy higgye el, az nem lesz kellemes. Akkor még nem nagyon értette, mit értenek ez alatt. Megver talán, vagy mi?   

Az egyik este, vacsora után a cellájába indult. Mint ahogy mindenki más is. Amikor valaki hirtelen elkapta, és berántotta a mosodába. Korábban látta, hogy egyesek gyakrabban csinálnak ehhez hasonló dolgokat, de nem gondolta volna, hogy ő lesz a következő. 
Hárman álltak előtte, aki pedig bevonszolta őt, mögötte. Nem volt jól kivilágítva a helység, de Nagy Medvét így is felismerte. 
Úgy gondolta, hogy a nyüzügékkel elbánik, és ha csak a nagydarab marad, segítséget kér.
Először is behúzott egyet a mögötte állónak, és elkezdett vérezni a fickó az orra. Ezt látva, a többek széthúzódtak. Lefogták mind a két kezét. Bedugtak egy vegyszeres rongyot a szájába, majd szalagragasztóval leragasztották. Úgy állt  ott, mint Jézus a kereszten. Többször megütötték, de ő már nem tudott védekezni. A vérző orrú egy asztalt tolt elé, és a jobb kezét tartó beletérdelt a hasába, ami miatt meggörnyedt. Pont az asztalra. Ahogy tervezték. Sűrűn szedte a levegőt.
Ekkor szólalt meg a nagydarab, fekete miután rácsapott a fenekére. 
-    Ezt nézzétek fiúk, hogy felkínálkozik! Mint egy dugni való kis ribanc – majd a füléhez hajolt, miközben elkezdte elöl simogatni a fiút. – Ne félj, nem fog sokáig tartani. Először. Csak addig fáj amíg teljesen beléd hatolok. Később megszereted.
Ordítani próbált, de nem tudott. Ne, ne, ne, ne! Csak azt ne! Eresszenek el! – gondolta. Hányingere volt, az ájulás kerülgette. Nem tudta, hogy a betegsége miatt, vagy a rongy iszonyatos ízétől, vagy attól az egész helyzettől. Egyfolytában próbált kiszabadulni. Az a kettő erősebb volt nála. Azt a kurva, büdös eget! Azt a rohadt, büdös, kurva eget! Ez nem tehetik velem! Hagyjanak békén! – próbált kiabálni, de mivel a szája tele volt, a kívülállók csak nyögéseket hallottak. 
Pontosan tudta, mi fog következni, abban is biztos volt, hogy nagyon fog neki fájni, mégis mindvégig reménykedett. Akkor ijedt meg igazán, amikor leszakították róla a nadrágot, az alsóját, és megérezte a combján Nagy Medve hatalmas és merev farkát...  
Próbálta elhessegetni emlékeit, de még mindig érzi annak a rongynak az ízét a szájában. Az ilyen emlékektől nincs nyugta. Többször visszatér, mintha valaki vagy valami folyamatosan kínozni akarná őt.
-     Ha téged nem kaphatlak meg, akkor talán...
-    Vállalom, csak ne nyúlj a lányhoz! – vágott a szavába hirtelen és határozottan John. Nem akarta megkockáztatni, hogy ez a beteges kéjenc végigmenjen az egész Brezno családon.
-    Ez tetszik, ahogy beadod a feneked – válaszolta vigyorogva a nagydarab.
-    Ha mindenképpen folytatni akarod, akkor megbeszélhetünk egy nyugodtabb helyet is.  Szombat este hajnali három óra tájában a C&H bárban? Ott vannak szobák is, csak ki kell venni – magyarázta viaszfehér arccal a kertész.
-    Akkor megbeszéltük! De ha nem leszel ott, akkor ez a család bánja! – mutatott a házra.