– Mondd bátran! – könyökölt be a négyzetes asztal harmadára, érintve intim szférámat.
– Mit mondhatnék? Azt üzented, olvasol a gondolataimban – viszonoztam a könyöklést, kissé talán visszafogottabb kivitelben.
– Tehát megkaptad azt az üzenetet is – jelentette ki szájának csak a jobb felét használva, mert a bal csücsökhöz begörbített kisujját szorította.
Lehet, hogy balkezes és izgul. Senki sem lehet tökéletes – gondoltam, miközben az állam alatt vészjóslóan izzadt ökölbe szorított tenyerem.
– Tényleg balkezes vagyok, de ehhez semmi közöd, a másik dologban meg nagyon tévedsz – mosolygott, sértődöttet mímelve sárgába hajló, ritkás fogaival.
– Hogyhogy így hirtelen felbukkantál – magamban hozzátettem: „a semmiből” – és üzengetsz? Minden elolvasott szövegben találok olyat, ami nekem szól…
– Ha ezt majd megírod, majd a te novelládban is sokan megtalálják az üzenetemet! És nem a semmiből, mert találkoztunk már.
– Tudom, a metró… – Kínos volt még emlékezni is.
– Megmutattam, hogy nem vagy egyedül.
– Muris, mert annál jobban még sosem éreztem egyedül magam! Olyan magányos voltam, amilyen csak lehet egy ember.
– Gondolod te. Csakhogy ilyen gondolatokkal hibáztok nagyot, ti, ti emberek! – Felfelé bökött hosszú, barna ujjával: – Azok ott egyből megmutatják, hogy lehet nektek még rosszabb is.
Azután ugyanezzel az ujjával két szaporát koppantott az asztalon, s két pohár frissen csapolt sör keletkezett a zajból. Elégedetten, elismerést várva tekintett rám.
– Most ájuljak el ekkora mutatványtól? – provokáltam.
– Mást nem mutathatok, mert feltűnő lenne a kocsmában.
– Úgy kell érteni, hogy ha segítségre szorulok, akkor… azok ott fenn, ahogy mondtad… megmutatják, hogy örüljek a sorsomnak, lehetne rosszabb is? – folytattam a kérdezősködést, megmutatva, hogy cseppet sem vagyok megilletődve.
Bólintott.
– Ezzel szemben te, vagy ti, nem tudom, mekkora apparátust képviselsz, szóval te csupa jót kínálsz?
Újabb bólintás, majd megfontoltan, lassan, mintha minden szónak hatalmas jelentősége lenne megszólalt:
– Gondolj a remetére!
– Nem sok remetét ismerek – vágtam közbe.
– Elméletben gondolj egy remetére, aki önként nélkülöz, lemond, sanyargatja önmagát. Mit kap a szűkölködésért cserében?
– Üdvözülést?
– Nevezheted, aminek akarod, de hogy nem éri meg a sok szenvedés, azt biztosra veheted! De erről nem mesélhetek… Ha te lemondasz valamiről, vagy nehézségeid vannak és panaszkodni mersz, megmutatják neked, hogy van másik is, rosszabb. Gondoskodnak róla, hogy mindennap ráébredj: rosszabb, mint a tegnap, de még mindig jobb, mint a holnap lehet.
– Ezt én is így látom. Jön egy befizetnivaló csekk, s valahonnan kispórolom, azonnal érkezik még néhány számla.
– Kicsit prózaira vetted a példát, de erről van szó, megértettél – Belekortyolt a sörébe.
– Most következik a te verziód? – Lefelé mutattam: – Odalenn, hogyan reagálnak minderre?
– Megértéssel. Figyeljük, hogy mit szeretnél, minek örülnél.
– Erre most mondanál te példákat? – néztem a szemébe.
– Parancsolj! Volt egy bizonyos esemény, amire nagyon szerettél volna elmenni, kis táncolgatás és meztelenkedés, te úgy neveznéd, hogy buli, mégsem tetted. Láttam, hogy nehezedre esett, mégis otthon ücsörögtél, a barátaidnak pedig azt mondtad, hogy egy váratlanul jött, személyes ügy miatt maradsz távol.
– Na és? – Rosszat sejtettem: tényleg mindent tud rólam!
– Mielőtt még azok léphettek volna – felfelé mutatott –, megkérdeztem, mit szeretnél inkább, mint azt a bulit… – Látva kételkedő arckifejezésemet, helyesbített: – igen, kérdezés helyett megnéztem, mit szeretnél jobban. Ehhez csak azt kellett megtudnom, miért nem akarsz elmenni.
– Ezt értem. Mi volt még? – tereltem el a szót.
– Nagyon szép dolog volt, hogy amíg barátnőd túl nem esett a műtéten, nem mentél el nélküle szórakozni. Elcserélted a bulit. Ezért ügyeltem oda, hogy ne legyenek komplikációk, pedig az orvosok azt jósolták. Így volt?
– Köszi… Mi volt még?
– Nyugodtan megihatod a sörödet – biztatott –, nincs megmérgezve.
– Te afféle angyal vagy? Ha nem számít sértésnek…
Amint felemeltem a poharamat, abban a pillanatban ért oda a pincér. Zavartan megtorpant. Arca sok mindenről árulkodott, csak éppen értelemről nem, hiszen elképzelni sem tudta, honnan került elénk a két pohár sör. Hiszen ő nem hozta ki! Fejcsóválva tért vissza a pult mögé.
– Emlékszel a metrós találkozásunkra? – folytatta különleges beszélgetőtársam.
– Meg is írtam egy novellában… ijesztő volt.
– Tudom, olvastam. „Sasorrú, a bőre cserzett, mint egy favágónak, kegyetlen, vékony száj, körszakáll. Mióta figyelhet? Egy rángás az arcán, mintha megint vigyor készülődne, de csak egy mély, sebhelyre emlékeztető ránc születik a baloldalon. Igen, a metrón, egyik pillanatról a másikra!” – idézte mosolyogva a kegyetlen, vékony száj. – Ilyen randa lennék?
– Még ennél is… Körszakáll helyett letörölhetetlen a borostád. De mi van ebben, hogy szórakoztattál a metrón, szemben ülve?
– Egészen addig ijesztgettelek, míg le nem szálltál. Emlékszel? Hát azt tudod-e, kedves útitársam, mi történt azzal a szerelvénnyel? – Szemében diadalmas fény: most megfogott. Már látta a felismerő gondolatomat!
– Az a metró gyulladt ki az alagútban?
– Na persze! Miután elrontottam az ajtót, hogy mindenkit leszállítsanak.
– Ez olyan, mintha fejetetejére állna a világ. Te vagy a jó, aki segít?
Mutatóujja egy pillanatra megint felfelé irányult:
– Nem volt sértő az angyal megnevezés! Ott nem érnek rá minden aprósággal foglalkozni.
Egy kortyra kiittam a sörömet.
– Döbbenetes! – Egyetlen szóba bele tudtam zsúfolni végtelen megrökönyödésemet. – Egy bukott angyal.
– Örülök, hogy végre hiszel nekem.
– Nem tudom már, miben hiszek.
– Azzal nincs semmi baj, hiszel, amihez kedved van, nem állítom az ellenkezőjét! Gondolj Madáchra: írta ő, hogy rosszat akarok?
A pincér a pult mellől, látva az üres poharakat, becélzott bennünket. Mire odaért az asztalunkhoz – két apró koppanás – hitetlenkedve nézte a frissen habzó sört a párás poharakban.
– Hány emberre figyelsz így?
– Amennyihez kedvem van… – flegmáskodott. – Az idő végtelen, ráérek akár mindenkivel foglalkozni.
– Hányszor segítettél… nekem, konkrétan?
– Mindig – jelentette ki egyszerűen.
Karom már kezdett elzsibbadni a természetellenesen könyöklő testtartástól. Hülyeség volt, amikor azok a marketingesek kitalálták a tükrözéses tárgyalástechnikát…
– Azért mégiscsak kihagytál pár alkalmat! – emeltem fel a szemöldökömet.
– Tudsz mondani olyat, amikor nem teljesült valamelyik kívánságod? – vigyorgott. – Nyugodtan tedd le a könyököd az asztalról, mert nem vagy ijesztőbb tőle!
Testtartásban visszavonultam, de úgy láttam, itt az idő támadásba lendülni:
– Nagyon szerettem volna egy vállalkozást, meg is terveztem, mindent feltettem egy lapra, mindent megadtam volna, ha sikerül…
– Tudom. És?
– Megcsinálta más az orrom előtt, ráadásul éppen a legjobb barátom! – panaszkodtam ennyi év távlatából is.
– Irigyelted? – kérdezte fölényes hangsúllyal.
– Hogyne irigyeltem volna! Úgy el tudtam volna képzelni magamnak! Azóta is sajnálom az elúszott lehetőséget.
– Mit irigyeltél legjobban?
– Mindent… – töprengtem – például már az első hónapban vett magának egy Opelt.
– Biztos vagy benne, hogy jó lett volna, ha nem neki sikerül, hanem neked?
– Ez nem kérdés, biztos vagyok benne.
– Hosszútávon is? – Éreztem, hogy megfogott, csak még nem jöttem rá, mivel. – Láttad mostanában a barátodat?
– Sokat öregedett… – feleltem óvatosan. Csapdát sejtettem a kérdésben, pedig a következővel döbbentett rá, hogy igaza van.
– Milyen kocsija van? – kérdezte ártatlanul.
– A fene…! Ugyanaz az Opel…
– Pedig hány év eltelt azóta! Neked hányadik új kocsi fordul meg a kezeid között? Tényleg irigyelni kell?
– Oké, nyertél.
– Mindig arra gondolj, amikor valakit irigyelsz, hogy nem csupán egy szeletét az életének, vagy egy vagyontárgyát, hanem az egész sorsát kell nézni! Mindenestől! Szeretnéd valakinek a milliárdját? Elhiszem. De szeretnéd vele együtt a betegségét is? Átvennéd a problémás gyerekeit is? Hát a fóbiákat és a depressziót? Lennél helyette alperes? Te is szeretnél 20 évvel öregebbnek kinézni? Szeretnél éjjelente álmatlanul rettegni? Szeretnél unatkozni és betegesen félteni a vagyonod?
– Felesleges folytatnod, értem!
–Amerre nézel, mindenütt lehetőségeket látsz, minden sikerülhet. Akadályok is akadnak rendesen, és ahogy senki nem fog biztatni, merre menj, a buktatókra sem fognak figyelmeztetni. Csak én!
Gyorsan kortyoltam a sörből. Zavarom elmúlt, régi jó ismerősként tekintettem az asztaltársamra, aki előtt – sajnos – nincsenek titkaim.
– Kérdezd meg, hogy miért vállalkoztam erre a találkozásra! – Idegesítő, lekezelő vigyor kísérte a felszólítást.
– Vedd megkérdezettnek!
– Továbbítanod kell az üzenetemet.
– Mire gondolsz? – helyezkedtem alku-pozícióba.
– Megírod a beszélgetésünket, és érteni fog belőle, akinek szól. Ennyi az egész.
– Csak egyszerűen, mint egy novellát? Miért jó az nekem?
– Kérhetsz érte valamit cserében – ment bele az alkudozásba.
-- Tudom, mit kérek!
– Én is tudom… Megegyeztünk!
