Szakadt az égi áldás, vagy inkább átok. Ítélet idő tombolt Verkon hegyei felett. Nem sűrűn fordult elő itt az ilyen, és ha előfordul, az sosem természetes okokból történt. Az időjárás ezernyi arcát mutatta meg az itt élőknek, akik viszont látni sem akarták a kataklizma szerű vihart, vagy inkább valami más szóval talán örült forgatagnak lehetne leírni. Nem elég, hogy köd volt és valami párás pernye szitált, de szakadt az eső a mákszemnyitől a diónyi cseppekig, mindezt fűszerezte hasonló méretű jégeső, hópehely és hódara. Villámok olyan sűrűn, olyan változatos formában és mértékben csapkodtak, mintha ők is az esőt próbálnák utánozni. A gömbvillámok száma is meghaladta a könnyen számba vehető határt.
De ami a legrémisztőbb volt, hogy néha a nap ki-ki sütött foltokban, és ott hőség kelt azonnal, a kis területen a jég elolvadt és párolgott, de ezek is gyorsan váltották helyzetüket. Mindemellett, ami igazán természetellenes voltát megmutatta az az volt, hogy kis apró homokszemnyi szivárványos szikrák is potyogtak az égből, leérve szétrobbantak milliónyi kis szikrává. A felhők csak sodródtak az égen; fehér, kék, világos kék, szürke, sötét szürke, feketés, sötét kék, sárgás, rózsaszínes és enyhe vöröses színekben is.
Ebből a felhők felett repülő ében sárkány csak annyit észlelt, mintha valami színforgatag massza változna állandóan alatta. De nem méltatta elgondolkodtatásra a látvány, repült tovább egy nagyon magas hegy felé, melyet már hosszú útja során egyre jobban vágyott meglátni. Mögötte egy áttetsző légsárkány tűnt fel hasonló nagyságú, úgy ökörméretű testtel, de hosszában vagy négy-ötször akkora kitárt szárnyal. Megint mögötte egy vörös sárkány csapkodott épp, hogy beérje társait. Mellette egy kék sárkány suhant, nyomban mögöttük egy zöldes, jóval távolabb egy fehéres, és mintha egy sárga is jött volna valahol a háttérben. De itt a háttérben nem csak hogy egy sárga is jött, de egy barna és egy szürke is, közöttük egy rózsaszínes. Hátukban egy halványan rikító kék. Ekkor a hátsó csoport felfelé nézett, mert vagy hat sárkányt kitevő szivárvány sárkány úszott el felettük. A sárkányok csoportja haladt előre a hegy felé.
Egy istennő állt a sziklabarlang előtti kiálló peremen, és az eget fürkészte. Xixea volt a sárkányok istennője. Áttetsző volt, mint egy szellem, de szivárványos halvány fények vonták be. Haja is hasonló volt lepléhez, ami testét fedte. Alakja kirajzolódott, de kezét, lábát nem lehetett kivenni. Arca olyan hatalmat sugárzott, amitől még az istenek is tiszteletet mutathatnak irányába nyomban. Szeme élénknek tűnt, de mint teste úgy arca és szeme is halvány volt, így nem lehetett kifürkészni. Mikor a távolban hangyányi színes foltok tűntek fel mintha madarak lenének, Xixea előrébb libbent és mintha mosolygott volna. Lent az őrült forgatag még vadabban táncba kezdett, és a villámok mintha felfelé is cikáztak volna, de a hegy magas volt és a vihartól messze állt. Xixea széttárta karjait és a vihar terjedni és mindjobban erősödni látszott. És tényleg, felfelé a színes foltok felé is vad fellegek száguldottak zavart összevisszaságban.
Az ében sárkány nagyot fújt, és vagy tíz métere lángcsóva csapott ki, és ott szétterült a vége a légnyomástól, majd elenyésztek a lángok.
/A Kiváló fogadóban/
– Hát visszatértek a sárkányok?
– Ilyen ítélet időt csak ők hozhatnak.
– Ideje lenne őket már kiirtani, túl nagy az erejük. Az időt így még az istenek se tudják megvadítani.
Ekkor a fogadó ajtaja kivágódott, és valaki belépett, de a forgatag nem engedett semmit láttatni minden, ami kint volt most özönlött befele az ajtón. Poharakat, tálakat, székeket fújt el a szél, a padlón jégréteg kezdett felhalmozódni havas kásás vizel, ami egyből befolyt a legbelsőbb részekig, a fogadós pultjáig is. Ekkor valami okból kifolyólag, elkezdett kiáramlani, ami eddig bejött, a szél is megállt. Az alak még az ajtóban állt nagy koromfekete köpenyben, a csapadék mely bejutott most kétoldalt mellette áramlott ki a bejáraton. Majd mikor csak nedves tócsamaradványok maradtak, az ajtó bezárult magától.
Egy részeg meggondolatlanul rárontott.
– Megöllek! – kiáltotta, majd mikor épp elérte volna visszavágódott és hanyatt elterült a padlón. A fekete alak a pult felé indult, mindenki őt figyelte.
– Egy kupica wecit! – mondta határozottan a fogadósnak a fekete ruhás. A fogadós reszketett.
– Igen is hatalmasságod. – És töltött is egy kupicába áttetsző italt. A varázslóféle felhajtotta, majd hangtalanul letette és valahonnan egy aranytallért pattintott le kezével. A fogadós remegett, de kénytelen volt kérdést feltelni, mármint próbált volna. De a fekete alak megelőzte. Lehajtotta csuklyáját ami alatt egy nyugodt tekintetű, enyhén szakállas, sötétes hajas arc rejtőzött eddig.
– A rendelésem az asztalnál vedd fel – utasította a csuhás.
– Aztán méltó legyen a fogadó a nevéhez! – elmosolyodott fél arca enyhén.
– Igenis hatalmasságod. – És a fogadós elsietett valahova, nem úgy tűnt, mintha menekülne, inkább mintha valami nagyon fontosat szeretne elintézni. Az alak elvonult a pulttól, egy szélső üres asztalhoz, ott leült és várt. A szemek elrebbentek róla lassan, a szájak suttogásra és vitákra nyíltak újra. Az a részeg, aki neki ugrott, most tápászkodott felfelé és furán nézet körbe.
– Áh, eleshettem, azt hiszem, jobb lesz hazamennem.
Bár elég halkan mondta a végét, erre többen is felkapták a fejüket, kettő melléugrott és megfogta.
– Hé, Csákid nem mégy még sehova, igyon egy kis teát inkább vagy üljön le és várjon. Kint a sárkányok ítélet ideje tombol. – Erre a részeg józanodni látszott, és a legközelebbi székre ült.
***
Tunzo mester egyedül volt még a Sákhi templom titkos katakombái alatt, egy nagy barlang teremben. Egy hatalmas kör előtt állt, amit mágikus derengés ölelt körül, a körben és szélén rengeteg rúna izzott fel és halványult szabálytalan időközönként. Középen egy úgy öt rúnát kitevő nagy rúna lüktetett, valósággal élt és mintha meg-meg vonaglott is volna. Tunzo mester valamit kántált érthetetlen hangon. A középső rúna végül növekedni kezdett és betöltötte az egész kört, majd hirtelen minden eltűnt, a fények kialudtak. De valami helyettük idekerült, egy túlvilági sikolyokból álló hang kíséretével. Tunzo matatni kezdett, majd erőlködni, végül egy fáklyát sikerült meggyújtania, amit egy fali tartóba be is rakott, fénye halovány volt, de lassan kirajzolódott a derengésben a lény, ami megidézett. Egy élőhalott démon volt, ami nagyon nagy ritkaságnak számított.
– Te szánalmas kis emberféreg! Épp ideje volt megidézned. Holnapra nekem is fel kell készülnöm és neked is meg kell tenned még egy két dolgot halandó. Remélem, nem csalatkozom benned. Gyengeelméjű! – halálon túli suttogásféle hangon szólt mégis erőteljesen nagy hatalmat sugárzón.
– Ha olyan nagyra tartod magad, mért nem jössz át magadtól a világunkba te dög?
A lény követhetetlen mozdulattal kapta el a mágust a nyakánál, és így préselte a barlangfalhoz pont a fáklya mellett, két fejjel a földtől felemelve.
– Ne félj kuruzsló, eljön az az idő is hamarosan. De addig is mutass több tiszteletet a hatalmad biztosítója iránt. Csak én általam lehet akkora hatalmad, mint szeretnéd. Te nélkülem egy senki vagy.
– Tegyél le! Én vagyok a megidőzöd, tudnod kell, hogy csak egy szavamba kerül és visszaküldelek.
Elvigyorodott az élőholt démon.
– Hamarosan ennek is vége lesz és egy szemernyi hatalma se lesz senkinek felettem, és te ha addig nem fordulsz ellenem … bár nem úgy látom … akkor számodra is hagyok egy kis teret ahogy kérted.
– Rendben ezt már megbeszéltük, de ne hívj féregnek, ezt megteheted vagy nem?
– Ha ettől jobban érzed magad mágus.
És szétnyitotta az ujjait a démon. A mágus lehuppant és kissé tántorgott, a falnak támaszkodott.
– Így is sokkal jobban érzem magam, hogy nem fuldoklom – próbált mókázni Tunzo.
– Térjünk rá a feladatunkra kuruzsló!
– … Ez a megszólítás se tetszik… de mindegy. – mondta végül mikor látta, hogy a démon nem épp nyugodt.
– Rendben először is álcázd magad, és mehetünk a felszínre.
– Értem. Semmi feltűnőség.
– Semmi.
Azzal Tunzo mester és egy komoly kinézetű nő elindult fel a Sákhi templomba a katakombánkon keresztül.
/Egy másik világban/
– Mi a véleményed Ketchről?
– Szerintem túl sokra tartja magát, nem maga intézi az ügyeinket, hanem egy csatlósát küldte. Nem bízhatunk benne, se a csőcselékében.
– Igen, azt hiszem, beszélni kéne vele … Hívasd elém.
– Intézkedem.
Egy órával később Ketch, az élőholt démonok fejedelme megjelent az elfszerű mágus király előtt, akinek félisteni hatalma volt. A király egy idegen világ szülötte, aki az itteniek istenévé vált úgymond, a saját világán kitaszított lett, de itt király lehet, akitől a nem csekély hatalmú Ketch is retteg. Most fondorlatos alattomos tervet sző, Unver a kitaszított slefen, aki most e világ egyik leghatalmasabb ura. De ő nem elégszik meg egy világ birodalmával, neki egy másik is kell.
– Lám eljöttél elém személyesen, pedig úgy vélem más feladatod lenne, minthogy itt rontsd a levegőt.
– Szerintem a csatlósom épp elegendő a feladat végrehajtására, megvan hozzá az ereje.
– Ha te úgy véled… De tud, ha elbukik, te is vele buksz.
– Nem fog kudarcot vallani, erről kezeskedem.
– Remélem is nagyon remélem. Úgy érzitek, hogy az utóbbi időben erősebbek lennétek, ti krotelok?
Az élőholt démon szeme elsötétült.
– Uralkodó. Mi önt szolgáljuk legjobb tudásunk szerint, és igen a tudásunk egyre növekszik. De ennek szerintem csak örülnie kéne, mivel mi vagyunk a katonái, az ön kezei.
– Örülök is, csak nehogy valami lázadáson törjétek a fejetek, ti kis hulla porontyok.
A démon szeme összeszűkült.
– Nem kell tartania lázadástól… fenséges királyom – nyomta meg a megszólítást a démon.
– Erről is kezeskedem - tette hozzá.
– Erről is kezeskedsz? – szarkasztikusan mosolygott a király.
– Hát jó, legyen, hiszek neked, hiszek bennetek, ti vagytok a kezem, és a kezemnek én az agyammal, fejemmel parancsolok.
Ekkor a démon tekintete üres lett, és tett két lépést hátra; átvette akarata felett a király az irányítást.
– Ezt jegyezd meg jól. – engedte el béklyóiból Ketchet.
– Nagyon is megjegyeztem – monda sértett, dühtől összeszűkült arccal, de nyugalmat erőltetve beszédére.
– Most távozz, és folytasd a feladatod holt démon.
– Ahogy parancsolja fenséges uram.
***
/Xixea barlangjában/
– Már régóta várok Eintog – mondta halkan, háttal a barlangszájban megjelenő alaknak Xixea.
– Áldás reád fényességes Xixea!
– Gyere beljebb tágas barlangomba tévelygő!
– A sárkányaid?
– Már itt vannak, alszanak, nem sok új hírt mondtak a világról, csak mind egy sejtelmes jóslatról, világok küzdelméről suttog, igazán ők is félnek kimondani. De mi tudjuk miről van szó, nem igaz?
– De… engem is beavatott Pric.
– Úgy véli mindannyian, vagyis mi és a sárkányaim is menjünk oda Aplenikhez. Nála kell felkészülnünk.
– … Nem furcsa nekünk felkészülni – jegyezte meg Xixea majd folytatta:
– Én a Sárkányok Istennője vagyok, te nem vagy senkinek istene, de hatalmad mégis velem azonos. És mégis mi is fel kell, hogy készüljünk, azt állítja. De mire? Már mindent kitanultunk, amit lehetett.
– De erőnk véges, ha nagy is.
– Meglehet. De én úgy vélem, hogy sárkányaimmal együtt, magam is elintézném az összes ellenséget.
– Lehetséges… de biztosra kell menni – mosolygott Eintog.
– Már várom azt a napot mikor a küzdelem elkezdődik – mondta Xixea.
– Én is. Jó lesz újra kihasználni képességeimet az erőm határát súrolva.
– Súrolva? Mért nem lépsz túl a határokon?
– Veszélyes.
– Én megtettem sokszor. Átléptetem. Így tudtam a sárkányaim létrehozni.
– Mindég bátrabb voltál – vigyorgott Eintog.
