A Hűséges

-Lily, vendéged jött.-kiáltotta egy nő, nem messze tőlem, majd odafutott hozzám. Magassarkú cipője csak úgy csattogott a vizes betonon.
-Megint téged akar. Úgy látszik, kivételes kezeid vannak.-Michelle rám kacsintott, de én csak sóhajtotam egyet, hangot adva túláradó életkedvemnek. Hűvös, őszi est volt, a lábaim libabőrösek voltak a nercharisnya és a falatnyi szoknyácska alatt. Gondolom mindenki tudja hogy milyen is az a bizonyos utcasarok, ahol prostik dolgoznak: eldugodt kis putri ahol az utca patkányai szarban és olcsó sörben fetrengenek naphosszat s azt hiszik, ez a Kánaán. A lámpákból narancssárga fények áradnak a kátyúkkal szagatott betonra, ajtócsapódás és nevetés zaja keveredik egymással, bús reménnyel karöltve. Igazán szívderítő látvány.
Szemeim tompa fénnyel csillogtak miközben figyeltem, ahogy fekete hajú, csinos kollégám arrébb somfordált egy másik kocsihoz, amibe aztán gyorsan be is pattant.
Eközben felém tolatott egy szürke, elegáns furgon, benne az előbb említett személlyel aki ma este is az én szolgáltatásaim után áhítozik.
Mosolyt erőltettem az arcomra, majd magassarkú cipőmben odatipegtem a járműhöz. A vezető letekerte az ablakot és kikukkantott rajta.
-Jó estét, Mr. Duke!-mondtam nyájasan, szememet rebegtetve.
-Szia Lily! Pattanj be hozzám egy kicsit! Elmegyünk szórakozni, mit szólsz?
Mr. Duke 50 év körüli férfi volt, hatalmas hassal és vagyonnal megáldva. Ha megtetszett innen neki valamelyik lány, akkor azt rendszeresen elvitte "szórakozni" és általában bőkezűbb kuncsaftnak bizonyult mint bárki más. Erőszakos természete miatt azonban féltünk tőle, de erről nem senki nem beszélt hisz verés lett volna a vége.
Kacér mosolyt villantottam és beszálltam az ülésre.
-Rendben, uram.
-Ahj, nehogy ezt még egyszer kimond!- dühösen legyintett egyet.-John a nevem, fogd már fel te ringyó!-nagyot nyeltem. Soha nem lehetett tudni, mikor mi irritálja az idegrendszerét. Megszeppentem egy kicsit, de nem mutattam ki.
-Sajnálom John.-susogtam bocsánatkérően és bűnbánóan felé pillantottam.
-Semmi gond szivi. Ne törődjünk ma ilyen egyszerű problémákkal. Szomorú vagyok, Lily cica, nagyon szomorú. Tudod miért?
Megráztam a fejemet. Valami azt súgta hogy jobb kussban maradni.
-A vállalat kedveském, a vállalat!-Mr. Duke bánatosan sóhajtott. Ezután nem mondott semmit, bizonyára lelkes és együttérző kérdésekre számított. Sötétbarna hajamat fülem mögé tűrve, udvariasan kérdeztem.
-Mit történt, John?
Az első szabály: legyél mindig kedves. A második igyekezz minél szexibben és csábosabban megjelenni. A harmadik - ami a főnököt már nem izgatta annyira - hallgasd végig a problémáikat.
-Az alkalmazottaim pimaszak és lusták. Nem végzik jól a munkájukat. Tudod mit érdemel egy naplopó szolga?-libabőrös lettem míg hallgattam. Úgy tűnt mintha fenyegetne: kicsit meg is ijedtem tőle. Gyorsan elemeztem múltkori szolgáltatásomat, de a szivar annyira leitatott, hog nem sok mindenre emlékeztem. Lehet, hogy valamit tényleg elszúrtam volna...? Remélem, hogy nem, mert az egyik lány, akinek a keze nem járt elég gyorsan golyóval a fejében végezte.
Kissé feszengve megráztam a fejemet, mire Mr. Duke a mutatóujját végighúzta a nyakán.
-Ezt, kedveském. A rossz munkás büntetést érdemel. Tegnap este nem tetszett, amit csináltál.-a hangja mézes-mázosan csengett, de kihallottam belőle a fenyegető hangnemet.-Remélem, nem kell többször szólnom. Mert ha igen, akkor már tudod hogy mi vár rád.-úgy kacsintott rám mint macska az egérre.
Nagyot nyeltem.
-Értettem, John. Megígérem, hogy mindent el fogok követni, hogy rendbe hozzam a hibám.-cincogtam.
Mr. Duke undorítóan elmosolyodott.
-Helyes.-mondta. Egy ház elé értünk, valahol egy erdő szélén.
A vén szivar ide járt a feleségével-persze amíg volt neki, de miután elváltak, a hely afféle prosti-házzá alakult. Felötlött bennem a gyanú hogy ha ma is rosszul elégítem ki az öreget, valamelyik fa alatt fogom végezni, szétlyuggatott fejjel. Összeszedtem minden energiámat hogy ne undorral, hanem kacérsággal teli szemekkel nézzek rá. Nehéz volt, de végül sikerült.
-Nos, John, úgy gondolom ideje bemenni és felpezsdíteni a hangulatot. Nem gondolja?-rámosolyogtam az öregre mire annak minden haragja elpárolgott.
-Jól gondolod, cicus!-rikkantotta. Korát meghazudtoló gyorsasággal pattant ki a kocsiból és ajtót nyitott nekem. Durvaság ide vagy oda, valahogy mégis képes udvariasan viselkedni.
Ugyan, kit akarok áltatni. Ennél nagyobb pöcsfejet még nem hordott a hátán a Föld.
-Köszönöm.-motyogtam és a ház ajtaja felé lépkedtem. Azt is kinyitotta nekem, én pedig beléptem a meleg, egyszerű kis fakunyhóba.
-Szomjas vagy?-ha erre azt mondtam volna hogy "nem" aláírtam volna a halálos szerződésemet, így hát csak annyit mondtam:
-Igen.-Mr. Duke intett hogy kövessem. Beléptem a konyhába. Igen egyszerű, takaros szoba volt: a falakon tájképek lógtak, az asztalon varrott terítő volt, rajta váza, tele száraz virágokkal. A polcokon pián és poron kívül más nem volt. Az üvegeket a mosogató feletti ablakból áradó holdfény világította meg.
-Szép-jegyeztem meg bóknak szánva, de eleresztette a füle mellett. Elővett két poharat és vörösborral öntötte tele.
-Fenékig!-utasított. Felhajtottam az én adagomat, és láttam hogy már az ő pohara is üres. Az ital határozottan finom volt, simogatta a torkomat az vérvörös nedű. Töltött még egy pohárral mind a kettőnknek - azt is megittuk.
Én már megszoktam a piát - hisz szinte minden nap megpróbáltak leitatni, több-kevesebb sikerrel -ezért kénytelen voltam tettetni a részegséget. Nem úgy, mint Mr. Duke, akinek igencsak mámoros hangulata kerekedett. Felém közelített és fölém hajolt. A szája büdös volt, mint a döglött hal, de észrevételemnek nem adhattam hangot.
-És most szórakozzunk.-a hangja követelőző volt. Megfogta a borosüveget, közben letámadott és természetesen rendre minden mozdulatát viszonoztam ahogy kell. Pár másodperc múlva elengedett és egy folyosón keresztül betuszkolt egy kisebb hálószobába. Erőszakosan rálökött az ágyra, majd kiitta az üveg tartalmának maradékát.
-Lily cica!-szinte dalolta. Kibontotta a nyakkendőjét, kigombolta az ingjét. Amíg nem figyelt egy undorodó pillantást vetettem felé. Gyűlöltem a munkámat, de ha megyek, kinyírnak mint használhatatlan munkaerőt aki fecseghetek a rendőröknek, de ha maradok, van egy kis esélyem arra hogy valamilyen cselt bevetve elszökjek abból a putriból.
Rámvetette magát, mire én a hajába túrtam. Vadul viszonoztam csókjait, igyekeztem örömömet lelni érdes kezének érintésében. Elkezdtem kutakodni a nadrágja körül, és meg is találtam azt, amit kerestem. Kibogoztam az övét és lehúztam a nadrágját, hogy orális gyönyörökben részesíthessem az öreget. Mr. Duke eközben kibontotta második üveget. Néha megállított és követelte hogy igyak, így ez az üveg is hamar kifogyott, növelve a férfi erőszakosságát, bódulatát. És a szagról inkább ne is beszéljünk.
Egy ideig nem hallatszott más, csak az elhaló, kéjes nyögések melyek néha-néha egy "ez az bébi"-be, vagy "ó igen"-be fulladtak.
Aztán egyszer csak ütést mértek a fejemre, mire eldőltem mint egy liszteszsák.
-Au!-a fejemhez nyúltam. Enyhén lüktetett. Valamit elronthattam; csak ez jutott eszembe. Mikor fölültem, nem kis rémülettel konstantáltam hogy igazam volt...
Mr. Duke, mint bika a szarvát, úgy emelte rám dühös, szinte már tébolyodott malacszemét.
Megnyikkanni se mertem. Ha beváltja a fenyegetését nekem annyi.
-Túl durva vagy.-hörögte.-Hát így kell kiszolgálni a vendégeket, te ribanc?! He?-elvitte a cica nyelvem, és valószínüleg az életemet is. Ijedten figyeltem a szivar minden mozdulatát, bár egy kiszámíthatatlan, dühös részeg veszélyesebb mint bármi más. -Válaszolj, ha kérdeznek, te semmirekellő!-Üvöltötte és elkapta a hajamat. Jó pár hajszálamtól megszabadított, így már az egész fejem fájt. Megtaláltam a hangszálaimat, de csak suttogásra tellett. Tudtam, hogy nagyon begorombult. Láttam már ilyet másoknál és hát egyik se végződött túl jól. Már vártam a mozdulatot amivel előkapja a pisztolyát és véget vet nyomorult életemnek, de ilyenre nem került sor, szemlátomást roppantul lekötötte, hogy megszabadítson dús hajamtól.
-Au, ez fáj John! Engedj el!-a suttogásból kétségbeesett kiabálás lett.
-Fáj? Hát nekem is fájt, amikor ráharaptál a farkamra!-megrázta a fejem és én legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Őszinte leszek, nagyon figyeltem minden egyes mozdulatomra miközben rácuppantam az öregre, és mivel nem vagyok épp kezdő, két hajtépés között csak annyi jutott eszembe hogy beképzelte azt hogy megfogaztam, vagy nagyon ráizgult egy kis szado-mazora.
-Nem szoktam megbocsájtani annak, aki szarul dolgozik. Ez alól te sem vagy kivétel, kisanyám!-a végén már csak suttogott.
Ez egy elmebeteg-következtettem ki. Egy perverz, szadista elmebeteg...semmi olyan, ami jóval kecsegtetne. Csak hallgattam amit mond, de nem vettem a fáradságot, hogy könyörögjek. Ugyan mi értelme lenne? Valószínűleg csak rontanám "fényes" helyzetemet, és ha már úgyis lepuffant, haljak meg tisztességgel- már amennyire tőlem telik. Szótlanul, reményt veszte ücsörögtem az ágyon, szinte egy szál semmiben, kiszolgáltatva egy részeg disznónak. Ez aztán a biztonságos munka!
-Egyszer már mutattam, hogy mi jár a söpredéknek, ugye? Én figyelmeztettelek.-éreztem hogy ez a végszó. Lepörgött előttem az életem - amit rohadtul nem akartam viszontlátni - és vártam a halálra.
-Szerencséd hogy nincs itt a pisztolyom.-Szerencse! Az meg mi? Valami betegség? Ha nem pisztollyal akkor a saját kezével fog megölni. A két lehetőség közül az első jobban tetszett, mert az gyorshalál. Na de a másik...
-Nem gond. Jó lesz nekem az üveg is.-felkapta az üveget. Egy sikoltásra volt időm aztán az a dög lecsapott. Az üveg eltörött, én pedig elszédültem és csillagokat nézegetve hullottam az ágyra. Most vége mindennek... De talán jobb is így. Közel voltam az ájuláshoz, mire megmozdult bennem valami és hangosan
tiltakozott a fekete űr ellen. Azt hiszem, ezt hívják túlélési ösztönnek. Egy pillanatig nem hallottam, nem éreztem mást csak a szívem lüktetését, és azt ahogy a vér áramlik az ereimben, s  a levegő a tüdőmbe kerül. Még mindig szédültem, igen, ugyanakkor máris olyan éber lettem, mint még eddig soha.
A törött üveg ott volt nem messze tőlem és ez az információ egy kétségbeesett próbálkozás gerincét jelentette. Felkaptam a potenciális fegyvert és a vén szivar fejébe nyomtam a törött részét. Mire az öreg felüvöltött, én már talpon voltam, felkaptam egy polót a közeli polcról aztán már szaladtam is, végig a folyosón, ki az ajtón, bele a rideg sötétségbe. Az erdő felé vettem az irányt, hiszen a normál úton az öreg könnyedén utolért volna a kocsija segítségével.
Kábé 10 méterre lehettem a háztól, jóformán még be se léptem a fák közé mikor meghallottam egy vadászpuska dördülését. Halálos félelem fogott el, a változatosság kedvéért. Csak egy valami maradt meg bennem ezen az érzésen kívül: a késztetés, hogy fussak, míg lábaim bírják. Így is cselekdtem: rohantam mint a nyúl.
Ezernyi apró szúrás, sár- és mocsoktenger után valószínűnek tartottam hogy már nincs a nyomomban, mert mikor egy 30 percnyi futást követően megbotlottam és látványosan elhasaltam, nem hallottam semmit a baglyok huhogásán kívül. Hangosan zihálva vettem a levegőt. Átfutott az agyamon hogy vajon mi mindenre lehet képes az ember, ha az élete a tét, hisz soha nem voltam nagy sportember mégis meglepően jól bírtam a tempót.
Fájtak a lábaim, de ennek ellenére felálltam és folytattam tovább keserves utamat. Már nem futottam - nem volt erőm hozzá. Lassan érzékelni kezdtem a külvilágot és sajnos hidegebb volt mint ahogyan azt először hittem. Fázósan összehúztam magamat. Inkább gyorsítottam tempón, de nem álltam meg, könyörtelenül hajszoltam magam előre, bár a sötétség és fagy miatt meglehetősen gyengültem, féltem, reményemet vesztettem. Jobbnak láttam, ha lefoglalom magamat.
Elkezdtem azon rágódni, hogy milyen jövőt tervezzek magamnak - persze csak ha egyáltalán kijutok innen, amire elég kevés esélyt láttam. No mindegy, ráérek még ezen gondolkodni. Először is megkérdeztem magamtól, hogy mit is akarok én tulajdonképpen... Szerető férfit, aki megvéd a múltam ellenére, otthont és talán egy gyerkőcöt is, normális munkahelyet, meg akarom találni a szüleimet - ez már nagyon régi vágyálmam - és megölni a futtatómat. Hey! Ez a gondolat eléggé új volt még és elég idegen. Hiszen hogyan tudnék én ölni? Nem merném és talán nem is tudnám megtenni... Gondolatmenetemtől a külvilág szakított el.
Újra eszembe jutott, hogy mi minden maradt és fog kimaradni az életemből, mire megint fellángolt bennem a düh. Ő fosztott meg mindentől... bárcsak meg tudnám találni és ölni azt a szemetet! Hiszen annyi mindent elterveztem még régebben, olyan sokat álmodoztam!
,,-Az erdőkben élnek. Legalábbis azt mondják az emberek.
-De mégis mik?
-Hát ők! A démonok! Azt rebezsgetik, ha egyezséget köttök, akkor teljesíti a kívánságaidat."
Michelle szavai úgy ugrottak be, mint nyúl a bokorba. Hát persze! Ha hívok... - nem fejeztem be a mondatot még gondolatban sem. Démonok nem léteznek. Mégis, valahogy nem akartam elhinni ezt a kijelentést. Ha ilyen sötét éjszakák léteznek, akkor ennyi erőböl démonok is.
Azonban egy perc múlva, amikor újra eszembe jutott a dolog, már csak nevetnem kellett.
Hirtelen kirázott a hideg. A lábaimat már nem éreztem egy ideje, a harisnyán is elszakadt, ezért leültem a vastag, sár borította levéltakaróra. Enyhén szólva kezdtem lehűlni, plusz a vérveszteség hatására már émelyegtem is. Nem kellett sok, újra a földön fetrengtem. A hideg levegő zavarta az orromat. Nem akarok meghalni; futott át az agyamon az ismerős gondolat. Akárhogy is, fiatal vagyok még... Elkeseredten újra sóhajtottam. Úgysem hallja meg senki. Senki, kivéve ha tényleg léteznek azok a teremtmények. Michelle egy szót nem szólt arról, hogyan kell megidézni egy démont. Biztos nem lehet olyan nehéz.
-Hey, démon!-kiáltottam. Semmi reakció. Erre vártam, de mégis reménykedtem. Mi van, ha valami ősi halandzsát kell elmondani? Vagy ha csak egyszerűen nem léteznek.
-Öhm...-ennyit tudtam mondani. Tippem se volt, hogy hogyan lehetne előcsalogatni egy démont. Aztán eszembe jutott.
-Hé, démon! Kössünk egyezséget!-kiáltottam. Megint semmi. Hát persze. Nem is értem minek csinálok magamból egy totális barmot életem utolsó perceiben. Jellemző!
Már kezdtem feladni, amikor mozgolódás támadt. A sötétség elmúlt; mintha a fák maguktól elmozdultak volna, átengedték a holdfényt, a csillagok úgy ahogy felgyúltak. Újra hallottam azt a bizonyos susogást, de már tudtam, hogy nem a szél az.
-Szóval egyezséget akarsz kötni velem? Hmm. Rég nem ettem semmit. Ám legyen.-suttogta egy hang. Nem tudtam megállapítani hogy férfié-e, vagy nőé. Már nem féltem, mert valami furcsa érzés kerített hatalmába. Inkább csak megdöbbentem, de ez is elég volt ahhoz hogy ne tudjak megszólalni. A démon, vagy mi a francnyavalya türelmesen várt, hátha megrezegtetem a hangszálaimat, de mivel erre nem került sor, taktikát váltott.
-Mi a kívánságod?-a suttogás érdeklődő volt. Már a számon volt hogy "családot", de tuti kiröhögött volna, mivel az emberek általában nem ilyenfajta ügyekben keresték fel ezeket a teremtményeket. Aztán egy olyan dolog csúszott ki a számon amitől még a hideg is kirázott.
-Meg akarom keresni és meg akarom ölni azokat az embereket akik ártottak nekem és a családomnak.-a hangom teljesen meglepetésként ért. Elszánt volt és dühös. Szinte akaratos. Vártam a reakcióját. Mintha két, vörösen izzó szempárt láttam volna valahol messzebb. Az hirtelen eltűnt és pár méterrel előttem jelent meg. Hunyorogtam, de az alakot olyan szinten körülvette a sötétség, hogy talán még nappal sem láthattam volna.
Újra hallottam a suttogást.
-Hmm. Nem túl eredeti kívánság, meg kell hagyni.-már a nyelvemen volt egy jó csípős válasz, de türtőztettem magamat. Az árny újra közelebb jött.
-Egy kis történelmi hátteret kérnék. Aztán majd meglátjuk érdemes-e veled foglalkozni.
Kerekre tágult a szemem. Egy démonnak beszéljek egy ember problémáiról? Az én problémáimról? Hát ez vicces lesz.
-Nos... 6 éves voltam amikor megtámadták a családomat. Engem elhurcoltak és eladtak egy-két árusításon, így egy bordélyházba kerültem. Persze mozgalmas gyerekkorom volt: bár volt fedél a fejem fölött, loptam hogy enni tudjak. Mikor elég idős lettem kurva lettem, aztán kiküldtek terepre, de megszöktem egy krapektól aki nem is olyan régen megpróbált kinyírni. Ennyi elég? Gondolom, ez sem valami eredeti.-hiába az emlékek miatt keserű lett a szám - és a hangom is. Összeszűkültek a szemeim. Ennyinek elégnek kell lennie...
A fekete démon elém suhant - lépteit egyáltalán nem lehett hallani - és fölém hajolt. Sokkal magasabb volt nálam és nem csak azért mert a földön térdepeltem. Ahogy felnéztem, azt hittem, nyakam szegem. A sötétség, úgy néz ki, hozzá tartozik. Akármerre mozdult, a teste mindig rejtve maradt. Egyszercsak oszladozni kezdett a homály, de csak apró részeket fedeztem fel a testéből. A jobb kezét felemelve megdörzsölte az állát. A kezén egy ötágú boszorkánycsillagot pillantottam meg, viszont a bőre nem is tudom. Olyan volt mintha az is fekete lenne.
Elmosolyodott, ezzel előbukkantak iszonyatosan hegyes fogai. Elállt a lélegzetem is, mire egy újabb sötétségfolt eltakarta az arcát, hamarosan viszont a szemei szabadon bámulhattak engem. Ledermedtem. Az a szempár morbidan volt gyönyörű: vörösen izzott, akár a láva és a pupillája keskeny volt, mint a kígyóké.
-Ez még érdekes lehet...-éreztem a hangján, hogy mosolyog bár nem füllödt a fülem hozzá hogy azt is megcsodáljam.
-Rendben.-folytatta.-Elfogadom az ajánlatodat. Most pedig pecsételjük le sorsunkat. Hova szeretnéd?
Elbambultam. Az a se fiú se lány hang annyira figyelemelterelő volt, hogy kis híján a nevemet is elfelejtettem.
-Pecsét? Miféle pecsét?-kérdeztem döbbenten. Az jutott eszembe hogy valami papírra nyomott viaszról van szó, mire rá kellett jönnöm, hogy én még mindig egy démonnal tárgyalok, ami most furcsa hangot hallatott. Mintha nevetgélt volna.
-A jelről beszélek.-az árny egy pillanat alatt körém tekeredett, csak úgy mint egy sál az ember nyaka köré.
Enyhén megszeppentem.
-Ami biztosít róla hogy megtalállak, ha esetleg meg szeretnéd szegni a szavad és nem akarnád odaadni a jutalmam.-egyre közeledett aztán már közvetlen a fülembe suttogott. Most már tényleg megijedtem. Lassan bólintottam, jelezvén, hogy értem amit mond. Legalábbis részben.
-Öhm... egyébként, mit akarsz "jutalomnak"?-ismét hallottam azt a furcsa hangot. Biztosra vált számomra hogy jót mulat rajtam.
-A lelkedet.
Nos, ilyen káprázatos helyzetem soha nem volt még, de nem is lesz. Itt állok, egy erdő kellős közepén, alig van rajtam ruha, fázok, éhes vagyok, a fejemből dől a vér és egy általam megidézett démon most közölte velem hogy a lelkemre pályázik. Hát ez igazán remek!
-Visszafordulsz? Megijedtél?-a hangja igencsak csúfolódó volt. Egy jéghideg kéz, valamint karmok érintését éreztem a nyakamon. Eszem ágában nem volt megfutamodni, hamár egyszer idáig jutottam. Olyan érzéseket tapasztaltam ebben az egy órában, mint még soha. Ráadásul bátrabbnak is éreztem magam. Ez erőt adott.
-Ne röhögtess. Inkább egyezkedjünk, ha kérhetném.- a nyakamról eltűnt a veszélyforrást jelentő kéz de a test továbbra is körém fonódott, hogy a  következő pillanatban semmivé válhasson.
-Helyes.-suttogta negédesen az alak, aki újra ott állt előttem. Vagy nem tudom, mit csinált. Én viszont egyre gyengébbnek éreztem magamat. Túl sok volt ez nekem mára és szerintem ez a lénynek is feltűnt, mert egy szemmagasságba kerültünk ahogy ő lejjebb ereszkedett.
-Gyenge emberi teremtés.-mormogta nem létező bajsza alatt, majd jobb kezét az arcomnak ugyan ezen oldalára simította.
-Nos, mi a neved?-kérdezte, de most nem suttogott. Határozott és mély volt a hangja, gondolom a lehető legtovább eszméletemnél akart tartani, ami érdekesen módon sikerült is neki.
-Emily.-nyögtem és éreztem ahogy a keze egyre jobban a bőrömnek feszül. A fejem erőtlenül a puha, ám jéghideg kézbe dőlt abban a pillanatban ahogy nem volt erőm s kedvem tovább tartani.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Az egyik pillanatban még nyugodtan lélegeztem, aztán a következőben már legszívesebben ordítottam volna. A démon érintése jóvoltából fájdalom hasított belém. Égett a bőröm, a húsom, mégis rázott a hideg. Olyan volt, mintha a fájdalom mozgott volna, mintha valamit belevésnének a húsomba, sőt, az egész lényembe. Nem bírtam tovább, felnyögtem s könnyek csordultak ki a szemeimből melyek egyesével végigszántották a mocskos arcomat. Valami meleg folyadék csurgott a kulcscsontomon, majd a mellemen végig s a póló is ragadni kezdett. Tudtam hogy megint a véremet ontják, megismertem a szagát. Még mindig szédültem, de most úgy döntöttem, csendesen átadom magam a bódulatnak.
Eszméletemet vesztetten hullottam a földre, vagyis csak hullottam volna, mert valaki elkapott.