A Halál Szemei

Bár kint ítéletidő tombolt, a fogadó mégis viszonylag üres és csendes maradt. Mindössze öt vendég volt benn. Egy háromtagú, vidáman beszélgető társaság, a fogadó közepén álló asztal körül. Egy csendes öregember az emeletre vezető lépcső melletti sarokban üldögélt. Egy nagy hangú fiatal fiú, aki a pultnál állt.
A háromtagú társaság tagjai, kinézetük alapján lovagok lehettek. Bár egyszerű úti ruhát viseltek, páncél nélkül, de mindegyikük oldalán egy-egy lovagokra jellemző hosszúkard lógott. Épp kalandjaikat mesélték egymásnak.
A sarokban ülő öreg barna köpenyt viselt. Látszólag nem volt nála fegyver. Nyugodtan üldögélt az asztala mellett.

A nagy hangú fiú színes és díszes ruhákat viselt. Nem volt nála semmiféle fegyver, még egy tőr sem. Ő épp a fogadóssal vitatkozott. Nem találta megfelelőnek a számára felszolgált bort.
Hirtelen kivágódott a fogadó ajtaja. Egy fekete köpenyt viselő alak lépett be. Az arcát fekete csukja takarta.
Lassan körbetekintett majd leült az öreggel ellentétes sarokba.
A fogadós odasétált hozzá és halk beszélgetésbe kezdtek. Közben a köpenyes alak átnyújtott valamit a fogadósnak. A fogadós átvette, mondott valamit és a fejét csóválta.
Ekkor a köpenyes egy fénylő dolgot dobott az asztalra.
A fogadós gyorsan felkapta és megvizsgálta. Ezután a fénylő tárgyat az övébe süllyesztette és visszasétált a pulthoz.

Miután a fogadós visszavonult a pulthoz, egy ideig mindenki a köpenyes alakot figyelte. De mivel nem tett semmit, csak ült mozdulatlanul, lassan meg is feledkeztek róla.
Egy idő múlva lódobogás és nyerítés hallatszott odakintről.
Egy utazó kereskedő és a kísérői érkeztek.
A fogadós örömmel tessékelte be az újonnan érkezetteket. Közben már előre is örült az ítéletidő hozta haszonnak.
A kereskedő két testőre kíséretében azonnal felvonult az emeletre, a szobájába. Harcosai lenn maradtak. Leültek az egyik asztalhoz és azonnal bort rendeltek.
Az idő múlásával a kereskedő harcosai újabb és újabb boroskancsókat rendeltek. A hangulatuk is egyre jobb lett. Időközben a díszes ruhájú ifjú is csatlakozott hozzájuk, mulatságos történeket mesélt a harcosoknak.

A háromtagú asztaltársaság tagjai csendben ültek. A mulatozókat és a fekete köpenyes idegent figyelemre sem méltatták. A sarokban ülő öreget figyelték.
Az öreg továbbra is lépcső melletti sarokban üldögélt. Az est folyamán rendelt magának egy kupa bort, de még csak bele sem kóstolt. Csak ült, és meredten bámulta a bort.
A fekete köpenyes a másik sarokban ült továbbra is. Kényelmesen hátradőlt, lábait az asztalon nyugtatta. Mivel már hosszú ideje nem mozdult, a fogadó vendégei azt hitték, elaludt.
De a köpenyes nem aludt. Figyelt. Alaposan felmérte a kocsmában tartózkodókat. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Valamivel éjfél után, az immár teljesen lerészegedett fiú, lassan, dülöngélve, valami vicces történetet szemléletesen előadva egyre közelebb került a hármak asztalához.
Azok figyelemre se méltatták. Továbbra is az öreget figyelték. Így aztán a fiú támadása meglepte őket.

A fiú, kezében karddal, isten tudja, honnan kerítette elő, rájuk rontott. Azok hárman mozdultak, amilyen gyorsan csak tudtak. Egyikük nem volt elég gyors. Ezt bizonyította a hátán végighúzódó véres seb.
A véres kardot szorongató fiú a másik két lovagra vetette magát, akik immár karddal a kezükben, harcra készen várták a támadást.
A fiú korát és gyenge alkatát meghazudtoló ügyességgel és gyorsasággal forgatta kardját. A két lovagot hamar hátrálásra kényszerítette.
Azok ketten hiába próbálták kicselezni ellenfelüket. A fiú mindig eltáncolt kardjaik elől. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktálva. A lovagok egyre kevésbé tudták követni.
A két lovag közül az egyik különösen lassúnak bizonyult. Lassabban tért ki, mint társa, és több sebet is ejtett rajta ellenfelük kardja.

A fiú egyre inkább a lassabb lovagot támadta. És végül sikerrel jár. Vágásra indította kardját, de mikor a lovag megpróbálta kivédeni, egy gyors, szinte láthatatlan mozdulattal, szúrásba ment át.
A kard akadálytalanul hatolt a lovag oldalába. A sebesült elhátrált. Kardját elejtve a sebéhez kapott, majd összeesett. A megmaradt lovag és a fiú tovább küzdöttek. A lovag tudta hogy esélye sincs a fiú ellen, de nem adta fel, folytatta a harcot. Remélte hogy a kereskedő harcosai közül valamelyik csak a segítségére siet. Nem értette, hogy miért nem tesznek már valamit.
Megkockáztatott egy oldalpillantást a harcosok felé. Azok mozdulatlanul ültek az asztaluk mellet. Legtöbbjük arcán megdöbbent arckifejezés. Egyikük kezében félig kivont kard. De mind teljesen mozdulatlanok voltak.
A lovag kezdte már sejteni, hogy mi a helyzet. Sosem szerette a varázslókat és, a tudat hogy itt varázslóval van dolga valamelyest erőt adott neki. De nem eleget.

A fiú hamarosan a falhoz kényszerítette, majd egy ügyes mozdulattal kicsapta a kezéből a kardot. De ezek után nem sújtott le. Hátrált néhány lépést, a kardot végig a lovagra szegezve. Majd megállt.
A barna köpenyes öreg felállt, és lassan feléjük indult. Közben végig gúnyos mosollyal meredt a falhoz szorított lovagra. Végül odaért a fiú mögé, kezét a fiú vállára tette majd megszólalt
–Lám kedves lovag – mondta –, nem gondoltam hogy pont itt és így foglak újra látni.
–Ki vagy te? És honnan ismersz engem? –kérdezte a lovag.
–Mindjárt megtudod kedves lovagom. Lassan tíz éve történt, hogy betörtél egy varázslónak a tornyába. A toronyban egy fiatal fiú tartózkodott, aki épp egy nagyon bonyolult és veszélyes szertartást végzett egy elf lányon. Fel akarta áldozni az elfet a sötétség urának. De nem sikerült neki, mert te egyszerűen berontottál, félbeszakítottad a szertartást, megölted a fiamat és elraboltad az elfet. Én épp akkor értem vissza a toronyba mikor már elhagytátok a területemet. De még utánatok kiáltottam valamit.

–Igen! Már emlékszem. –mondta a lovag – „Fuss bárhová lovag, én megtalállak, mert a fiam vére tapad a kezedhez”. Ezt kiáltottad utánam.
Az öregember arcán a gúnyos vigyor, vicsorgássá torzult. Pár lépést hátrált majd a fiúhoz szólt.
–Fiam! Elvették ugyan az életedet, de én lehetővé tettem számodra, hogy ezt megbosszuld. Teljesísd be a végzeted, öld meg gyilkosod!
A fiú lassan közelebb lépett. Kardját megemelte, hogy lesújthasson a lovagra. Majd összeesett.

A lovag értetlenül meredt az összeeső fiú mögött álló öregre.
A varázsló ránézett, majd szemei üressé váltak, szájából vér buggyant elő és összeesett. A hátából egy tőr markolata ált ki.
Az addig bénult harcosok, és a pult mögött álló fogadós hirtelen magukhoz tértek. Odasereglettek a lovaghoz, kérdéseket tettek fel neki, de a lovag épp annyira nem értette, hogy mi történt, mint azok. A fogadóban teljes volt a zűrzavar. És ezt a pillanatot használta ki a fekete köpenyes.
Senkinek nem tűnt fel mikor a fekete köpenyes felállt és lassan a halott varázslóhoz sétált.
Senki nem vette észre, ahogy lehajol, kihúzza, megtörli és az övébe tűzi a tőrt.
Senki nem látta mikor távozott.

Másnap reggel a lovag a fogadósnál kiegyenlítette a tartozását és épp indulni készült mikor a fogadós utána szólt.
– Várj uram – mondta –, van itt valami a számodra
A lovag visszafordult és kérdőn nézett a fogadósra. A fogadós egy levelet vett elő, és a lovagnak nyújtotta
–A fekete köpenyes idegen még tegnap adta ezt a borítékot, hogy adjam át neked, mikor távozol.
A lovag bólintott, átvette a borítékot és kisétált az ajtón.
Kint már várta felszerszámozott lova. Felpattant rá és elvágtatott.

A lovag útja során, egy patakhoz érve megpihent. Lovát elengedte, had legelésszen kedvére. Ő pedig leheveredett a patak partján egy árnyékot adó fa tövében.
Elővette a titokzatos borítékot. Felbontotta és kivett belőle egy összehajtogatott papírt. Ahogy széthajtogatta a levelet, egy ezüstösen csillogó hajszál került elő.
A lovag felvette a hajszálat és óvatosan az ujja köré csavarta. Pontosan tudta, hogy hol látott utoljára ilyen hajat.
A varázsló tornyából megmentett elf lánynak volt ilyen különös színben pompázó haja. Annak az elf lánynak, akit később nem csak ő, de a fogadóban elvesztett két társa is magáévá tett.

Az elf emléke mosolyt csalt az arcára. Azután az eset után sokszor látta álmaiban az elfet. Volt abban a lányban valami különös megfoghatatlan, ami miatt folyton az eszébe jutott. Talán a lány szeme. Az a furcsa színű szeme.
A lovag megrázta a fejét. Majd a levelet kezdte olvasni. A levélben ez állt:
„Életért életet! Leróttam a tartozásom.
De még nem végeztem
Bosszút álltam a varázslón, aki elrabolt a törzsemtől
Bosszút álltam a fián, aki a sötétségnek adott
Bosszút álltam két társadon kik kihasználtak
De a bosszúm még nem teljes
Te következel”

A lovag a következő percben éles fájdalmat érzett a mellkasában. Lenézett, és egy tőr markolatát látta. Ugyanaz a tőr mely a varázslóval is végzett.
A lovag szájába vér tódult, a világ lassan elhomályosodott szemei előtt. De még látta az egyik bokorból előlépni a fekete köpenyes idegent. Az idegent kinek ezúttal nem takarta csukja az arcát. A lovag utolsó erejével felkiáltott, de csak egy erőtlen hörgés lett belőle. A lovag kiszenvedett.

A fekete köpenyes a lovaghoz sétált és kihúzta a tőrét, majd megfordult. Egy elf nő volt. Gyönyörű, kicsit sápadt arcát ezüstszín fürtök öleltél körbe. Az ezüst fürtök közül épp csak hogy kilátszott a lány, népére jellemző, enyhén hegyes füle. A csodás arc valahogy furcsa volt. A szemei!
A szemek melyeknek a fehérje is teljesen fekete volt.
A szemek melyekkel a sötétség nézett a világra.
A szemek melyek a lovagot a halálba kísérték.
A halál szemei