A kék pulóver

Dávid nem a rendszeretetéről, kedvességéről, szófogadásáról és a birtokában lévő tárgyak irányában tanúsított féltő gondoskodásról volt híres, következésképpen Dávid undok, rendetlen kisfiú volt, aki nem vigyázott a dolgaira. A szülei, a rokonai, az iskolatársai mind tudták, hogyha valami a kezébe kerül, az épségben nem hagyja el az apró kacsóit, ezért is volt Dávidék házában minden törékeny, szétszedhető, elszincálható, tönkretehető dolog egész pontosan egy méter és hetvenkét centiméter magasságban található, többek között polcokon, szekrények tetején, a konyhabútor magasabban lévő rekeszeiben.

Ám az utóbbi időben úgy tűnt, hogy már ez sem elég, ugyanis a kis Dávidból egyszerre közepes méretű Dávid lett, aki 10 évesen és 11 hónaposan, ha kinyújtotta a karját és lábujjhegyre állt, egész pontosan egy méter és hetvenhárom centiméter magas volt, így ujjhegyeivel még éppen elérte az érdekesnek tűnő üvegvázákat és porcelánkutyákat a szekrény tetején.

A ház lakói ekkorra azonban már kifogytak tartalék energiakészleteikből, így az egyre fogyatkozó dísztárgyak ellenére minden maradt addigi helyén, s a szülők a házbeli élet törékeny részének átszervezése helyett inkább abban reménykedtek, hogy fiuk közepes méretűvé válásával párhuzamosan a feje lágya is benőtt valamicskét. Persze tudjuk, hogy soha nem úgy történnek a dolgok, ahogy a szülők szeretnék. Dávid már csak azért is tovább irtotta az evőeszköz-készletet, hátha sikerül kicsikarnia valami reakciófélét a szüleiből, úgymint dühöngés, vagy a pusztítás leállításával egybekötött zsebpénzemelés (tudniillik az előbbi Dávid kedvenc hobbiai közé tartozott, – imádta bosszantani a felmenőit, – utóbbi pedig önmagáért beszél, hiszen az anyagi haszon reménye egy kisgyermeket épp annyira megigéz, mint egy érett, tapasztalt felnőttet).

Mindeközben vészesen közeledett Dávid tizenegyedik születésnapja. A kisfiú évről évre egyre izgatottabb volt az eme nemes eseményt megelőző időszakban, hisz egyre idősödvén egyre klasszabb játékokat kapott. Most is epekedve várta a november 2.-át, amikor felharsan a papírtrombita, meggyulladnak a gyertyák s gyerekzsivajtól lesz hangos a ház. Már alig várta, hogy viszontlássa unokatestvéreit, hogy megmutassa a legjobb barátjának a nyári szünetben kapott harcirobotot, hogy a nagymamája ölébe ülve cukorkát kunyeráljon, hogy osztálytársaival együtt incselkedjenek a kutyával, orra előtt tortafalatokat lóbálva, hogy aztán a saját szájukban tüntessék el. De legjobban az ajándékot várta.

Persze sejtése sem volt róla, hogy idén nem olyan meglepetés készül, amilyenre számít, és amilyenre vágyik. Az anyukája úgy döntött, hogy Dávid elég nagy már a buta játékokhoz, és egyébként sem tudnának már hová tenni még egy építőkocka-készletet, vagy összerakható várat, így nem a boltban vett ajándékot, sőt, nem is vett, hanem maga készített egyet: egy gyönyörű, meleg, kobaltkék pulóvert kötött a fiának. Arra gondolt, hogy úgyis jön a tél, Dávidnak legalább lesz mit felvennie a hidegebb napokon, lesz mivel dicsekednie az iskolában. A szíve megtelt gyengédéggel, ahogy elképzelte, mint mutogatja majd Dávid az új pulóverét a többiek ámuldozó tekintetének kereszttüzében; szinte látta fiának csillogó szemét, hallotta édes hangját: – Maga a mami kötötte, ugye milyen szép? – így hát minden hurokba a szívének egy darabját is belekötötte, s majdnem olyan izgatottan várta november második napját, mint gyermeke.

Azon a bizonyos napon Dávid pirosló orcával, fürgén járó kezekkel bontogatta a rokonaitól, osztálytársaitól kapott csomagokat, de szeme sarkából minduntalan azt leste, mikor indul el édesanyja a gardrób felé, s mikor tér vissza kezében a legfőbb, a legnagyszerűbb, a legpompásabb ajándékkal mind közül. Miközben ő anyját leste, a többiek mind őt fürkészték, várták, hogy tetszését nyilvánítsa a tőlük kapott meglepetéseket illetően. Dávid, tisztában lévén ezzel, minden csomag után ilyesféléket dünnyögött:
– Köszönöm… Hm, igen, nagyon szép… Tényleg, tényleg ilyet akartam…

S akkor elérkezett a nagy pillanat: az édesanyja egy pillanatra eltűnt egy ajtó mögött, majd egy lazának tűnő, piros papírba csomagolt batyuval tért vissza. Dávid szíve megdobbant: vajon mit rejt a csomag? Szuperhős-jelmezt? Kalózruhát? Kiskutyát?! Á, az nem lehet, nem mozog…
Ujjai éhesen rontották rá a piros göngyölegre, a kisfiú pillanatokon belül már a kezében tartotta a puha, meleg holmit. Két kézzel a magasba emelte, összevont szemöldökkel megnézte elölről, megnézte hátulról, majd mikor másodszorra sem találta rajta a sárga gyémántban a nagy piros S betűt, csalódottan leeresztette a ruhadarabot, és sírásra görbült szájjal nézett fel a mosolygó nőre.
– Hol az ajándékom?
– Ez az ajándékod. – guggolt le mellé az anyja, s bár még mindig mosolygott, valami keserűség bujkált a tekintetében. – A mami kötötte neked.
– De ez… de ez csak egy nyamvadt… – Dávid felpattant, és szúrós szemmel, végtelenül csalódottan, szinte vádlón nézett le az asszonyra.
– Nem is örülsz neki? – kérdezte halkan az anyja, s már egyáltalán nem mosolygott. A jobb szeme sarkában egy gyémántos könnycsepp csillogott, arra várva, hogy útnak indulhasson a fiatalos arc gömbölyded vonásai mentén. Dávid szeme viszont villámokat szórt, ahogy a földhöz vágta a pulóvert:
– Nekem ez nem kell! – a kisfiú kiviharzott a szobából, rokonai és barátai tekintetétől kísérve, a nő arcán pedig legördült a könnycsepp.

*

Aznap este Dávid nem érzett sem bűntudatot, sem szánalmat anyja iránt. Dühös volt és csalódott, nem is köszönt el este a szüleitől, úgy vetette be magát az ágyába. Kedve lett volna összetörni valamit, így hát a paplan alól kilesve szemrevételezte szobája tartalmát. Végignézett a sok játékon, a tévén, a bútorokon, s végül megakadt a szeme az ajtó melletti fogason lógó pulóveren. Ó, azt a fellángoló dacot nem lehet leírni. Legyen elég annyi, hogy Dávid, szinte gépies mozdulatokkal kimászott az ágyból, kivette a papírvágó ollót az íróasztali írószertartóból, egy perc múlva a pulóvernek már nem voltak ujjai, s a hátán borzalmas hasadás éktelenkedett. Ha lett volna hangja, lelke, bizonyosan sikoltozott volna kínjában. A kisfiú azonban, mintha mi sem történt volna, visszafeküdt a párnák közé, és szinte nyomban elaludt.

Az éjszaka különös látomást hozott számára. Álmában a játékai mind világgá mentek, s neki csak a kék pulóver maradt, de semmit sem tudott vele kezdeni, s végül a pulóver és ő is darabokra estek, a darabjaik összekeveredtek, s a végén Dávid már nem tudta, hol kezdődik ő és hol kezdődik a pulóver…
Reggel nagyon furcsán érezte magát. Alig bírta kinyitni a szemét, s mintha a pizsamáját, sőt, a bőrét húzták volna, mintha azon lógna, a lába nem is érte a földet… Rettentő furcsán érezte magát. Azt hitte, hogy még mindig álmodik. Nem az ágyában volt, a talaj olyan messzinek tűnt, mintha a föld fölött lebegne, de határozottan érezte, hogy valami tartja fentről; olyan valószerűtlen volt az egész. Onnan, ahol lógott, kiváló rálátása volt az ágyára, de érthető módon nem feküdt benne senki. Az ágynemű széttúrva, az olló a helyén, várjunk csak, hol a pulóver? Kezdte sajnálni, hogy tegnap úgy megnyirbálta. Elvégre az anyja kötötte. De mostmár mindegy. Szóval hol a pulóver? A fogasra tette. Hol a fogas? Az ajtó mellett. Hol az ajtó?!

Dávid próbálta megmozgatni a lábait, a karjait, a fejét. De már abban a pillanatba, hogy megpróbálkozott ezzel az egyszerű mozdulatsorral, szinte azonnal rádöbbent a szörnyűséges valóságra: nincsenek végtagjai! Nem tud mozogni! Te jó ég, de mégis, hol az a nyamvadt pulóver, annak biztosan meg kell lennie, hová a fenébe tűnhetett… Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett az édesanyja, kezében egy bögre forró kakaóval, – ahogy minden reggel, – hogy őt ébressze. Tekintete legelőször az ágyra tévedt, s mikor látta, hogy az üres, megfordult, hogy kimenjen az ajtón, de tekintete megakadt Dávidon. A nő hirtelen hátrált egy lépést, majd szinte minden átmenet nélkül zokogásban tört ki, s kirohant a folyosóra.
A kisfiú próbált utánakiáltani, de nem volt szája, amivel ezt megtehette volna. Kezdett kétségbeesni.

A délelőtt folyamán hallotta, hogy őt keresik, az apja, az anyja, a szomszéd néni, a fiúk a szemben lévő házból. A nevét kiáltozták, egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben, egyre reménytelenebbül. Délután egy rendőrautó fékezett le a ház előtt. Dávid hallotta, hogy a rendőrök a szüleivel beszélnek, de azt nem, hogy miről. Estefelé az anyja ismét feljött a szobájába, ezúttal kakaó nélkül, s szomorú pillantásokat vetett Dávidra, aki reggel óta kezdte sejteni, hogy mi történt vele. Az asszonyon látszott, hogy majd megszakad a szíve, ahogy leemeli Dávidot a fogasról, majd leviszi a földszintre, kiviszi a kertbe s bedobja a szemeteskonténerbe.
A kisfiú akkor már tudta, hogy mi volt az az álom éjjel. Ő most nem más, mint a pulóver, amelyet csúnyán megcsonkított, amelynek tönkretételével anyja munkáját gyalázta meg. Tudta, hogy ez a büntetése a sok csínyért és rosszaságért, amit elkövetett. És emellett fogalma sem volt arról, hogy mi lesz vele, hogy pulóverként kell-e leélnie az életét, avagy nem. Reménykedett az utóbbi lehetőségben.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy kidobták. Fájt a szíve, marcangolta a bűntudat, a szégyen, így hát nem ért rá a napszakok váltakozásával törődni. Ám végül elkövetkezett az a pillanat, amikor jött a kukásautó, s a szemetet Dáviddal együtt éhes gyomrába öntötte. A fiú, azaz a saját hibájából hadirokkant kék pulóver nem tudta, hogy merre viszi az útja, mindenesetre nem reménykedett semmi jóban. Nemsokára a szeméttelepen kötött ki, mint minden használhatatlan vicik-vacak, amit az emberek azért dobnak el, mert már nem kell.

Dávid nem tudta, hogy őt viszont, illetve a kék pulóvert nem azért dobta a szemétbe az anyja, mert már nem kellett neki, hanem mert fájó emlékeket ébresztett benne, amitől jobbnak látta megszabadulni. Azt viszont az anyja nem tudta, hogy a pulóverrel, melyet ő maga készített, a szíve egy darabját dobta a szemét közé. Dávid érezte, ahogy a szálaiban, mint a vér lüktet a szeretet, s ennek hatására valahogy úgy érezte, haza kell jutnia. Még nem tudta, hogyan fogja ezt véghezvinni, mindenesetre ez a gondolat elfújta minden kétségét, hiszen már volt egy cél, ami a szeme előtt lebeghetett.

A szeméttelepen, már amennyire meg tudta állapítani, nem töltött sok időt. Egy hajléktalan, aki minden csütörtökön jött szemrevételezni a friss „áru”-t, rögtön felfedezte az üres joghurtos poharak között kéklő pulóvert. Elrakta szakadt bevásárlószatyrába, mondván: – Hátha jó lesz még valamire.

Ám nem jutott el odáig, hogy szegényes vackát egészítse ki vele, útközben ugyanis Dávidnak valahogy sikerült kitornásznia magát a szatyor repedésén. Egyedül hevert az aszfalton, próbált minél észrevétlenebb maradni. A hajléktalan szerencsére nem vette észre, hogy kiesett a zsákjából. Dávid azonban nem sokáig heverészhetett az út szélén, ugyanis egy kóbor kutya, bár valószínűleg színvak volt, azonnal kiszúrta az élénk színű ruhadarabot. Dávidnak nem fájt, ahogy a kutya belémélyesztette a fogait; s valahogy úgy érezte, hogy az állat közelebb viszi a céljához.

A kutya végállomása egy tanya volt. Dávid körülpillantva egy szekérderéknyi gyereket és egy házsártosnak tűnő, kövérkés asszonyt fedezett fel a csirkék és pulykák tengerében. A nő azonnal a kutya felé toppantott, ahogy meglátta:
– Nem mész innen, te! – ám amikor meglátta az állat szájában a pulóvert, visszaédesgette magához: – No nézd csak, mit hoztál haza megint, te dög? – szinte gyengéden vette ki a kutya szájából Dávidot. – Ejha! – dünnyögte aztán magában, ahogy szemrevételezte a ruhadarabot. – Egész jó állapotban van, ha megvarrom, talán jó lesz az én kis Pistámnak. – tekintete az udvaron szaladgáló purdék közé révedt, megkereste a kis Pistát, paraszti eszével összehasonlította a gyermek körméretét a pulóverével, majd megnyugodva visszahúzódott zsákmányával a házba.

Nem dolgozott sokáig a pulóveren, de nem azért, mert sietős, rossz munkát végzett rajta, épp ellenkezőleg: gyakorlott ujjai gyorsan végeztek a javítással. A lámpafény felé tartva megszemlélte a művét, s mivel jónak találta, elhatározta, hogy holnap fel is próbáltatja a fiával.
Másnap reggel szerét ejtették a ruhapróbának, mely után Pista is és az anyja is rettentő csalódott volt, Pista ugyanis túl daliásnak bizonyult: sehogy sem sikerült lehúzkodnia a pulóvert a mellkasára. Míg a fiú a tyúkok ijesztgetésébe fojtotta bánatát, az asszony úgy döntött, hogy nem hagyta kárbaveszni a munkáját, szombaton leutazik Ráckevére, ott úgyis mindig olyan nagy piacot szoktak tartani, hogy még a kontyát is el tudná adni, ha akarná. Dávid, bár nem látott az asszony fejébe, és nem ismerte a szándékait, mégis tudta, hogy a sors ezúttal rá kacsint, és neki kedvez.

Szombat hajnalban a kis Trabant rekedt pöfögése verte fel a környék csendjét. Ráckeve nem volt messze, így hamarosan feltűntek a városszéli pirostetős házak, majd a városháza, a híd, s végül a piactér. A település még csak ébredezett, ám a piaci veteránok már mind talpon voltak, frissen, tettrekészen pakolták áruikat, rendezgették standjaikat. Mivel az asszonynak nem volt külön helye, a hosszú piactér végében helyezkedett el egy felfordított húsosládán.

Dávid szíve eközben repesett az örömtől, hiszen ismerte ő jól ezt a várost: sokszor jártak erre a szüleivel, nézelődtek, s néhanapján vettek is valamit. Most azért könyörgött a sorsnak, hogy anyja ma is vetődjön errefelé, találjon rá, vigye haza… Azt is megfogadta magában, hogy azontúl jó gyerek lesz és soha, soha, soha nem bántja meg többé az édesanyját, sehogy, semmiképp, és mindig szeretni fogja, ahogy az anyja is szerette őt, amikor rossz volt és komisz.

*

Dávid édesanyja aznap reggel valami furcsa nyilallást érzett a szíve tájékán, ott, ahol elveszett kisfia emlékét őrizte. A konyhában ülve, kávét kortyolgatva s egyfolytában a telefont lesve hirtelen valami belészúrt, olyan erősen, hogy azt hitte, menten belepusztul. A fia! Tudja, hol van, hogy hol keresse. Maga sem tudta, miért, de hitt ennek a váratlan megérzésnek, s félig kihűlt kávéját a konyhapulton hagyva, azonnal az autóba pattant, s meg sem állt Ráckeve felé.
Nagyon rég járt ott, de nem felejtette el, hogy merre van a piac. Szívdobogva parkolt le a nagy tér melletti parkolóban, s retiküljét a hóna alá szorítva, maga sem tudta merre, hogyan, de elindult a piacon tolongó embertenger felé. Magában felkészült a lökdösődésre, az állott testszagra, a húsok és zöldségek émelyítő bűzére, a hozzá préselődő alakokra, de a piac szélén megtorpant, mert valami azt súgta neki, hogy nem kell bevetnie magát a tömegbe. Jobbra-balra kapkodta a tekintetét, s szeme egyszer csak megakadt egy fehér ládán ülő, napbarnított bőrű asszonyon, akinek valami kéklett az ölében.
Dávid anyja közelebb lépett az asszonyhoz, s mikor rátört a felismerés, nem akart hinni a szemének. Hisz ez… hiszen ez a kék pulóver, amit ő kötött az ő fiának! Könnyek szöktek a szemébe. Dávid! Merre lehet? Ha abban a pillanatban megáll, és hallgatja a saját szívverését, talán meghallja azt is, ahogy Dávid azt kiáltja:
– Anya! Édesanya!
De nem is kellett meghallania, mert amint meglátta, abban a pillanatban eldöntötte, hogy visszaszerzi a pulóvert. A parasztasszony örült, hogy akadt vevője, s szinte az első szóra átadta Dávid anyjának a ruhadarabot, aki a soványka árat boldogan toldotta meg még egy zizegős papírpénzzel.

Aznap este Dávid a saját ágyában feküdt. Az édesanyja szépen elegyengette a karjait, kisimítgatta őt, s a fiúnak borzasztóan jólesett a nő érintése. Nagyot sóhajtott, persze csak gondolatban, ahogy az anyja becsukta az ajtót, s magára hagyta őt. Dávid érezte minden pamutszálában, hogy valami készül, és pulóverlétében első alkalommal elaludt.

Mikor felébredt, a redőny rései ferdén sütöttek rá a napsugarak. A fiú nagyot nyújtózott, s felült, majd hirtelen kiugrott az ágyból, mint akit az áram rázott meg. Megtapogatta magát: a fejét, a mellkasát, a karjait; tagadhatatlan volt, hogy megvan minden testrésze. Izgatottan pihegve nézett körül az ismerős szobában: a kék pulóver ott hevert az ágyában. Dávid gyengéden felemelte, magához ölelte, s úgy sietett le a földszintre. Az anyja épp akkor lépett ki a fürdőszobából, haja vizesen tapadt az arcára. Amikor meglátta Dávidot, egy apró sikoly hagyta el az ajkait. A fiúhoz rohant, s szorosan a karjába zárta őt, csókolta mindenhol, ahol csak érte. Dávid úgy érezte, a szíve egy levegővel teli léggömb, ami felfelé száll, s meg sem áll a felhőkig, olyan boldog volt, mint még soha. Valamit azonban mégis mondania kellett:

– Anya… Elszakítottam a pulóvert. Ne haragudj.
Az édesanyja könnyekben tört ki, de csak nevetett és nevetett, s kacagva-sírva azt mondta:
– Nem haragszom, sosem haragudtam rád.
– Anya, én soha többé nem megyek el itthonról. – suttogta Dávid. – Megígérem, hogy jó gyerek leszek. – s komolyan is gondolta, amit mondott. A szoba túlcsordult a szeretettől, kiáradt az ablakon és a szél hátán nagy útra indult: arra szállt, ahol szükség volt rá.