A szerető

Az ember mindig a boldogságot vágyja. Még az elpusztított hit sírja felett is, az átélt, keserű évek hantjai előtt is magában táplálja a reményt… a reményt, amely egyszerre öl és lehel új életre, amely a világegyetem legnagyobb szélhámosa, legnagyobb hazudozója. Egyetlen kacér pillantása, egyetlen vágykeltő simogatása, amely a szívet érinti, azonnal elcsábít bennünket… látszólag kijátsza ellenünk az összes nyerő kártyalapját, és amikor azt hisszük, már semmi sincs kezében ellenünk, kabátujjából húzza elő a legfelsőbb ászt… egy utolsót döfve rajtunk, egy utolsót rúgva belénk ott hagy minket a sors fintorainak kiszolgáltatva, megcsömörlött akarattal, az utolsó érinthető dologba kapaszkodva… az általunk életre hívott magányba.

Péter azon a napon is idegesen, zavaros tekintettel csapta be maga mögött az ajtót. Alig akarta elhinni, hogy tizenöt év házasság és két gyermek után ennyire közömbös, hideg volt vele a felesége. Hiszen az elején minden olyan tökéletes volt közöttük. A rokonok, barátok, ismerősök szemében ők testesítették meg az igazi álompárt... most azonban számára is bebizonyosodott, hogy nem hiába született mondás a csalfa látszatról. A családi összejöveteleken mosolyogtak egy valótlan kép fenntartásáért, hogy megmutassák, még mindig mennyire rajongtak a másikért. Eközben már évek óta elhidegülten, magányosan éldegéltek egymás mellett… csupán a biztonságérzet miatt.

Feldúltan szállt autóba és belevetette magát a város kora esti forgatagába. Egy órán keresztül megnyugvást keresve, céltalanul bolyongott a nagy semmi közepén, míg egy jól ismert tömbház mellett megállt. Sokszor járt már itt, nála… csak akkor jött, amikor baj volt otthon és az utóbbi időben ez egyre többször fordult elő. A nő mindig olyan hévvel fogadta, mint amilyenre mindig is vágyott, és amelyet a feleségétől már túl régóta nem kapott meg. Hosszan bámult a harmadik emeleti ablakra és gondolkodott… felhívja, ne hívja fel… végül minden erejét összeszedve telefonjáért nyúlt és kereste szeretője nevét. Berögzült mozdulattal nyomott rá a hívás gombra és érezte, hogy szíve egyre hevesebben vert, lüktetett benne, olyan érzést keltve, mintha szét akarta volna szakítani mellkasát. Türelmetlen volt. Alig tudta kivárni, hogy válaszoljon neki Abigél.

·        Szia – csengett az imádott, angyali hang a vonal túlsó végén – miért hívtál?

·        Akarlak! – jött az ellentmondást nem tűrő válasz a férfi ajkairól.

·        Hol vagy most?

·        A lakásod előtt.

·        Gyere fel! – miután letette a telefont, mélyet sóhajtott és csendben hozzáfűzte – csak ennyit jelentek neki.

Péter mintha egy kis szomorúságot vélt volna felfedezni a nő szavaiban, azonban most semmi sem számított neki. Őrültként rontott rá az ajtóra, és amikor kattanni hallotta a zárat, mint éhező vad támadt a felvonóra, majd a lépcsőkre, mert úgy érezte, hogy az elektronika most csak késleltette célja elérésében. Mire felért a harmadik emeletre, agya teljes ködbe borult. Testre vágyott… csakis miatta lüktető, felhevült női testre. Éreznie kellett, hogy valaki még kívánta őt, hogy valakit még ki tudott elégíteni, hogy valakinek még ő jelentette a férfit! És erre Abigél volt a legmegfelelőbb személy. Még nem találkozott hozzá hasonló nővel. Minden porcikája hihetetlenül gyorsan reagált az ingerekre… az érintésektől, mintha áram száguldozott volna a testében és egyetlen csóktól, minden ízében remegni tudott. Különleges nő volt, és különlegesek voltak az együttléteik is…

Ő pedig, most is a lépcső tetején várta. Barna haja lágyan omlott vállaira, kék szemei furcsa fénnyel csillogtak. Vágy és keserûség együttese kavargott lelkében. Egy lenge, nyári szoknya volt rajta, amely tökéletesen kihangsúlyozta kerek csípőjét, formás lábait és egy ujjatlan, testhez tapadó blúz, amely felsőtestének finom vonalait sejtette. Hihetetlen látványt nyújtott. Igazi, szép, szexis nő volt. Péternek ő jelentette a tökéletességet. Kellően nimfomán és okos volt ahhoz, hogy minden találkozásukkor valami új játékkal csábítsa el, valami újdonsággal tegye újra és újra kívánatossá magát, hogy végül ne tudjon, de ne is akarjon szabadulni tőle.

Végre felért hozzá. Szíve egyre vadabbul kalapált, szinte eszét vesztette a látványtól. Nem köszönt neki. Egyből letámadta ajkait, harapta, csókolta és lökte befelé a lakásba a nőt. Ezekben a pillanatokban az sem számított neki, hogy zajt csaptak vagy, hogy megláthatták őket a szomszédok. Fulladás szorosan húzta magához Abigélt, hogy ő is érezze egyre fokozódó izgalmát. Az ajtót is csak úgy visszakézből csapta be, miközben egyre mélyebbre fúrta nyelvét a nő ajkai közé.

Péter ekkor már képtelen volt gondolkodni a testét teljesen elöntő vágytól. Ott helyben akarta magáévá tenni a fiatal lányt. Egy pillanatra abbahagyta a csókot, levegőért kapkodott, miközben szeretője tekintetét fürkészte. De szemei, az egyre elhatalmasodó szenvedélyen kívül semmit sem árultak el neki. Ekkor egy határozott mozdulattal a falhoz préselte Abigélt és újra rávetette magát a védtelen nőre. Akkor és ott, azon a szűk folyosón, mint felbőszült bika akarta eltiporni, leigázni a torreádort… és kitűnően játszotta a szerepet! Csókjai, érintései követelődzőek, már-már durvák voltak. Kíméletlen érzelem-viharrá tette ezt az együttlétüket… vérre menő, utolsó leheletig tartó ütközetté… és az aprócska, sötét előtér ennek a lehetetlen csatának a színhelye volt… hiszen annak ellenére, hogy most Péter volt a ragadozó és a karjai között pihegő nő az elejtett zsákmány, mégis ő állt vesztésre… mert egyetlen vágya volt csupán… az, hogy Abigél megszelídítse őt.

Ismét fergeteges éjszakát töltöttek el kettesben. Ilyet csak egymással éreztek eddig. Csakis egymással érezték ezt a hihetetlen erővel tomboló, perzselő szenvedélyt, a minden mindegy alapon lejátszódó, őrült szeretkezéseket… mint ahogy eddig minden alkalommal, mielőtt Péter haza indult volna, ismét együtt zuhanyoztak. De valahogy ez a mostani, közös tusolás más volt. Mintha hidegebb lett volna a levegő közöttük… kihűlni készültek a lelkek.

Némán öltözködtek. Négy órája voltak együtt, de a telefonhívás óta egyetlen szót sem szóltak. Csak élvezték egymás társaságát. Abigél egy kék, selyem köntöst csavart magára, miközben a kulcsai után kutató férfit nézte. Szemeiben őszinte szeretet és csodálat tükröződött, ahogyan szeretője türelmetlen mozdulatait figyelte. Habár sorban álltak az udvarlók az ajtaja előtt, neki mégis egy nős ember kellett. Kapcsolatuk számára többet jelentett egy egyszerű kalandnál, néhány őrjítő szerelmeskedésnél. Sohasem mondta ki, de szerette Pétert… szerelemmel szerette. A férfinek bolondnak kellett lennie, ha nem vette észre, mennyire boldog volt karjaiban. Még a mosolya is szebb volt, a szemei is nevettek, amikor hozzá bújva, szoros ölelésében feküdt. Ezért vállalta a másodhegedűs szerepét, ezért elégedett meg néhány lopott órával belőle. Pedig éjszakáról éjszakára telesírta párnáját, hogy nem aludhatott el és nem ébredhetett mellette, hogy a férfinek nem ugyanazt jelentette a kapcsolatuk, amit neki… hiszen annak ellenére, hogy megbolondította érzékeit, hogy állandóan ködbe borult elméje, amikor rá gondolt, neki csak a teste kellett és ezt sosem mulasztotta el tudatosítani Abigélben.

Amilyen csendben öltöztek fel, ugyanolyan csendben ballagtak az ajtó felé is… Péter elől, Abigél kicsit lemaradva mögötte. Kattant a zár és rájuk tárult a külvilág komor valósága. Párhuzamos utak voltak ők ketten, akik véletlenül, az élet szeszélyes kanyarjainak köszönhetően, mégis keresztezték egymást. Két kóbor lélek, akik a beteljesülés reményében minden kapaszkodót megragadtak. Most pedig csak bámultak egymásra. A nő szerelmet akart vallani, de nem állt szándékában megalázkodni, főleg úgy, hogy tudta, érzéseit nem viszonozták… a férfi pedig tehetetlen volt. Egyik oldalon ott volt a családja, akiket teljes szívéből szeretett és nem akart elhagyni, a másik oldalon pedig Abigél, akit ugyan őrült módjára kívánt és egy új élet ígéretét hordozta fiatal lényében, de akibe nem volt szerelmes…

·        Mit nézel annyira? – kérdezte feszengve a végtelen hallgatás után Abigél.

Kezdett kínossá válni számára Péter tekintete, de ami a legjobban zavarta, hogy most először nem tudott olvasni a férfi szemeiben.

·        Téged – jött az egyszerű válasz és folytatásként a tőr – emlékezni akarok rád.

A nyitott ajtón keresztül szokatlan zajok szűrődtek be a szobába… a csend elkeseredett kiáltásai ültek ki a tömbház folyosójára. Mintha még az autósok is érezték volna, hogy most nem zavarhattak. Az egész helyzet egy temetés hangulatát idézte. Valahol mélyen könnyek készülődtek meghódítani a nem olyan régen még mámortól csillogó szemeket. Csatasorba álltak és felszegett fegyverrel vártak a támadásra. A szaggatott lélegzés is ezt mutatta… de még nem lehetett. Nem mutathatta egyikőjük sem a gyengeséget… főleg Abigél nem.

Furcsa helyzet volt. Pillanatok alatt lett fagyossá közöttük a levegő és ők, tehetetlenül topogtak egymással szemben. Ezekben a másodpercekben megváltás lett volna számukra a világvége. Egy hatalmas robbanás, ami szétszakította volna a bolygót, ami meggátolta volna a kikívánkozó szavak megszületését. Ők pedig, tovább hallgattak… különben is gyávák voltak szólni… és az egykori szeretők immár, idegenként bámultak egymásra. Hosszú percek kínos csendje után a nő, megkönnyítve Péter dolgát, csak ennyit mondott:

·        Menj! Tudom, hogy menned kell!

A férfi hátat fordítva neki, némán lépett ki a küszöbön. Nem köszönt, nem búcsúzott. Eddig sem tette. Azonban Abigél most először érezte azt, hogy már soha többé nem akart várni rá. Most először nem követte tekintetével távolodó szeretője alakját. Lassan benyomta az ajtót és szobája felé indult. Benn még érződött vad szeretkezésük illata, az ágyban még testüket is látta együtt mozogni, talán valahol mélyen még vágyott, de már nem érezte jól magát ebben a lakásban… elidegenedett attól a helytől, amely négy órával azelőtt az otthona volt. Már csak egyetlen gondolat keringett agyában: eltűnni… örökre eltűnni. Másnap reggel rögtön felhívta a főnökét és megmondta neki, hogy elfogadja a felkínált külföldi állásajánlatot.

Ez idő alatt Péter ismét ugyanolyan üres tekintettel állt a családi fészek ajtaja előtt, mint amilyennel elindult hazulról. Még egyszer utoljára leellenőrizte, hogy nem voltak-e rajta árulkodó jelek. Nem akart lebukni neje előtt… ellenben azt is élvezte, hogy valakitől megkapta azt, amire vágyott és amire otthon hiába várt. Óvatosan, szinte lábujjhegyen csoszogott be gyerekei szobájába. Nagyon finoman betakargatta őket, miközben ugyanaz a gondolat futott át agyán, mint ami az utóbbi időben minden nap, minden percében ott motoszkált benne: rendezni kell a dolgokat. Ugyanolyan elővigyázatossággal fordult ki az ajtón, mint ahogyan belépett élete értelmeihez, majd alibiként ismét zuhanyozni ment.

Miután megtörölközött, a hálószobába indult. Felesége egyenletes szuszogása mély álmokról árulkodott. Péter azonban, őt, fel akarta ébreszteni. Hozzá akart bújni. Érezni akarta azt, amit oly régen nem érzett, hogy még mindig szerették egymást, hogy még számítottak az együtt eltöltött évek. Bebújt a takaró alá és a nőhöz simult. Jobb kezével szorosan magához húzta és adott egy félénk puszit felesége nyakára. Erre a megmozdulására végre felébredt és foghegyről odavetette:

·        Összenyomsz! Hagyj aludni!

Majd látványosan maga alá gyűrte a paplant, inkább azt ölelte, mint férjét. A férfi pedig neki is hátat fordított… nem aludt el, képtelen volt álomba erőszakolni magát. Ott feküdt, mint a remény rabszolgája, eltaszítva, testben és szellemben megcsonkítva, belefásulva az évek óta tartó társas magányba, mégis biztonságban… hiszen tehetett bármit, jól tudta, hogy felesége sohasem hagyta volna el… ő is biztonságban érezte magát mellette…

Reggel, amikor belefáradt a virrasztásba, ismét az Abigéllel töltött fergeteges órákra gondolt. Talán az ő karjaiban újra megvigasztalódhatott volna… rögtön hívta, de a nő már nem válaszolt… soha többé nem válaszolt. Csupán egy rövid üzenetet küldött neki, mielőtt felszállt volna a repülőgépe…  egyetlen szót, az utolsó tőrdöfést… Péter pedig, mintha vakságból ébredt volna, felvilágosult tudattal, kisemmizve, álmoktól és reménytől megfosztottan, szívében a boldog élet ígéretével indult tovább a holnapokat jelentő, új szeretők útján… de megértette, hogy elveszített valakit, aki szerelemmel szerette őt és akit talán, valahol mélyen legbelül ő is ugyanígy szeretett…