A hegedűs halála

Valahol messze, Dél-Európa szivében, egy kis városkában halk dallam szállt az éjszakában. Selce városában, Ivan Kovaćević komponált. Az éjszaka sötétje ráborult a háztetőkre. Minden nyugodt volt, s kihalt. Csak a hegedű csodálatos hangja hallatszott halkan és lágyan, mint egy édes álom. Ivan próbálta kihozni magából a legtöbbet, hisz titkon azt remélte, egyszer felfedezik tehettségét és kitörhet a nyomorból.
Esténként, naplementekor a tengerparton szokott hegedülni, így búcsúzott el a naptól. Tisztelgett neki és zenéjével kérte, hogy valaki vegye észre tehettségét. Napról napra fáradhatatlanul hegedült a parton, s közben ébren álmodott.

Lelki szemeivel látta, hogy egy hatalmas koncertre készülődik. Kissé lámpalázasan kiáll a színpadra, s ahogy előtte elhúzódik a hosszú, vörös függöny, látja a zsúfolt nézőteret, az embereket, aki mind neki tapsol, remegni kezdenek a lábai.Kirázza a hideg, de erőt vesz magán és nekiáll játszani. A nézőtéren síri csend, mindenki ámulva figyeli a művészt. Ivan lehúnyt szemmel játszik, szívét-lelkét beleadva a műbe. A külvilágot teljesen kizárja, már a nézők sem érdeklik és csak játszik, csak játszik és soha nem akarja abbahagyni. Játéka halkul, lassan a végéhez ér, kinyitja szemeit és az emberekre néz. Mindenki csodálja, minden művét hatalmas tapsözön követi. Mikor a koncertnek vége, visszatapsolják őt a színpadra. Ivan boldog, majd meghajol, csókot küld a nézőtér felé és mint egy igazi úr, tiszteletet parancsolóan lesétál a színpadról. A fellépést éjszakába nyúló fogadás követ, ahol mindenki őt ünnepli. Minden befolyásos ember ott van, és mindenki Ivan kegyeibe próbál férkőzni. De neki rengeteg pénze van, úri társaságba jár és már Horvátországot is rég elfelejtette: már Párizsban él.

Álmodozása itt mindig félbeszakad, mert Ivan újra és újra rádöbben arra, hogy még Horvátországban él. Nem tud kitörni, talán túl gyáva hozzá. Ez a tény elszomorítja, ezért beteszi hegedűjét a tokba és fáradtan hazasétál. Otthon nem várja senki, magányosan éli életét. Soha nem volt senkije, az ő egyetlen szerelme a zene. Még kisfiú volt, mikor nagyapjától egy hegedűt kapott ajándékba. Ez az esemény megváltoztatta az életét. Mikor szomorú volt, csak kezébe vette a hangszert és játszott. Mikor szülei meghaltak, temetésükön nem mondott búcsúbeszédet, ott is csak hegedült. A zenében találta meg élete értelmét.
Visszahúzódó, csendes ember volt. Kopott ruhákban járt, ezért gyakran csavargónak nézték és nem álltak vele szóba. Nyáron, mikor özönlöttek a turisták a városba, kikötőkben játszott, ahol az emberek mindig dobtak neki pár fillért. Ebből vett magának ennivalót. Néha az emberek megdicsérték, hogy mennyire tehettséges, néha sajnálkozó szemekkel néztek rá és csak szánalomból dobtak a hegedűtokba pénzt. Ivan nem szerette a felnőtteket. Szerinte csak megjátszák magukat. Viszont csodálta a gyermekek tiszta lelkét, őszinte tekintetét. Ő maga sem szeretett volna felnőtt lenni, visszavágyott a boldog gyerekkorba, amikor még nem voltak problémái, nem foglalkozott semmivel. Szeretett volna csak a zenére figyelni, nyugodtan élni, mit sem törődve az élet dolgaival. Hamarabb tanult meg kottát írni, mint betűket, nem érdekelte az iskola.
Még mindig a szülői házban élt, de már szülei nélkül. Nappal csavargott, próbált pénzt szerezni, éjjel pedig új műveket írt.

Ma nem kapott pénzt, így hát szomorúan tért haza. Játszani se volt kedve, talált valami maradékot a hűtőjében és szinte beleesett a régi, kopott fotelba. Talált egy öreg könyvet a polcon. Kinyitotta, s benne apja nevét találta. Belelapozott, s könyv annyira megtetszett neki, hogy még az este kiolvasta. Nem fogta őt meg a történet, de legalább elvonta figyelmét saját problémáiról. Úgy döntött, mégis lemegy a tengerpartra. Ahogy leért, eljátszotta szokásos nótáját. Leült a homokba és felnézett az égre. A nap már rég lement, de az ég szokatlanul vörös volt. Ivan csak nézte a furcsa jelenséget és úgy érezte, mintha az ég figyelmeztetni akarná őt valamire. Félelmetes volt. Végigfutott Ivan hátán a hideg, de elhitette magával, hogy csak bebeszéli magának. Rossz napja volt, fáradt, jobb lesz, ha hazamegy. Befeküdt az ágyába, de nem tudott elaludni. Nem bírta kiverni fejéből a partot. Mintha csak álmodna, még a hold is vörös volt. Elkergette fejéből a gondolatot és elaludt.

A turistaszezon lejárt és Ivan még kevesebb pénzt gyűjtött össze, mint eddig. Ahogy közelgett a tél, Ivan már előre félt. Nem a hideg miatt, hanem a karácsonytól. Számára már rég nem a szeretet ünnepe. Minden évben eszébe jut magányossága, hogy mennyire szerencsétlen. Nincs karácsonyfája, sem díszei, nincs ünnepi vacsora, nem megy el templomba és senkitől sem kap ajándékot. Mindig vesz pár szál virágot és kiviszi szülei sírjára a temetőbe. Ez ma is így történt. Kezében a virágokkal és hegedűjével meglátogatta szüleit. Hangosan beszélt a rideg sírkőhöz, majd elővette hegedűjét és eljátszotta azt a dalt, ami szülei kedvence volt. Csak karácsonykor játssza ezt, így tiszteleg halott szülei emléke előtt. Órákat töltött a temetőben, és mikor úgy döntött, hogy hazaindul, megcsókolta a rideg és fagyos követ, majd elindult otthona felé. Az ünnepek elmúltával fájdalma kissé enyhült és csendben várta az új évet. Már szinte el is felejtette a vörös eget a tengerpart felett. Szilveszter éjjelén újra lement a partra. Csípős szél fújt, fagyos homokot fújt az arcába és Ivan csalódottan vette észre, hogy még mindig nincs hó. Ma nem hozta magával hangszerét. Az ég borult volt, bármikor elkezdhetett volna havazni. Hirtelen azonban egy hatalmas mennydörgés nyomta el a petárdák zaját. Messze hatalmasat villámlott, egy pillanatra nappali világosság támadt. Ivan megijedt és hazasietett. Hatalmas hóvihar támadt, ezért nehezen aludt el. Mikor reggel felébredt, tudatosította, hogy már egy teljesen új év van: 1992. Újra feléledt benne a remény, hogy ez az év jobb lesz, hogy idén talán valaki felfedezi és teljesül az álma. Nem tudta még, mi vár rá. Amit tudott, hogy újra naponta fog a vonatállomásra járni hegedülni, nyáron pedig a kikötőbe. Gyakran utálta magát, hogy az emberektől kér pénzt, de tudta, hogy nincs más esélye arra, hogy valaki észrevegye tehettségét.

Egy szép téli nap az állomáson játszott, és az emberek szokatlanul adakozóak voltak. Boldog volt, hogy ma tetszett az embereknek, de a kedve hamar elment. Egy közeli újságárus, akit nemrég ismert meg, szomorúan mutatta neki a mai újságot. Az első napon hatalmas piros betűkkel volt kiírva, hogy Horvátország és Szerbia között háború tört ki. Ivant sokkolta a hír, szótlanul ment haza. Nem merte elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. A férfiak sorra kapták a behívókat és egy napon hozzá is csengetett a postás. Soha nem kapott levelet, és azt kívánta, bárcsak most se kapott volna. Kinyitotta, elolvasta és csalódottan vette észre, hogy őt is behívták a hadseregbe. Egyszer régen ő is volt katona, de soha nem akarta újra átélni azt a borzalmat, amit fiatalon el kellett viselnie. Elhatározta hát, hogy megszökik a városból, ha kell, akár az országból is. Összepakolta kevés holmiját, kezébe vette hegedűjét, a ház ajtajában még eljátszotta szülei dalát, így vett búcsút a régi háztól, és még aznap útrakelt.

Egy hete volt úton és már egy hete nem hegedült. Nem volt több naplemente, nem volt tengerpart, csak a géppuskák zaja és a repülőgépek elviselhetetlen sikítása. Minden éjjel keresett valamilyen romos házat, ott húzta meg magát éjszakánként. Étele nem volt, néha bemerészkedett egy-egy városba, onnan lopott kenyeret, hogy éhen ne haljon. Gyakran a városlakók segítettek neki és megkínálták egy kis maradékkal. Egy nap egy öreg házaspár befogadta őt éjszakára. Megszánták a csavargó fiút, meleg ételt adtak neki, frissen vetett ágyba fektették. Ivan viszont tudta, hogy keresi őt a rendőrség, mert nem vonult be, ráadásul megszökött és törvényt is sértett. Az öregek másnap reggel pénzt adtak neki, ha esetleg bajba kerülne, vagy nem lenne mit ennie, akkor vehessen magának. Ivan megköszönte a házaspárnak a meleg fogadtatást és az pénzt, majd szomorúan odébbállt. Egyik este egy kis falucskába tévedt, ahol rátalált egy romos épületre. Régen talán egy kultúrház lehetett. Későre járt, ezért úgy döntött, itt talán meghúzhatja magát. Az épületben egy testvérpárral találkozott. Riadtak voltak, azt hitték egy katona talált rájuk. Ivan elmondta nekik, ki is ő valójában, így hát a testvérpár megnyugodott és szívélyesen fogadták őt. A testvérek-Lucia és Goran- szintén szerették a zenét, így hamar összebarátkoztak. Lucia énekelt, Goran pedig zongorázott. Lucia nagyon szép volt, és Ivannak szinte azonnal megtetszett. És az érzés kölcsönös volt. A három újdonsült jóbarát elhatározta, hogy együtt fognak menekülni. Goran is elmenekült a hadsereg elől, úgyhogy Ivanban igazi bajtársra talált. Három napot töltöttek a romos házban és ennyi idő után Ivan úgy érezte, beleszeretett Luciába. Muszáj volt továbbállniuk, mert a géppuskák zaját egyre közelebbről hallották. Féltek és nem tudták, vajon mit hoz a holnap.

Hónapokon át bujdostak, gyakran a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Néha csatlakoztak hozzájuk emberek, de egy idő után mindig hárman maradtak. Ivan már nagyan rég óta nem hegedült, beszélgetni is csak suttogva mertek, nehogy valaki meghallja őket. Féltek, hogy valaki rájuk talál és elfogják, vagy megölik őket. Ivan és a testvérek nagyon jó barátok lettek. A fiú teljesen megnyílt előttük, elmesélte nekik élete történetét. Esténként Lucia is mesélt a gyerekkorukról, elmondta azt is, hogy szüleiket a háború elején megölték a szerb katonák. Goran ilyenkor lehajtott fejjel ült és nem szólt egy szót sem. Még mindig fájt neki szülei halála, nem tudta feldolgozni. Egyik este, amikor többen voltak, Ivannal olyan történt, ami eddig még sosem. Lucia most is szüleiről mesélt, Goran pedig a többiekkel beszélgetett. A lány nem bírta tovább és elsírta magát. Ivan vigasztalta, átölelte és a lány hirtelen megcsókolta. Furcsa bizsergés futotta át a fiú testét. Boldog volt és csak most döbbent rá arra, hogy milyen jó érzés, ha szereti valaki. Eddig sosem fájt neki a magány, most viszont úgy érezte, nem bírna többé egyedül élni. Ezentúl mindig egymás mellett aludtak el és együtt remélték, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak.

Egyik este szörnyű hideg volt, és a fiatalok minden veszély ellenére tüzet gyújtottak. Tudták, hogy bajba kerülhetnek, de nem törődtek a veszéllyel, nem akartak megfagyni. Az ég tiszta volt, a hold is ragyogott és az égő tűz mellett zenére vágytak. Ivan elővette hegedűjét, Lucia és Goran pedig énekeltek. Hosszú hónapok után végre jól érezték magukat és nem is gondoltak arra, hogy körülöttük véres harcok dúltak. Nem is sejtették, hogy ez az öröm a vesztüket okozza. Két szerb katona rájuk talált. Fegyverrel a kezükben rohanták le őket. Gorant és Ivant megverték, Luciát el akarták hurcolni, de a lány ellenállt. Gorant közben az egyik katona puskájával fejbevágta, és a fiú elvesztette eszméletét. Ivan nekirontott a másik katonának, hogy megmentse Luciát. A fegyveres ellökte magától, Ivan a földre került és a katona fegyverével épp rá célzott. Lucia ezt meglátta és testével akarta megvédeni a fiút. Rávette magát Ivanra, de a katona lelőtte. A lány holtan feküdt szerelmén, ezért a fegyveresek nem látták, hogy él-e még a fiú.

Elmentek, de magukkal vitték az ájult Gorant. Ivan amikor már nem hallott semmit, kezébe fektette a lányt és meglátta, hogy halott. Arca fehér volt, szemei lecsukva. Szíve azt remélte, hogy szerelme csak alszik és mindjárt felébred, de agya tudta, hogy soha nem fog felébredni. Ivan szeméből egy könnycsepp csordult ki, végigfolyt az arcán és ráesett a lány kezére. Magához szorította az élettelen testet, s közben úgy zokogott, mint egy gyerek. Csak ült csendben, ölében a lánnyal és hirtelen eszébe jutott, hogy menekülnie kell. Két napig vándorolt, míg elérkezett egy kisvárosba. Nem tudta hol jár, de látott egy templomtornyot. Gondolta, hátha van ott valaki és elindult felé. Még mindig magával cipelte a lány holttestét. Belépett a nagy kapun és megdöbbentő látvány fogadta. Rengeteg nő és gyerek kuporgott egy kupacban. Látott egy papot is és rögtön felésietett. Könyörgött, hogy temessék el a lányt. A pap mintha csak érezte volna Ivan fájdalmát, rögtön beleegyezett. Másnap a lány testét egy faládába helyezték, amit kineveztek koporsónak és eltemették a tempomkertben. Miközben a pap beszélt, Ivan újra átélte a Luciával töltött napokat. Látta maga előtt a lány gyönyörű kék szemeit, az arcát, ahogy rámosolyog és újra átélte a lány iránt érzett szerelmét. Aztán hirtelen szívébe hasított fájdalom, ahogy újra látta élettelen testét, véres ruháját és lehúnyt szemeit. Élete első és egyetlen szerelmét veszítette el. Úgy érezte, nem tud tovább nélküle élni, meg akart halni. Lement a tengerpartra, szerette volna magát vízbefojtani. A kikötőben azonban észrevett egy óriási hajót. Hirtelen elfelejtett minden kínt, minden fájdalmat és elhatározta, hogy felszáll a hajóra és elmegy vele bárhová. Meg is tette. Hegedűjével a kezében felszökött a hajóra. Nem látta meg senki, és már csak abban reménykedett, hogy mihamarabb elindul. A hajó még aznap elhagyta a kikötőt. Öt nap úszott a tengeren, mikor megérkezett az újabb állomásra. Ivan gyorsan leszállt róla és szinte érezte a szabadság tiszta és édes levegőjét. Nem tudta még, hogy hol van, de azt igen, hogy új életet akar kezdeni. Fogta magát és elindult a városban. Mindenki franciául beszélt és ő nem értett semmit. Nem tudott senkivel beszélni, de pénzt kellett szereznie. Eszébe jutott a koldulás. Úgy mint otthon. Az egyetlen nyelv, amit mindenki ért a világon, az a zene. Csak sétált az ismeretlen városban. Nem tudta hol jár, de már most beleszeretett a helybe. Talált egy elég forgalmasnak tűnő utcát. Leült a végére, elővette hegedűjét és játszott. Az emberek megálltak és nézték Ivant. Soha nem láttak a városban koldust, tudták, hogy nem francia. Minden arra járó dobott neki pénzt de Ivan nem érezte jól magát. Amíg játszott, eszébe jutottak a háború szörnyű emlékei. A robbantások, az égő, romos házak, Goran szenvedése és Lucia halála. Szomorú dalokat játszott, szinte sírt kezében a hegedű.

A gyönyörű zene és a szomorú művész meghatott egy arra járó öreg hölgyet. Odasétált Ivanhoz és megállt előtte. A hegedűtokon meglátott egy horvát feliratot. Mivel a nő 20 éve jött el hazájából, Horvátországból, megkérdezte Ivant, miért játszik ilyen szomorú dalokat. Ivan megdöbbenve nézett a nőre, egy darabig meg sem szólalt. Amikor feleszmélt, elmondta, hogy azért, mert hazájában háború van. Elvesztett mindent és megszökött egy hajón. A nő megsajnálta és felajánlotta neki, hogy befogadja egy ideig. Ivan nem akarta elfogadni, de aztán beleegyezett. Amikor beléptek az öreg hölgy -Marie- házába, a fiú teljesen megdöbbent. Hatalmas ház volt, szinte palota. Gyönyörű kertje volt, bent pedig minden csillogott. Az ajtón beérve cselédek fogadták őket. Ivan még soha nem látott ilyet. Marie felkisérte őt egy szobába, ami ezentúl az övé volt. Adott neki tiszta ruhát, majd forró teával és meleg vacsorával kínálta. Vacsora után leültek beszélgetni. Ivan végre megkérdezte, hogy hol is van egyáltalán. Marie válaszolt, és Ivan majdnem elájult.

A fiú álmai városában, Párizsban volt. Nem merte elhinni, amit a nő mondott neki. Éjjel, amikor befeküdt a gyönyörűen vetett ágyba, sokáig csak bámulta a plafont és újra látta maga előtt régi álmát. Újra mindenki őt csodálta és boldog volt, de akkor hirtelen újra maga előtt látta Lucia élettelen arcát. Elhessegette a képet gondolataiból és nehezen bár, de elaludt. Reggel későn kelt, és amikor lement emeleti szobájából a földszintre, Marie már reggelizett. Ivan csatlakozott hozzá, majd leültek a nappaliba. Még csak első nap volt a házban, de Marie-t anyaként tisztelte és szerette. Megnyílt neki és elmondta álmát. A nő hallgatta és hitt a fiúban. Gazdag volt és befolyásos. Elhatározta hát magában, hogy összehozza Ivant pár elismert művésszel. Felküldte a fiút szobájába és azt mondta, hogy hegedüljön ameddig csak bír. Ivan szótfogadott és Marie közben felhívta művész barátait. Délután el is mentek hozzá és nagyon tehettségesnek találták a fiút. Az egyik megigérte neki, hogy egy hónap múlva tart egy koncertet, amin Ivan előadhatja három-négy szerzeményét. A fiú nagyon örült, azt hitte csak álmodik. Számtalanszor megköszönte Marie-nak a segítséget és az egy hónap alatt nem csinált mást, csak játszott. Egyedül a szobájában, a cselédeknek a konyhában, de sokszor Marie-nak is este a nappaliban.

Eljött az este, Ivan lázasan készült a fellépésre. Marie vett neki egy gyönyörű öltönyt, amiben majd a közönség elé allhat, megfésülte a haját, úgy, ahogy azt az urak viselik, befújta parfümmel és a tükör elé allította. Ivan nem ismert magára. A szakadt ruhát szűk, fekete öltöny váltotta fel, ami alól frissen vasalt fehér ing látszott ki, a kócos haj most szépen fésülve feketén virított, s az eddig annyira szégyellt görbe orr most olyan úrias volt, hogy a fiú majdnem meghajolt maga előtt. Szeme és lelke nevetett, arca kivirult, nem látszottak rajta a harc okozta sérülések, sem az elvesztett szerelme iránti fájdalma. Egy percre mindent elfelejtett. Az összes rosszat, minden bánatát, hirtelen belecsöppent az álmába és tudatosította, hogy ez most a valóság. Marie is kiöltözött az estére. Csillogó bordó ruhát vett fel, igazi úrihölgy volt. Ivan úgy érezte, most újra van családja.

A koncert egy hatalmas színházban volt. A művész, aki összehozta neki ezt a fellépést, szintén hegedült. Ivan előtt játszott, hogy a nézők még éberen figyeljék őt. Nem hitt annyira a fiúban, félt, hogy a közönségnek nem fog tetszeni, ezért inkább előtte állt színpadra. Ivan kilesett a vörös függöny mögül. A nézőtér tele volt, nem látott a teremben egyetlen üres helyet sem. Marie is ott volt valahol közöttük, de Ivan nem látta őt. Csak ült a színpad mögött, nem tudta mit fog játszani, úgy gondolta, majd akkor kitalálja.Csak akkor eszmélt föl ábrándozásából, amikor hallotta a nevét. Eljött az ő ideje. Remegtek a térdei, lámpalázas volt. Kihúzta magát és kiállt a színpadra. A sok szem most mind rá szegeződött, Ivannak bizonyítania kellett, különben soha nem érné el az álmát. Elkezdte az első dalt. Halkan, lágyan szólt a hegedű. Ahogy a dal közepére ért, hangosabban és durvábban szólt. Mindegyik mű elnyerte a nézők tetszését. Ivan úgy döntött, az utolsó dal, a szülei dala lesz. Jó döntés volt.

Amikor befejezte, óriási taps kisérte és a nézőtéren könnyes szemeket látott. Méltóságteljesen meghajolt, majd levonult a színpadról. A színházból kiérve, sokan nem a nagy művészt várták, hanem Ivant, és neki gratuláltak. Kezet fogtak vele és dicsérték, hogy mennyire tehettséges. Melegség járta át a szivét. Örült, hogy álma beteljesült és talán rohan a hírnév felé. Éjjel parti várta és mindenki őt ünnepelte. Hajnalig szórakoztak, szörnyen fáradtan értek haza. Ivan befeküdt az ágyba, de nem tudott elaludni. Imádta, hogy szeretik, de lelkiismeret furdalása volt, hogy szerelme halott, ő pedig boldog. Gyászolnia kellene, nem ünnepelni. Hetekig depressziós volt. Marie nem értette miért, hisz nemrég hatalmas sikere volt egy híres párizsi színházban. Sorra kapta az ajánlatokat, de soha nem lépett fel többé. Rájött, hogy nem a hírnévtől, a pénztől lesz boldog. Lucia hiányát soha nem tudja legyűrni magában. És nem is akarja. Órákig sétált a városban és már csak magának és Marie-nak játszott. A nő elfogadta Ivan döntését és azt akarta, hogy maradjon nála. Ott is maradt, hisz jól érezte magát és úgysem tudott volna sehova menni. Hálás volt Marie-nak, hogy befogadta, de a boldogság soha nem tért vissza szívébe.

Egy nap szokásos sétáját tette a városban és megállt egy hídon, ami a Szajna fölött emelkedett. Elbűvölten nézte a komótosan hömpölygő folyót és a boldog embereket a partján. Nem merte elhinni, hogy ő is lehetett volna ilyen boldog Luciával. Magát hibáztatta, hogy a lány meghalt, hisz őt védte meg testével. Vele akart lenni. Át akarta ölelni, megcsókolni, érezni azt a boldogságot, amit vele érzett. Érezni azt a bizsergést a térdeiben, amit akkor érzett, amikor a lány először megcsókolta. Elborult az agya és elhatározta, hogy szerelme után megy. Lenézett a folyóra, szinte látta, ahogy hívja őt. Felnézett az égre. Vörös volt, mint egy évvel ezelőtt otthon a tengerparton. Többé nincs otthona. Ivan meghajolt a lenyugvó nap előtt, belekapaszkodott a híd korlátjába, lenézett még egyszer utoljára a habokra és leugrott a hídról. A folyó azonnal elnyelte Ivan vékony testét. Talán most majd megnyugszik a lelke, talán újra boldog lesz. A háború kezdetekor álmait áldozta az életeért, most pedig az életét áldozta szerelméért.