A ragadozó

Negyedik nap dél körül Szeiláék egy szekeret érnek utol. Az öreg férfi vezette egylovas kordé lassan döcög az úton. Kocsiderékban egy férfi teste süpped a szénába, termetét zöld csuha fedi, amelynek kapucnija mélyen lehúzva fedi az arcát. Szundikál.
- Kevésbé lennénk feltűnőek, ha ti a szekéren ülnétek, és a felszabadult két ló nyergét a széna alá rejtenénk. – súgja Rátmon Szeilának, aztán lovát felgyorsítva a bakon ülő öreghez szól. – Jó napot! Átülhetne a két lány a szekerére? Feltörte a nyereg a hátsójukat. Jól megfizetném.
- Nem! – hallatszik száraz-tömören a szénában fekvő idegen kapucnija alól.
Szeila felfigyel az erélyes, férfias hangra. Kíváncsian, sikertelenül próbál a csuklya alá kukucskálni.
- Jó uram, elnézést kérek! – fogja kicsit vissza a lovát Rátmon, hogy egy vonalba kerüljön a férfivel. – Azt hittem, te is csak utas vagy, de ha tiéd a szekér, megvásárolom, aztán az út végén ingyen visszaadom.
- Nem kell a pénzed! – válaszol az idegen fagyos mozdulatlanul.
- Uram, tekintettel lehetnél ránk! – szólal meg Szeila, hátha kibukkan a zöldcsuhás arca.
- Maradj csak nyeregben a csinos kis popsiddal! Jobb nektek ott, mint itt!
- Szépen kértünk, pedig a bátyám, ha akarná, akár erővel elvehetné – vág vissza az arcátlanságra feldühödött hercegnő fenyegetően.
- Olyan rövid az élet, miért akarnátok idő előtt elbúcsúzni tőle.
A kapucni alól jövő hang még mindig közömbös, mintha arról beszélne, milyen termés várható az idén. A kérdése se kérdés, inkább ellentmondást nem tűrő kijelentés. Szeila legszívesebben átugrana a szekérre felpofozni, de Rátmon nekilendül a lovával, maga után húzva az övét. Nem akar semmit kockáztatni. A férfinak, papokon megszokott saru helyett, méregdrága puha bőrcsizma fedi lábát.

Estére egy tanyához érnek. A lányok örülnek a meleg ételnek, főzeléknek, puha ágynak. A gazda szintúgy örül a bevételnek, mivel a háború miatt elrabolták termése javát. Nincs miből adót fizetnie, félti a saját, valamint felesége, gyermekei életét.
Szeila nehezen alszik el. Képtelen kiverni fejéből az arcátlan idegent, ezért éjfél körül bosszúsan ébred az új vendég érkezését jelentő szekérzörgésre. Az ajtóhoz lépve kikukucskál. A pimasz zöldcsuhás épp egy lepényt vesz át a gazdától, miközben suttogva beszélgetnek. Eltűnte után a tanyatulajdonos kétszer is körülnéz, mielőtt visszatér a házba.
- Fél – gondolja a hercegnő. - Fél, hogy meglátják, hogy baja esik az idegen miatt. Tehát a zöldcsuhást üldözik. De vajon ki és miért? Ó, hát ezért nem akarta, hogy felüljünk a szekérre! Ezért mondta, hogy jobb nekünk a lovon, mint mellette!
Szeila elmosolyodik. Jólesik tudnia, hogy féltette őt az idegen, akinek hátborzongató a hangja. Nem elrettentő, kellemesen hátborzongató.

Reggel zsibongásra ébred. Az épületajtón kilépve fedezi fel a ház melletti pitvarban az esti sötétség és a fáradtság miatt észre se vett padokat, amik borkimérésre utalnak. Úgy tűnik, maradt még a pincében, mivel jó féltucatnyi ember ül beszélgetve a poharak mellett. Rátmon és Diró már reggelizik, mutatják a mellettük lévő üres helyet. Szeila leül, de alig lát neki az ételnek, lódobogás hallatszik. Felpattanna, de a testőr visszatartja.
- Késő – súgja neki –, várjuk ki a végét, talán nem katonák, és nem minket keresnek.
Rátmon téved is, meg nem is. Katonák helyett rendfeltartásra, bűnözők elfogására képzett poroszlók bukkannak fel. Az italozó embereknek azonnal menekülésszerű sürgős dolguk akad, sietve távoznak. A hat rettegett törvényszolga nem ered utánuk, nem őket keresik. A gazda a parancsnok elé siet, fejcsóválásából látszik, nem látott senkit, nem hallott semmit. A tiszt visszafordulna, de az egyik fegyveres észreveszi Szeiláékat. Leszállnak a lóról. A lányok melletti asztalnál foglalnak helyet, a gazda bemegy az épületbe hűvös borért. Rátmon feláll, ami azt jelenti, indulni akar. Diró követi, de Szeila még nem fejezte be az evést, ülve marad.
- Hugi siess, felnyergeljük a lovakat, ha végeztél, indulunk! – szó rá a testőr.
„Rendben” biccent a hercegnő, gyorsabban kanalazza a kását. Tudja, csupán Diró megy az állatokhoz, Rátmon megáll a ház sarka mögött vigyázni rá.
- Hugi, ne siess annyira, mi is rád várunk, és a bögyös kis barátnődre – szólal meg gúnyosan az egyik poroszló, megjegyzését a többiek harsány röhögése kíséri.
- Hugi, csinos a kis pofid – szólal meg a másik, és újabb hahotázás hangzik fel.
- Hugi, húzd fel a szoknyád, hadd lássuk, mit dugdosol alatta! – folytatja a kötekedést a harmadik törvényszolga, miközben feláll, hogy Szeilához lépjen. Szavait a korábbiaknál harsányabb röhögés koronázza.
- Hagyjátok a fehérnépet, vagy nem engem kerestek? – csendül fel egy hang, aminek hallatán a lány kezében megáll a kanál. Izgatottan tekint fel.

A poroszlók lovai előtt a zöldcsuhás áll. Kapucnija mélyen az arcára csúszva, talán ki se lát alóla, kezei pedig elöl összefonva, bedugva a ruha ujjába, mint ahogy az egyházfik szokták. „Biztos fegyver van bennük, de akkor is túl vakmerő.” gondolja a hercegnő. Az ajtóban boroskancsóval a kezében felbukkanó gazda azonnal visszafordul, eltűnik. A törvényszolgák döbbenten merednek az idegenre, de ez csupán az első pillanat. A másodikban kardot rántva száguldanak felé. Rátmon is előlép a ház sarka mögül, csupasz pengével a kezében próbálja maga után húzni a hercegnőt. Kihasználná az időt, amíg a poroszlók mással vannak elfoglalva, de Szeila nem hagyja magát. Látni akarja, mi fog történni.

Tizennyolc lépés a törvényszolgáknak a csuhásig, aki tizenöt lépésig mozdulatlanul vár. Aztán oldalt fordul, kitér az első poroszló kardja elől. Előhúzza az üres kezeit a ruha ujjából, egyikkel elkapja a támadó ember csuklóját, a másikkal hátrafeszíti a kardrózsát, és máris az ő kezében a fegyver. Amíg a törvényszolga ámulva lesi üressé vált tenyerét, az öt társa, alig öt szusszanat. A zöldcsuhás csaknem földig hajolva tér ki a még lendületben lévő második ember pengéje elől, alulról fölfelé döfi le. Aztán felugrik, szinte repül, siklik a levegőben, onnan metszi el a harmadik nyakát. A közben odaérő negyediknek földre érkezéskor nyitja meg a koponyáját, majd pördül egyet és az ötödik poroszló is halott. Miután végzett, mintha mi sem történt volna, kényelmesen visszafordul az elsőhöz, aki jéggé dermedve áll. Sokkot kapott a látványtól.
- Köszönöm! – nyújtja át neki könnyed mozdulattal pengénél fogva az idegen az imént elvett kardot. – Legyen máskor is szerencsénk!
A törvényszolga félig kábultan, tudattalanul fogja meg kardja markolatát, a zöldcsuhás pedig, mit sem törődve azzal, hogy fegyverest hagy a háta mögött, a házhoz sétál.
- Kijöhetsz, végeztem! – kiabál be. Miután felbukkan a gazda, egy aranyat nyom a tenyerébe. – A munkádért! Tüntesd el őket!
- Uram! – szólal meg az ember remegő hangon. – Öld meg az utolsót is!
- Miért? Hadd vigye a jó hírt.
- Ha életben marad, idehozza a többit. Felgyújtják a házam, megölik a családom…
- Igazad van – fordul vissza a zöldcsuhás.
A poroszló magához térve a lovához indul. Az idegen Rátmonhoz lép.
- Kardot! – nyújtja a kezét a testőr felé, de a legény megcsóválja a fejét.
- Soha nem adom ki a kezemből, csak parancsra.
- Helyes – bólint az idegen, aztán Szeilához fordul. - Parancsold meg neki!

A lány képtelen ellenállni az izzó tekintetnek, testőrére pillant. Rátmon szótlanul nyújtja át fegyverét úrnőjének, aki továbbadja a zöldcsuhásnak. A törvényszolga már felült a lóra, de hiába. Az idegen nekiiramodik, rohan, száguld, ugrik, repül, úszik a levegőben akár egy gepárd, és a következő pillanatban a törvényszolga életét veszítve hullik a nyeregből. A csuhás megtörli a pengét, aztán pajkos mosollyal, fél térdre ereszkedve nyújtja át Rienndának. A hercegnő komoly arccal fogadja a hódolatot, veszi át a kardot. Az idegen megfordul, összeszedi a fegyvereket, átköti őket két poroszló gúnyájáról levett szíjjal, aztán hátára vetve az egészet, felül az egyik katonalóra, elvágtat. Szeila hosszasan néz utána, majd a gazdához lép.
- Melyik egyház gúnyája a zöld csuha?
- Kislány, nálunk nincs ilyen! Talán valamely másik országban… Nézd csak! – mutatja a tenyerében lévő érmét. – Nem rinkusti arany. Aceras király arcképe van rajta…
Szeila tűnődve nézi, aztán Rátmonhoz fordul.
- Te sem tudod?
- Nem – válaszol a legény tömören, majd otthagyja a lányt. A hercegnő érzi, megsértette valamivel, utána megy.
- Mi a baj?
- Semmi.
- Ne mond, hogy semmi, látom, valami bajod van. Ki vele!
- Úrnőm, miként védjelek meg, ha elkéred a fegyverem, és odaadod egy idegennek?
- Ha az a férfi rám támad, meg tudtál volna védeni a kardoddal?
Rátmon nem válaszol. Lehajtja a fejét.
- Halljam! Meg tudtál volna védeni? – válik keménnyé Szeila hangja. – De őszintén!
- Nem tudom… – bizonytalanodik el a testőr. - Még soha nem láttam embert így küzdeni… mire ötig számoltam, öt halott hevert a földön… mintha nem is ember lett volna…
- Na látod – enyhül a hercegnő hangja –, nem tudtál volna megvédeni. Ezért kell megtanítanod engem is a vívásra, a fegyverek használatára.
- Tessék? – lepődik meg a legény. – Egy nő hiába tud vívni, sokkal gyengébb egy férfinél.
- Akkor majd megerősítesz! Megmondod, mit tegyek, hogy erősebb legyek!
- Nem tudlak megerősíteni, alkatilag vagytok gyengébbek…
- Akkor olyan technikákat tanítasz, amivel le tudom győzni az erősebbeket.

Rátmon a lány hajthatatlanságát látva megadóan szorít az egyik ló hevederén, aztán a jobbágyhoz megy, akinek szekerén az idegen érkezett. Megállapodik vele a lányok szállításáról. Szeila örül a szekéren történő utazásnak, abban reménykedik, hátha a kocsistól többet tud meg a férfiről. Nem téved. Bár biztosat a jobbágy se mond, de teli van pletykákkal, és mint köztudott, minden szóbeszéd valóságon alapszik. Állítólag a zöldcsuhás a megszállás ideje alatt bukkant fel. Godor embereit ritkította, miközben szabadlegényeket képzett ki. Júvar katonáival semmi baja nem volt, de a hadúrnak nem tetszik a jelenléte. Egyetlen úr se szereti, ha fegyverforgatásra tanítják jobbágyait. Elfogatási parancsot adott ki ellene. Miután megtudta, hogy képtelenek élve elfogni, tíz aranyat tűzött ki a fejére. Ami aztán húszra, negyvenre, majd ötvenre emelkedett.
A mellettük lovagló testőr nyugtalanul hallgatja a jobbágy szavait, aggódva pillantgat Szeila csillogó szemeire. A lányhoz hajol.
- Tetszik az idegen? – kérdi tőle suttogva.
- Miért kérded?
- Ha valaki rád támad, megvédelek, de azzal szemben, akit óvatlanul a szívedbe fogadsz, esélytelen vagyok…
- Nem tudom… Idegesít a magabiztossága, mintha körülötte forogna a világ – válaszol a hercegnő. – De úgy érzem, tudnánk használni. Ha a szabadlegényeket össze tudnánk szedni a parancsnoksága alatt…
- A szabadlegények csak jobbágyok, szökött szolgák. Nem katonák. Kemény kiképzés kell nekik…
- Na és? Ő nem volt elég kemény? – mosolyodik el Szeila.

Rátmon nem válaszol. Tűnődve néz úrnőjére, majd Diróra, aki szintén mosolyogva tekint vissza. Szótlanul mennek tovább. Aznap éjjel a két lány a szekéren alszik, puha szalmaágyon. Szeila sokáig tűnődik a történteken. Újra, és újra átértékeli magában az elmúlt napot, az elmúlt nap számára két legfontosabb szereplőjét. „Úgy tűnik, mintha Rátmont zavarná az idegen megjelenése – gondolja. – Vagy féltékeny rá, és akkor mégis szerelmes belém, vagy tart tőle. Bárhogy is legyen, zord testőrből aranyos kisfiúvá válik, amikor ilyen aggodalmas – mosolyodik el a hercegnő. – Viszont az idegen – válik komollyá – ő férfi. Igazi férfi!”