A piramisban

-...Ez egy négyezer évvel ezelőtt lejátszódott Rómeó és Júlia történet volt, tudja kedves Éva? – kérdezte a professzor a lányt, aki – mint mindig – most is tátott szájjal, kikerekedett szemekkel figyelte a professzor minden szavát, és ő a lány válaszát meg sem várva tovább folytatta:
- Vagy legalább is valami hasonló... Munabis királyról és szerelméről, Nefréről szól, aki viszont egyszerű szolgálólány volt a király palotájában. Munabis beleszeretett a gyönyőrű lányba, aki magas, karcsú, barnabőrű, okos lány volt, hosszú koromfekete hajjal, igéző sötét szemekkel, pici vékony ajkakkal... – akárcsak maga, Éva... – mondta a professzor és egy pillanatra felpillantott a kezében tartott pergamenről és kizökkenve gondolataiból néhány másodpercig az előtte guggoló gyönyörű lányt nézte, majd visszanézve a pergamenre, ujjaival a hieroglifákat tovább olvasva folytatta a történetet:
- Munabis király okos, bölcs uralkodó volt, fiatal kora ellenére – kb. 35 éves lehetett abban az időben – okosan kormányozta országát. Azon kívül jóképű, magas, sötétbarna hajú volt, sötétbarna szemekkel, izmos testalkattal, napbarnított bőrrel...
- Akárcsak ön, professzor úr – szólt közbe Éva, de a professzor nem hallotta megjegyzését és tovább olvasott.

- Munabis király felszabadította Nefrét a szolgasorsból, megtanította írni, olvasni, megismertette vele a törvényeket és királynőt akart belőle csinálni... Csakhogy ez nem tetszett a Munabis király tanácsadóinak, akik természetesen nem szerettek volna egy volt rabszolganőt látni a fáraó mellett a trónon, ezért aljas módon megmérgezték őt. Nefré nagy kinok között halt meg a fáraó kezeiben... Munabis király bánata végtelen volt...
- Abban az időben már – mint minden rendes királynak – nézett fel a professzor a lányra – építették számára ezt a piramist, amelyben majd a nagy útra indul... A király három sírkamrát építtetett, egyet, ahol majd szerelmével, Nefrével együtt fognak utazni, egyet, amelyben hűséges szolgái lesznek eltemetve, egyet pedig, ahol minden olyan dolog ott lesz, amire esetleg a túlvilágra tartó hosszú úton szükségük lehet majd... Állítólag van ott egy egész hajó is, megrakva kincsekkel, ruhákkal... – mondta a professzor, majd letette a pergament és egy másikat vett a kezébe.. Éva áhítattal hallgatta a történetet, amit már talán ezernél is többször hallott a professzor előadásában, hiszen már évek óta együtt dolgoznak és ezen a szálon indultak el, hogy megtalálják a három sírkamrát... egyenlőre sikertelenül...
- Nefrét elkészítették a nagy útra, a pergamen itt azt mondja, hogy gyünyürű arany szarkofágja van, melyre az ő arcképét festették. A király, a temetés előtt szólt a tizenöt tanácsadójának, hogy öltözzenek ünneplő ruhába, hozzanak sok ajándékot, mert egy királynőt mennek meglátogatni. A mit sem sejtő tanácsadók a király palotájában vártak ünneplőbe öltözve, kezükben mindenféle drága ajándékokkal... Munabis király testőrsége a fáraó parancsára egytől egyik lenyilazta őket, majd holttesteiket Nefré múmiája köré rakták, és s sírkamrát lezárták... – folytatta a professzor tovább az izgalmas történetet, és már a pergamen alján járt ujjaival, közeledett a szomorú történet vége.

- Csakhogy az akkori törvények nem engedték, hogy a király egy volt szolgálóval kelljen át a túlvilágra. Munabis király megváltoztatta volna a törvényt, de erre már nem volt ideje. Egy titokzatos betegség – vagy talán elhunyt szerelme utáni bánat – nemsokára őt is elvitte. Nem fekszik együtt szerelmével, hanem egy másik sírkamrába temették el... – na ez a mi dolgunk, Éva, megtalálni ezeket a sírkamrákat. – tette le a pergament a professzor, szemüvegét levéve, és azt törölgetve nézett Évára, aki egész idő alatt le sem vette róla a szemét.

Fél éve, amióta itt vannak, minden reggel, mielőtt belépnek a piramisba, a professzor elolvassa a történetet. Aztán fogják a villanylámpáikat, a pokrócokat – amire azért van szükség, hogy ráfeküdjenek, ha egy alacsony folyosóba kerülnek, és a fejük felett lévő feliratokat kell olvasniuk – feljegyzéseiket, térképeket, és másznak be a piramis belsejébe, a szűk folyosókon, hogy újra és újra tanulmányozzák a hieroglifákat, hogy valamilyen utalást találjanak arra, hol is lehetnek elrejtve a sírkamrák a piramis belsejében...
Akárcsak fél éve minden nap, ma is egymás mellett guggolnak, ülnek, feküsznek, fürkészik a feliratokat, beszélgetnek, keresik a megoldást, de semmi... semmilyen utalás...
Megint eltelt egy nap, eredmény nélkül. Fáradtan tértek vissza a szállodába, ahol a recepciós már régi ismerősként üdvözölte őket... Alig várták, hogy lemossák magukról az egész napi izzadságot, port...

Éva szobája közvetlenül a professzor szobája mellett volt. Szomorúan vette tudomásul, hogy a prof el se búcsúzott tőle, hanem valamit a hieroglifákról mormogva szó nélkül becsukta maga mögött a szobája ajtaját...
Hány éve is dolgoznak együtt? Hét, nyolc...? Még a főiskolára járt, archeológia szakra, amikor a professzor – aki állítólag a legfiatalabb ebben a rangban, hiszen általában csak 40-45 éves korukra kapják meg a professzori rangot, ő viszont kutatásainak, eredményeinek, kitartó munkájának köszönhetően ezt már 30 éves korára elérte – szóval előadást tartott nekik az egyiptomi piramisokról... rögtön beleszeretett. A hév, ahogy beszélt azonnal magával ragadta ő tis. Még aznap utánament, hogy szeretne kutatásaiban részt venni. Szerencséje volt, mert a profnak nem volt asszisztense, így bizonyos adminisztratív munkákat végzett neki, amikor pedig elvégezte a főiskolát, együtt járták a világot, a maja piramisokat, az aztékok építményeit... de legtöbbet az egyiptomi piramisokkal foglalkoztak...

Éva fáradtan dobálta le magáról átizzadt ruháit. Állt mezítelenül a tükör előtt, és szomorúan konstatálta, hogy a prof – akinek állítólag 20 éves korában menyasszonya is volt, aki viszont nem osztotta a vőlegénye határtalan érdeklődését az archeológia iránt, és egy év után elhagyta őt – miért nem veszi észre, mennyire szerelmes belé, miért is nem látja meg benne a NŐT... igaz előzékeny, kedves vele... de csak mint az asszisztensével, nem mint egy nővel...
Beállt a zuhany alá és hagyta, hogy a meleg víz lemosson róla minden szennyet, lemossa bánatát... és mint csaknem minden nap, amikor visszajönnek a Munabis király piramisából, most is szappanozni kezdte magát, sikamlós kezeivel masszírozta gyönyörű, gömbölyded melleit, eljátszogatott apró bimbóival, majd először a zuhannyal masszírozva fiatal punciját, végül mindkét keze igénybevételével érzékien megujjazta magát... Az így elért orgazmus elfelejtette vele szomorúságát, hogy egyedül van a világon – hiszen szülei már lassan tíz éve, hogy egy repülőszerencsétlenségben meghaltak, testvérei nincsenek, közeli hozzátartozója szintén senki – csak a professzor az, aki kitölti életét, aki viszont észre sem veszi őt. A simogatások közepette mindig rá gondol... ő az, aki morzsolgatja mellbimbóit, aki játszadozik csiklójával, aki ujjaival finoman beléhatol és eljuttatja arra a csúcsra, amely után annyira vágyik csaknem minden nap...

Igen, fiatal, testének, lelkének szüksége van az effajta örömökre, habár lehet, hogy ezért valaki elítélné őt... Ez nem szégyenlősség, álszemérem dolga... a testnek, léleknek meg kell kapnia azt, ami után vágyik... és ő megadja neki – ha már a prof így éveken keresztül hanyagolja őt, neki pedig más nem kell. Volt vibrátora is, de azt valahol elhagyta valamelyik hotelban... Különben is, már az ókori egyiptomi nők is használtak műfalloszt – egyszer egy kutatáskor több ilyet is találtak, pl. aranyból is... Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy titkon elcsent egy ilyen márványból készült műfaszt és kipróbálta. Hatalmasakat élvezett vele, annál is inkább, mivel azon kevés nő közé tartozhatott, akik kipróbálhatták a szépen kiformált, minden részletében finoman kidolgozott négyezer éves műfalloszt... igaz, a márvány kicsit hideg volt...

Ezekkel a gondolatokkal dőlt végig az ágyon, meztelenül, csak egy vékonyka lepedővel betakarózva és azon nyomban el is aludt...
- Éva, Éva, megvan, rájöttem... - hallotta a professzor hangját, aki csaknem betört a szobájába, kezében egy tekercset lóbálva – Megtaláltam a megoldást.
Éva, mint akit puskából lőttek ki kiugrott az ágyból, annyira megijedt. A nap fénye még alig szűrődött be az ablakon, kora hajnal lehetett. Ott állt az ágy mellett egy szál semmiben, gyönyörű testén csillogtak a felkelő nap sugarai... Mellei szemtelenül meredeztek, bimbói hegyesen álltak ki udvaraikból, finoman, keskeny sávra megformált sötétfekete punciszőre akaratlanul is oda vonzotta a prof tekintetét...
- Istenem, Éva, hiszen maga gyönyörű... – esett le a professzor álla le nem véve szemét Éva legszebb testrészeiről – hogyhogy én ezt eddig nem vettem észre? – kérdezte magától hangosan a prof mélyen elgondolkodva..

Éva csak ekkor tudatosította, hogy teljesen meztelen és hirtelen maga elé rántotta a vékony lepedőt.
- De professzor, a szívbajt hozza rám! – kiáltotta magából teljesen kikelve és kicsit zavarban érezve a váratlan helyzettől.
- Elnézést, bocsánat.. – fordult hirtelen sarkon a prof és izgatott hangon beszélni kezdett:
- Rájöttem a megoldásra... itt van ez a pergamen – mutatta a prof a nyitott szobaajtónak, mivel Éva a háta mögött állt..
- Az isten szerelmére, forduljon már meg, már úgyis mindent látott, nem? – szólt neki a lány és a professzor megfordult...
- Éva, maga most olyan abba a fehér lepedőbe csavarva, akár egy görög istennő... mondta mosolyogva a professzor, de aztán minden átmenet nélkül folytatta:
- Ezen a pergamenen, amit Munabis király piramisának bejáratánál találtunk az van irva, hogy „Csak az előtt nyílnak meg a sírkamrák kapui, aki ismeri, mi is az az igazi, de beteljesületlen szerelem...“
- Ha, ezek rólam írnak – jegyezte meg Éva ironikus hangon, de a prof meg sem hallotta, és tovább folytatta:
- Hónapok óta megvan ez a pergamen, ezerszer – vagy már lehet, hogy többször is elolvastam, de csak most értettem meg e szavak igazi értelmét: Nefré, a király szerelme az, aki tudja, mi is az az igazi, de beteljesületlen szerelem, ha egy lezárt folyosó végére érünk, Nefré hieroglifáját kell keresnünk a falon, valamilyen sziklán... és megnyílik előttünk az út a sírkamrákhoz. Érti? Öltözzön, mennünk kell – fejezte be mondókáját a professzor.
Évára a hallottak alapján szintén átragadt a professzor lelkesedése, ledobta magáról a lepedőt és rögtön öltözni kezdett..
- Istenem, maga tényleg gyönyörű… - hallotta a prof szavait aki kidülledt szemekkel nézett végig napbarnított meztelen testén...
- Héj, nem elég a látványból..? – vágta viccesen a prof arcába a lepedőt Éva és picit elszégyellte magát, hogy ilyen szemérmetlenül bámulja őt a prof, de ugyanakkor kellemes bizsergést érzett, hogy végre talán észrevette benne a nőt is...
- Elnézést - mondta a prof, sarkon fordult és kifutott a szobából.
- Hozza a dolgainkat, lent a recepción várom.. – kiáltotta vissza még az ajtóból.
Mikor Éva leért a recepcióra, a profot épp a recepciós segítette fel a földről, és szedegették fel a prof szétszóródott dolgait.
- Végre sikerült? – kérdezte hangosan nevetve Éva arra gondolva, hogy a prof minden áldott reggel megbotlott a hotel előterében lévő vastag perzsaszőnyeg bolyhaiban, de eddig még egyszer sem sikerült neki elterülnie.. Hát most igen. Annyira izgatott volt felfedezésétől.
- Istenem, ha nem lenne olyan daliás, jó képű pasas, olyan lenne, mint egy tipikus, szórakozott professzor, akit a saját munkáján kívül semmi más nem érdekel és nem is vesz észre... – gondolta Éva, ahogy nézte a profot, amint a recepciós visszaadta neki a szőnyegen szétszórt dolgait.
- Sok sikert! – kiáltotta utánuk a recepciós, akinek a prof mindent elmondott, amíg szedegették össze a cuccokat.
Futottak, egészen a piramisig... Jó pár száz méter volt, mindketten kapkodták a levegőt, amikor a bejárathoz értek.
- Gyerünk, próbáljuk meg... – mondta a prof, amikor már levegőhöz jutott, és belépett a piramisba. A labirintushoz hasonló álfolyósók szerteágazó hálózata várta őket.... Ezt azért csinálták annak idején az egyiptomiak, hogy a sírrablók ne találják meg a sírkamrákat, és senki se háborgassa a másvilágra utazókat hosszú útjukon...
Már órák óta járkáltak egyik vakfolyosóból a másikba, de semmi... Sehol sem találták Nefré hieroglifáját...
Csalódottan ültek le az egyik folyosó végén, ahol ismét csak egy kőfal zárta el útjukat. Éva a falnak dőlt, fáradtnak érezte magát... A prof ott ült vele szemben, lámpájával a falat pásztázta.. semmi.
A lány ekkor két kezét a magasba emelve nyújtózott egyet.
- Éva, ne mozduljon ... - szólt izgatottan a professzor.
A lány nem tudta, mi történt, lenézett magára és észrevette, hogy mélyen kigombolt átizzadt ingéből kikandikálnak mellei, mellbimbói is, melyek hatalmasra voltak – ki tudja miért – duzzadva.
- Ó... – mondta Éva, és hirtelen mindkét kezével próbálta rejteni, amit lehet... De a prof nem a melleiben gyönyörködött, hanem Éva feje felé világított lámpájával.
- Nézze csak azt a követ? Mit lát? – kérdezte a prof szinte magán kívül?
- Egy szöveget, hogy mi vár a túlvilági utazóra... – mondta Éva, értetlenül, mert nem tudta mire válni a prof izgalmát.
- És ha ebben a sorban letakarja a két-két utolsó hieroglifát – mint ahogy maga is letakarta a két kezével az előbb, ahogy nyújtózkodott...? Kérdezte a prof szinte már alig lélegezve...
- Istenem... Nefré, Nefré nevét adja ki a megmaradt felirat... – modnta elhűlve Éva.
- Igen, megtaláltuk, meg van- ordítozott a prof örömében, és szorosan átölelve Évát csókolta arcát, ahol csak érte...
- Öööööö.., elnézést.. – mondta pár pillanat múlva, amikor tudatosította cselekedetét...
- Semmi baj... – mondta Éva, közben arra gondolt, bárcsak sosem ért volna véget ez az ölelés...
- Vagyis?...- kérdezte a prof és egyik tenyerét rátette a kőre, amin a felirat volt.
- Vagyis?... – kérdezte Éva is és a professzor kezére helyezte a kezét.
Mindketten egyszerre megnyomták a kőkockát... A folyosó végét lezáró kőtömb hatalmas robajjal megindult felfelé, szabaddá téve az utat tovább...

Kellemes, hűvös levegő csapott az arcukba... A prof lámpájával bevilágított a folyosóra. Pár méter után a folyosó tovább ágazott.. De most már tudták, mit is kell keresniük. Az egyiptomiak szójátékokat festettek a falra, ezekben kellett megtalálni Nefré nevét... Gyakran kerültek vakfolyosóba, ahonnan már nem volt tovább út, de Nefré nevét sehol sem találták, igy másztak vissza... De a kőkapuk sorra nyíltak ki előttük, és haladtak céljuk felé... Teljesen elvesztették időérzéküket, fogalmuk sem volt, mióta mászkálnak fel s alá, csak az lebegett a szemük előtt, hogy már olyan közel vannak a célhoz...
Ismét kinyílt egy kőkapu előttük. A feltáruló folyosó már rövidke volt, nem ágazott tovább, hanem egyre szélesedett és hatalmas kőlap lett látható egy felirattal, amit a doki a lámpa fényében hangosan kezdett olvasni:
„Hosszú úton vannak, de te ne szállj hajóra, nehogy velük utazz...“
- Éva, maga érti? Mit akar ez maga szerint jelenteni? – kérdezte a professzor.
- Nem tudom, úgy hangzik, mint egy figyelmeztetés... –mondta Éva elgondolkodva.
A professzor átmászott a rövid, szélesedő folyosóra. Lámpájával körbevilágított. Sehol semmi veszélyes dolog.
- Jöjjön csak... biztonságos - szólt oda Évának aki követte a profot.
A sima kőfalba csak egy kis kőkocka volt ágyazva, sehol máshol nem volt semmi rajz, semmilyen felirat.
- Nos?...- kérdezte a professzor Évára nézve.
- Igen. – felelte Éva határozottan.

A prof megnyomta a kis kőkockát... és az előttük lévő hatalmas kőlap nagy robajjal – szinte remegett lábuk alatt a talaj – felemelkedett. Kellemes, illatos levegő csapott az arcukba, rózsaolaj illatát lehetett érezni. Majd csönd lett, szinte fülsiketítő csönd.
A professzor bevilágított az előttük feltáruló hatalmas terembe, de a fény elveszett a messzeségben, csak a közel lévő tárgyakat lehet látni. Dobozok, edények, tégelyek...
- Éva, van gyufája? – kérdezte a prof.
- Nincs, persze hogy nincs, hisz tudja, hogy nem dohányzom...
- Ja, tényleg. Na várjunk csak, gondolom az egyiptomiaknak sem volt gyufájuk, de esetleg...
- Minek a gyufa? – kérdezte Éva, de tudta, a prof már nem is hallja őt, hanem a megoldásom töri a fejét.
A professzor körbevilágított a lámpával... Egy nagy kereket talált, amely közvetlenül egy vékony csatorna fölött állt, ami elveszett a sötétségben. Ujjával belenyúlt a kis csatornába, majd Éva orra alá tartotta.
- Olaj, rózsaolaj... – mondta a lány, miközben behunyt szemmel szívta magába a kellemes illatot.
- Tartsa kérem a lámpát – kérte a prof, és két kézzel megfogta a nagy kereket, majd egy nagyot lódított rajta. A kerék elkezdett forogni, de abban a pillanatban apró szikrák repültek ki a kerék alól, egyenesen a rozsolajjal megtöltött vékony csatornába... az olaj pár másodperc alatt belobbant..
- Négyezer éves öngyújtó – mondta a professzor mosolyogva.
A láng gyorsan végigfutott a csatornában lévő olajon, és rövid időn belül fénye bevilágította a hatalmas helységet.
Leesett az álluk. A helység közepén egy vitorlás hajó állt, igaz, a vitorlák már elporladtak, de a hajó még ép volt. A helység színültig volt rakva kosarakkal, ládákkal, edényekkel, amiben több mint valószinű, hogy étel, ital, ruhaanyag lehetett – készletek az utazóknak a túlvilági útra... De rengeteg láda viszont tele volt arany ékszerekkel, láncokkal... gyöngyökkel, drágakövekkel...
- Istenem... istenem... – mondta Éva imára tett kézzel és térdre esett...
- Megtaláltuk, Éva, mi ketten... – mondta a prof, és szintén térdre huppant Éva mellé...
Órákig mászkáltak körbe-körbe a teremben, mindent szemügyre vettek... csak nézelődtek a vörösesen lángoló tűz fényében...

Egy lépcső vezetett fel a hajóra, két oldalról a halál istennőjének szobraival. Egyszerre léptek fel a lépcsőre. A prof megfogta Éva kezét, amin a lány picit meglepődött, de most nagyobb volt a kíváncsisága annál, minthogy a prof mozdulatában bármilyen más szándékot is keressen. Rengeteg doboz, láda, kosár, edény tárult szemük elé a hajó fedélzetén is...
Egyszerre léptek a fedélzetre. Abban a pillanatban lábuk alatt valami nagyot reccsent és a helység bejáratát elzáró kőlap most hatalmas robajjal indult el lefelé...
- Istenem... „de te ne szállj hajóra, nehogy velük utazz... „ – fogták fel hirtelen a kőkapun lévő felirat értelmét mindketten egyszerre... de már késő volt, a hatalmas kapu nagy robajjal lecsukódott, mielőtt megmozdultak volna...
- Na, bassza meg... futott ki a prof száján, amiből Éva azt következtette ki, hogy nagyon nagy slamasztikában vannak, mert ezt a szót hét év alatt még egyszer sem hallotta a prof szájából...
- Hát ez nem lehet igaz, hiszen annyira egyértelmű volt a figyelmeztetés... – mondta kétségbeesetten a professzor.
- Óvatlanok voltunk, annyira örültünk, hogy ilyen közel a cél... – ült le a professzor a lépcsőre, kezeibe temetve fejét...
Éva melléült, vállánál átölelte és aggódva kérdezte.
- Mi lesz velünk?
- Fogalmam sincs... Itt vagyunk az utóbbi évszázad legszenzációsabb archeológiai leletével és itt fogunk meghalni...
- Az nem lehet... – esett kétségbe Éva. Felállt és körbe-körbe kezdett járni a teremben. De sehol semmi, az egyetlen lehetséges kijárat a nagy kőkapu volt.
Órakig mászkáltak a hatalmas helységben, simogatva a falakat, olvasva a feliratokat, de semmi...
Holtfáradtak voltak már...
- Pihenjünk egyet... – mondta a professzor, és leterítette a fal mellé a két pokrócot. Ledőlt. Egyik karját kitárta, mintegy jelt adva Évának, hogy bújjon hozzá. Éva melléfeküdt és az utolsó gondolata az volt, mielőtt mély álomba zuhant, hogy ha meg kell halnia, akkor így szeretne, a professzor karjaiban...
Nem tudja, mennyit aludhatott, zajra ébredt. A professzor keresgélt, pergamentok után kutatva.. de semmi nyom. Az egyik falon egy feliratot talált: „Csak a végtelen szerelem az, ami téged felszabadít....“ – de hogy mit akart ez jelenteni, nem tudta. A rózsaolaj lassan elégett a csatornában, néhány helyen már csak pislákoltak a tüzek és a helység lassan félhomályba borult...
- Nemsokára elalszik a tűz és teljesen sötét lesz. Nem fog félni? – kérdezte a professzor Évára nézve.
- Ha itt leszel mellettem, semmitől se félek... – mondta Éva teljesen nyugodt hangon, mint aki már elfogadta sorsát. Meglepte őt, hogy letegezte a profot, hiszen évek óta magázódnak...
- Jó. Idejövök hozzád ... – tegezte le ő is Évát, és melléült a pokrócra.
- Senki sem tudja, hogy hol vagyunk.. ki tudja mikor kezdenek el keresni bennünket és mikor találnak majd ránk... Sajnálom. – mondta a professzor, és lefeküdt a pokrócra...
Lassan az összes tűz kialudt és a helység teljes sötétségbe burkolózott...
- Ezek még valameddig bírják – mondta a prof és bekapcsolta a villanylámpát.
- Kapcsold ki, spóroljunk vele... – súgta oda Éva, de annyira fáradt volt, hogy újra elaludt.
Álmában a professzorral szeretkeztek... A professzor volt Munabis király ő pedig Nefré...
Nem tudja mennyit aludhatott, de amikor felébredt tökéletes csönd volt körülötte, és teljesen sötét... Csak a professzor egyenletes szuszogását hallotta valahonnan maga mellől...
Rájött, hogy az álma hatására teljesen be van izgulva. Érezte, ahogy nedves bugyija hűvösen tapad sima puncijához... Fogalma sincs, mennyi idő telhetett már el, amióta itt vannak, de érezte, hogy puncija követeli a szokásos adagot...

- Miért nem kezdeményezik már? Itt halunk meg, és ő meg semmi? Úgy látszik, nekem kell átvennem a kezdeményezést...
- Héj, alszol? – kérdezte, de semmi válasz.
- Alszol? – de csak az egyenletes szuszogás jött válaszként...
Éva testét elöntötte a forróság. Érezte a sötétben, hogy mellei kikandikálnak az ingből... Odanyúlt. Mintha áramütést érzett volna, amikor a bimbójához ért. Kemények voltak az izgalomtól, érezte ahogy finom izzadságcseppek futnak le kemény mellei között a hasára.
Kigombolta az ingét, szabad utat engedve a gyönyörűséges halmoknak... Tenyereit ráhelyezte melleire és finoman masszírozni kezdte őket. Légzése felgyorsult, és úgy éreztem felrobban, ha most rögtön nem nyúlhat magához...
Picit elhúzódott a professzortól, megemelte fenekét, és bokáig letolta magáról rövidnadrágját. Orrát megcsapta jó néhány órája nem mosott puncijának kellemesen fanyar illata. Már az egész teste remegett az izgalomtól. Arra gondolt, hogy négyezer éve talán ő lesz az első ember, aki ebben a helységben orgazmust fog átélni...
Elkezdte simogatni izzadt, lüktető hasát, szeméremdombját és már alig várta, hogy megérintse vágytól lüktető, tocsogó punciját... Hatalmasat sóhajtott, talán egy picit nyögött is, mire a professzor felől fészkelődés hallatszott – így lélegzetét visszafojtva simogatta pináját tovább – de aztán csönd lett, így folytathatta. Bal kezével szétfeszítette kisajkait, hogy jobban hozzáférjen csiklójához, amely már úgy várta a jól ismert, begyakorolt mozdulatokat... Ritmusosan körözött a megduzzadt varázsgombon.. lélegzete felgyorsult, egyre hangosabban szuszogott... Jobb kezével maradt a csiklón, bal kezének két leghosszabb ujját pedig nedvességtől sikamlós barlangjába mélyesztette...

Hatalmasat sóhajtott, amikor az ujjak megérintették legérzékenyebb pontjait pinája mélyében. Ütemesen ujjazta magát, egyre gyorsabban, kis nyögések kíséretében... Érezte, hogy a kéjes görcsök már indulóban vannak, hogy aztán végigsöpörjenek egész kiéhezett testén...
- Éva, valami baj van, rosszul vagy? – hallotta a professzor hangját, de már nem tudott válaszolni, mert jött az a mindent elsöprő érzés...
A professzor matatott, megkereste a villanylámpát és feloltotta.
- Te most .... maszturbálsz? – kérdezte a prof a meglepetéstől alig jutva szóhoz...
- Iiiiiiiiiiiigen... – ordította Éva, nem éppen erre a kérdésre válaszolva, hanem azért, mert az a fantasztikus kéjes érzés most még intenzívebb volt, hiszen a professzor előtt a lámpa fényében felfedte titkát....
... őrült iramban ujjazta magát, csiklóját egész tenyerével dörzsölgette... aztán lankadt az eszeveszett ritmus... végül már csak lassan simogatta magát , miközben a professzor egész idő alatt a lámpával Éva pinájára világított...
- Hát igen... ha te nem törődsz velem, annak ellenére, hogy itt fogunk meghalni... – mondta Éva egy hatalmas sóhaj kíséretében. Majd kissé felült, hogy elérje a professzor kezét és nedvekben úszó puncijára helyezte. A prof még mindig nem lélegzett a meglepetéstől, lassan tért csak észbe, és mint egy villám, csapott belé a felismerés, hogy éveken keresztül egy gyönyörűséges nővel dolgozott, akiben sosem látta meg a nőt, hanem mindig csak az asszisztensét látta benne.

Simogatni kezdte a sikamlós puncit és arra gondolt, hogy csaknem tizenöt éve ilyent nem érzett. Férfiassága felébredt, rövidgatyája hirtelen szúk lett...
- Akarlak...- súgta Éva – magamban akarlak érezni... tette hozzá és megfogta a púpot a rövidgatya elején...
Felült, ledobta magáról az inget, levetette a rövidgatyát, ledobta bugyiját...
- Akarom... – mondta most már erélyesen...
- Hogy én mekkora hülye vagyok... Te gyönyörű vagy, istenem, de gyönyörű is...- mondta, majd ő is ledobálta magáról az összes ruháját. Éva még láthatta hatalmas férfiasságát, amely ott táncolt a félhomályban, aztán végképp kialudt az elemlámpa is. Összeölelkeztek a sötétben...
- Bocsáss meg, kérlek bocsáss meg nekem... – súgta a professzor, miközben Éva izzadságtól nedves fenekét kezdte simogatni.
- Semmi baj, még mielőtt meghalok, érezni foglak magamban, és ez mindenért kárpótol... - mondta Éva, és gyöngéden ledöntötte a férfit a pokrócra... Megfogta szerszámát és egy határozott mozdulattal ráült. Felsikoltott és sikolya nagyot visszhangzott a hatalmas teremben...
- Istenem... Éva, ez fantasztikus... – hebegte a prof, amikor Éva elkezdett hatalmas farkán lovagolni...
- Éva, bocsáss meg... de én már naaagyooon rééégen... - mormolta a férfi, de már nem fejezte be, teste megfeszült és Éva érezte, ahogy farka gejzírként löveli bele újra és újra, kiapadhatatlan forrásként magját...
- Semmi baj... - mondta izgalomtól remegő hangon a lány – halálunkig csinálhatjuk.. van időnk...és a lovaglást abba nem hagyva érezte, ahogy a férfi magja kicsordul telepumpált puncijából...
- Istenem, évek óta nem éreztem ilyet... – lehelte a professzor, miközben a lány kemény melleit masszírozta gyöngéden.
- Pedig alkalom lett volna... – mondta Éva - de te inkább a négyezer éves nők után vágyódtál...
- Bocsáss meg, kérlek... – sóhajtotta a prof síros hangon, és talán tényleg sírt, hiszen az elmulasztott időt már semmi sem pótolhatja. Hangja csupa keserűség volt, és már csak az vigasztalta hogy halála előtt megtapasztalja, milyen is az igazi szerelem...
- Semmi baj... – ismételte Éva, ki-be csusszantva a férfi lankadó, majd újra erőre kapó farkát lucskos pinájából... – csak csináld...- és megfogta a férfi kezeit, melyek a melleit simogatták, mintegy megmutatva nekik, hogyan is kell simogatni.... Gyömöszölte a sikamlós melleket, körözött a mellbimbókon... majd megfogta a lány kemény fenekét és azt kezdte masszírozni... segített neki felemelkedni és visszacsúszni a farkára. Éva pedig lovagolt, nedveitől csattogó hangot adtak ki összeverődő testrészeik... A lány lenyúlt és a csiklóját kezdte körkörös mozdulatokkal simogatni...
- Iiiiiiiiigeeeeen... - ordította tele torokból, ami rejtélyesen visszhangzott a hatalmas teremben. Óriásit élvezett, hasa lüktetett a lovaglás ritmusára, ahogy a prof farka kitöltötte egész belsejét... Ebben a pillanatban ismét érezte, ahogy indul a forró láva, a prof farka lüktetve ismét megtöltötte pináját...

A lány a profra feküdt, melleik összeértek és életükben először csókolózni kezdtek... falták egymást, mintha be akarnák hozni a sok-sok év lemaradást... Éva megint lovagolni kezdett, amint érezte, hogy a kis prof újra életre kelt. Mozgatta csípőjét körbe-körbe, miközben a férfi makkja hozzádörzsölődött puncija belsejének érzékeny pontjaihoz... egyre gyorsabban körözött, miközben a férfi segített neki kezeivel a lány fenekét fogva....
- Mooooooooost...- ordította Éva, mikor újra elment, és remegő puncija eszeveszetten szorítgatta a prof férfiasságát, ahogy az újabb orgazmus hullámai végigsöpörtek a testén...
Most a profeszzor vette át az irányítást. Anélkül, hogy a farkát egy pillanatra is kivette volna a nagyon kívánatos pinából, átfordultak úgy, hogy most Éva került alulra a prof pedig rajta feküdt... A lány szélesre tárta lábait, még jobban utat engedve lucskos pinájába... A professzor pedig lassan beindult... ki-be húzogatta egyre keményedő farkát, miközben Éva a fenekét fogva egyre gyorsította a tempót... Méretes farka teljesen eltűnt a kiborotvált punciban, hogy aztán újra eléjöjjön és megint bejárja a sikamlós utat befelé...
- Jaaaaaaaaaaaaaaaaj, iiiiiiiiiiistenem – sikoltotta Éva, amikor rátört az újabb élvezet... Dugatta magát a proffal, ütemesen nyomkodva annak fenekét aki a lehető legmélyebbre nyomta eres farkát...

Órákig szeretkeztek. Hol lassan, érzékien, simogatva egymást, hol pedig vadul, állatiasan, hol az egyik, hol a másik diktálva a tempót... A prof egész idő alatt Éva pinájában volt, egyszer sem vette ki a farkát, még amikor pózt váltottak, akkor sem... Megszámlálhatatlan orgazmusuk volt... testükből szinte eltávozott az élet... Mindketten arra gondoltak, hogy a túlvilágra dugják egymást...
Aztán teljesen erőtlenül, egymásba bújva aludtak el, vagy inkább ájultak mindketten az alvásba...

Hála a recepciósnak, akinek feltűnt, hogy már napok óta nem jöttek vissza, keresni kezdték őket. Először Évát találták meg. Nefré sírkamrájában – amely kb 50 méterrel volt a füld felszíne alatt - izzadságtól vizes ruhában feküdt a szarkofág mellett. A sírkamra nyitva volt, nyoma sem volt erőszakos behatolásnak - a mentősereg legnagyobb meglepetésére, ugyanis fogalmuk sem volt, hogyan nyílt ki a kapu... Éva eszméletlen volt, de testén nem volt nyoma sérülésnek...
Két óra múlva találták meg a professzort Munabis sírkamrájában – amely a piramis felső részében volt, kb. 100 méter magasan a föld felszíne felett, Évától nagyon messze, végtelen folyosókon keresztül jutottak hozzá - ugyanúgy, ahogy Éva, ő is ott feküdt átizzadt ruhában a király szarkofágja mellett. A sírkamra itt is nyitva állt, a professzor szintén eszméletlen volt, de sérülés nélkül... A helyi újságok rejtélyként kezelték az ügyet, annál is inkább, mivel annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy Éva és a professzor évek óta együtt dolgoztak, ahogy magukhoz tértek a kórházban, mindketten azt állították, hogy soha az életben nem találkoztak, és egyáltalán nem ismerik egymást. A kórházból kilépve mindenki elindult a maga útján, nem is akartak és nem is találkoztak soha többé. A prof sosem nősült meg, a lány nem ment férjhez – maguk sem tudták hogy miért – mindketten egyedül öregedtek s haltak meg...
A nagy szenzáció azonban csak azután jött, amikor évek múltán megtalálták a harmadik sírkamrát is...
Az, hogy egy hajó volt ott, nem lepett meg senkit... meg a sok kincs se... a legnagyobb meglepetés és szenzáció egy elemlámpa volt, amely ott hevert a fal mellett, nem messze a bejárattól, négyezer éves porral volt belepve, annak ellenére, hogy a lámpa nem lehetett több harminc évesnél... Na ez volt a nagy szenzáció...