A méregkeverő

Éjszaka volt. Mindenki aludt már, csak Viola volt ébren. Fáradt szemmel meredt maga elé, ismét elkerülte az álom, mint már annyiszor az évek során. Most, mikor a gyerekek már végre átalusszák az éjszakát, most, mikor végre csak magával foglalkozhatna, éppen most jutott el odáig, hogy már minden mindegy.
Már semmi nem számít. Roland az igazak álmát aludta, el tudta képzelni miről álmodik... De nem, inkább bele sem mer gondolni... Eszének még az az utolsó ép morzsája is elhagyná, ami még mellé szegődött, ami még legalább a külvilág felé azt tudja mutatni, hogy normális. Igen, normális. Szerető családanya, odaadó feleség.

De mint nő? Ahh, az már régen volt, túl régen, hogy nőnek érezze magát. Lompos ruháiban, kócos hajával, egy fáradt háziasszony külseje köszönt rá a tükörből.
Kevés olyan dolgot adott már neki az élet, ami meg tudta volna nevettetni, amitől boldognak érezhette volna magát, ami kiemelte volna a mélyből, és elindította volna a fény felé....
Biztos kézzel reszelte a gyógyszert, lelke olyan kemény volt, mint az acél. Ilyenkor nem gondolkozott, mintha nem is ő élne ebben a testben, nem is ő volna az, aki mérgezi őket... Mérgezi? Ugyan, ő csak jót akar nekik. Azt szeretné, ha boldogok lehetnének...

Minden csendes volt. Néha a kerti fák levelei nekiütődtek az ablaküvegnek, ez a kis nesz, ez a dallamos kopogás úgy tűnt számára, mintha az égiek zenélnének neki.
De vajon milyen dallamot játszanak? Nem tudja megfejteni soha...Üveges szemeivel a lereszelt gyógyszereket fürkészte, lassan be kell szereznie még egy pár dobozzal, kezd kifogyni a készlet. Nagyot sóhajtott.
A kórházban, ahol dolgozott, mindenki szerette, megbecsülték a munkáját. Igaz, hogy furcsa lopások történtek mostanában, de őrá soha nem gyanakodnának, soha... A szíve megtelt melegséggel, igen ott még szeretik, ott még szükség van rá, megbecsülik őt a betegek, tőle is függ valaki.

Ez jó érzés volt, nagyon jó. Néha kezdte úgy érezni, hogy túlzásba viszi a gyerekek gyógyszeres kezelését, egyre sűrűbben jön a háziorvos, de még nem tudta megállapítani, hogy mi bajuk van. Nem is fogja soha, csak egy kicsit óvatosabbnak kell lennie, nem szabad túlzásokba esni...de olyan jó őket vidámnak, boldognak látni, egész nap csak a kacagásukat hallgatni. Nincs sírás, nincs veszekedés, nincs egy hangos szó sem, amely esetleg felidegesíthetné.
Csak a nyugalom, a tökéletes gyerekek, és egy tökéletlen férj...Mégis beszerez holnap még egy két dobozzal - gondolta, és elégedett mosoly játszott az ajkán...

Roland már hónapok óta gyanakodott. Először nem akarta elhinni, bele sem mert gondolni, hogy ilyesmi megtörténhet, ráadásul vele, az ő családjával, az ő házában, az ő felesége...igen őrült. Rettenetes, de ez az igazság.
Eleinte nem tudta mire vélni a gyerekek furcsa viselkedését. Rengeteget aludtak, keveset ettek, néha kábán járkáltak a lakásban föl-le, néha pedig visszhangzott a ház a kacagásuktól. De ez nem igazi nevetés volt, valami kísérteties, sátáni hanghoz lehetett volna inkább hasonlítani.

Először arra gondolt, talán valaki droggal környékezte meg őket az iskolában. Magándetektíveket fogadott, de semmit sem tudtak kideríteni, a gyerekek állapota viszont napról-napra romlott. Volt olyan hét, hogy megállás nélkül aludtak, nem lehetett őket felkelteni. Roland szinte megőrült a kétségbeesett félelemtől, amely úrrá lett rajta.
Reszketve figyelte Violát, vajon ő meddig bírja, mikor fog összeomlani? És akkor egyszer csak hirtelen szöget ütött a fejében a felesége viselkedése...
Nyugodt volt, félelmetesen nyugodt, mintha minden rendben lenne. Nem aggódott, nem hisztizett, sőt mintha vidám lett volna, természetellenes volt az a szelídség, amellyel járt-kelt a lakásban, takarított, tett-vett, és közben egyre csak dúdolt, mindig ugyanazt a dalt dúdolta átszellemülten, valami furcsa révületben.. És akkor rádöbbent. Igen. A felesége megőrült.

Sejthette volna, hogy ez így nem lesz jó, nem kellett volna ráerőszakolni, hogy Danikát is tartsa meg. Nem bírt a két gyerekkel, gyenge idegrendszere felmondta a szolgálatot. Tulajdonképpen soha nem is akart gyereket, ő kényszerítette rá, nem hitte el, hogy létezik olyan nő, aki ne vágyna a gyermekáldásra. Hát létezett. Viola.
Amikor egyik éjjel kiosont utána a konyhába, és meglátta kezében a "gyilkos" pirulákat, amint hosszú ujjaival már-már gyengéden reszelte, meghűlt ereiben a vér. Heteket vívódott, mire értesítette a rendőrséget.
Szerette őt, de megértette magával, hogy beteg, segítségre van szüksége, és veszélyt jelent a gyerekek egészségére.
Isteni szerencse hogy eddig még nem okozott maradandó károsodást az őrületével..

Éppen egy kis dobozba öntötte bele a porhanyós fehér szemcséket, amikor hirtelen éles világosság vakított a szemébe. Két rendőr állt az ajtóban. Egy lépéssel mellette termettek, és már meg is bilincselték a kezét. A doboz tartalma a földre hullt, Viola kábán nézte. Mintha a lelkének darabokra szaggatott fehér szemcséi virítottak volna a fényesre sikált konyhapadlón.
Másodpercek teltek el így, majd mikor újra felnézett, két könnyes, értetlen gyerekarcot látott, amint a kezére erősített bilincset pásztázzák.
Egy szót sem szólt. Szinte méltóságteljesen vonult ki a házból, megadva magát a sors akaratának. Még mindig hallotta azt az ismerős dallamot, amely nyugalommal töltötte el.
Zavaros elméjét még évekig vigyázták a kísértetként fölé magasodó sárga falak...

vége