A jövő szele 1 rész- a kezdetek

-Siess már Valery, el fogsz késni!- kiabál anyám a földszintről. Némán eltátogom, hogy "na persze", amikor nyílik az ajtó és anyám jelenik meg előtte:
- Valery Wilson, kislányom, hányszor kell neked elmondanom, hogy sietnünk kell, tudod mit jelent az?- kérdezi komolyan a szemembe nézve.
- Anyu, bármennyire is meglep, sajnálatos módon közölnöm kell veled, hogy nem fogunk elkésni, ugyanis még egy bő óránk van addig.- feleltem nagyottudóan. Anyám egy barackot nyomott a fejemre. Utáltam, amikor összekócolta a hajamat. Jesszus, hiszen lassan18 leszek, jár nekem egy kis magánszféra.
- Anyu, tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod!- nyavajogtam, kitolva őt a szobájából.
- Várj egy percet!- fordult hátra.- köszönöm, hogy elkísérsz.- megjelent egy könycsepp a szemében.
- Ugyan semmiség, és kérlek ne sírj, nem áll jól neked.- töröltem le az egyetlen könnycseppet, ami kimerészkedett a szemén. Csókot dobott felém, és lesétikált a lépcsőn. Elnéztem már nagy, gombölyödő pocakját, s eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is a testvérem lesz ez a haba. Vagyis csak a féltestvérem.
Anyámnak és apámnak két éve elváltak az útjaik. Rengeteget veszekedtek, míg egy szép napon apám bedobta a törülközőt, és közölte anyámmal, hogy nem kíván többé részt venni ebben a házasságban.
A másik ok a válásra az volt, hogy apàm feltaláló, anyám pedig orvosként tevékenykedik. A kitaláció és a rideg valóság, hát, nem nagyon fértek meg együtt.
Azóta neki más felesége van, anyámnak meg egy Vincent nevű barátja.
Azt hiszem, az elvált szülők gyerekei nevében beszélek, ha azt mondom, ki nem állhatom Vincentet. Egyáltalán, hogy bír anyám nap mint nap minden éjjel amellé a férfi mellé feküdni? Jó, nem mondom, hogy Vincent ronda lenne, sőt, igazán helyes, de felnőtt korához képest olyan bohókás, és ami az én szememben szöget szúrt vele kapcsolatban az az, hogy kisgyerekként kezel. Nem egy lassan 18 éves nagylányként. Tök ciki!
Persze az okostelefonok, ipadok és kütyük világában élek, ami kész szerencse, mert így naponta tudom tartani a kapcsolatot apámmal. Ami meg is teszek.
Kiskoromban, amikor még azt hittem, az életem végig sínen lesz, apám egy csomó jó cuccot feltalált nekem. Például tudtátok, hogy ki találta fel a színváltós tollat? Az én apám.
Sajnos a látogatások a válásuk után korlátozódtak, mivel apámat egész egyszerűen rám nézve veszélyessé nyilvánították. Ez most komoly? Rám nézve veszélyessé? Mintha egy kétéves gyerek lennék, aki magára ránthat valamit. Pff...
- Valery...- kiabál anyám sokadszorra. Az órámra nézve konstatálom, hogy most már tényleg itt az idő.
Látványosan lassan megyek le a lépcsőn.
- Ha lehet, akkor még ma...- türelmetlenkedik, a lábával topogva.
- El sem tudom hinni, hogy hogy vagy képes engedni, hogy egy olyan férfi ejtsen teherbe téged, akivel össze sem házasodtál.- duzzogtam, magamra kapva a kabátomat.
- Mert én veled ellentétben kislányom, tudom, hogy mi az a felelősségtudat.- pöckölte meg anya az orromat.
- Szóval ez szúrja a szemedet? Hogy nincs barátom? Hát közlöm veled édes anyukám, hogy én az igazira várok, és nem fogom a falat kaparva keresni. Majd jön amikor akar, én tudok várni.- jelentettem ki, drámaian becsukva magam mögött a kocsi ajtaját. Nem tudom, hogy hogy jutott ez az eszembe, de érdekes volt.
Anyu beillesztette a zárba a kulcsot, és lehajtott a padkáról.
Az úton, szerintem azért, mert egy kicsit pipa volt rám, nem szólt hozzám egy szót sem. Nem volt mit tenni, kénytelen voltam beérni a táj nézegetésével.
Mikor megérkeztünk, mint egy nyúl pattantam ki a kocsiból. Köztudott tény, hogy klausztrofóbiás vagyok, minden szűk helyet utálok. Néha még a szobámban is elfog az érzés.
- Dian, rutinvizsgálat?- nézett a portás anyámra édesen. Blöáhh... lehet, hogy anyunak igaza van, és túlságosan is feszült vagyok? Áh, biztos, hogy nem.
- Igen.- dúdolta anyu édes mézes hangon.
Az aszisztenst mosolyogva beírta a nevét a papírokba és beleszólt a mikrofonba, hogy mehetünk az ultrahangra.
Miközben vártunk, akaratlanul is elgondolkodtam a ma hallottakon. Hogy nekem egy barát? Nem kell rám vigyázni, ha erről van szó. Az meg pláne nem hiányzik, hogy csak azért mossak naponta tízszer fogat, hogy friss legyen a leheletem, miközben valakit megcsókolok.
- Dian Mary Wilson!- szólt ki az orvos mosolyogva. Feltételezem a név hallatán, anyu ugyanis itt dolgozik.
- Igen.- segítettem neki felállni, ez a terhesség egyik hátulütője, hogy nehezen tud felállni.
Valami krémes folyadékot nyomtak a hasára és egy ultrahanggéppel szétegyengették rajta. Állítólag szépen kirajzolódott a kép, én viszont csak egy nagy maszatot láttam. Fura...
- Gyönyörű...- lelkendezett az orvos is. Elragadtatva nézték a felvételt, egészen addig, míg az el nem tűnt.
Az orvos kezetrázott anyuval, s mehettünk vissza a kocsihoz, ami.. brrr...
- Elmondanád, hogy mi ez az egész?- kérdeztem egyből neki szegezve a kérdést.
- Mire gondolsz kicsim?- kérdezte a nemtudomhogymirőlbeszélsz arcot vágva.
- Úgy viselkedsz mindenkivel, mintha, nem is tudom, mintha legalább neki köszönhetnéd, hogy a baba ...megfogant. És mit szól ehhez Vincent? Hogy ennyire kedves vagy mindenkivel, őt meg nem látogatod meg?
- Azt hittem ki nem állhatod Vincentet.
- Igen, de ez nem változtat a tényen, hogy vele kell foglalkoznod.- magyaráztam. Komolyan, most szerepet cseréltünk?
- Az megoldaná a dolgot, ha összeköltöznénk?- mosolygott rám anyu szélesen.
- Meg ne próbáld! - figyelmeztettem, de azt hiszem, már elkéstem, ugyanis Vincent a házunk előtt állt, csomagokkal a kezében.