A függőség átka

- Hova mész?
- Sehová - jött a végtelenül egyszerű felelet. Az apuka sokadjára érezte azt, hogy ilyenkor a sarkára kellene állnia és közölnie lányával, hogy ő bizony nem mehet sehová. Mégsem volt ereje kimondani ezt az egyetlen mondatot. Penelope pedig nem sokat tétovázott. Az aktuálisan hullámossá varázsolt tincseit megigazította, egy gyors pillantást vetett a tükörbe. Ujjhegyét végighúzta az ajkain... A szájfény a helyén van, a szempillák éjfeketén és ívesen merevedtek ki a sok festék miatt. Mintha egy baba lett volna. Az apukát pedig elöntötte a büszkeség, hogy milyen gyönyörű lánya van. Büszkeség és egyben félelem... Kitudja, mi történt volna, ha nemet mond.

Penelope nem az a fajta volt, aki megadóan fejet hajt a szülők parancsa előtt. Nem... Dehogyis. Penelope mosolyogva szegte meg a szabályokat, és ha nem az ő elképzelései szerint történt valami, akkor igen hamar hangot adott nemtetszésének. Nem hiába az ő lánya. Emlékezett jól, hogy fiatalon ő is ilyen vad és fékevesztett volt. Aztán mégis lenyugodott. Lenyugodott, mikor Penelope megérkezett az életébe. Pont abban a másodpercben, amikor a picike lábak először feszültek ki az anya testében, ő pedig a félelemtől és az elképzelhetetlen örömtől ittasan érezte, hogy a kis lény félreérthetetlen módon a tudomására hozta: Van, létezik és az ő lánya. Az övé. Attól kezdve pedig szűnhetetlen rajongással pillantott az egyetlen, kicsi lányára, aki évek múltán fiatal nővé érett. Egy fiatal és megszelídíthetetlen nővé.

- Tudod, nemsokára itt a születésnapom - Penelope szemei kacéran csillantak meg, ahogy visszapillantott rá. Az édesapa gyanakodva felhúzta szemöldökét. Persze, nagyonis észben tartotta, hogy mikot van Penelope születésének évfordulója, de ez esetben el sem tudta képzelni, hogy mit kívánhat a lánya. Régen még babákat akart, rákövetkező évben ruhákat, aztán parfümöt... Aztán pénzt, aztán egy közös nyaralást a tengerparton. De eljutottak arra a szintre, hogy Penelope figyelmét már nem a babák és a játékok, hanem a férfiak keltették fel. A parfümjét, a szemfestékeket és a többi holmit is magának szerezte be vagy éppen megvetette magának az aktuális hódolójával. És a családjával már nagyon az utcán sem volt hajlandó együtt mutatkozni, nemhogy még egy közös nyaralást kérjen. Akkor talán egy autót? Fordult meg az apuka fejében, de ez a lehetőség is hamar kizáródott, hiszen Penelope egészen biztosan valami méregdrága és gyönyörű sportkocsit szeretne és ő akármennyit dolgozhatna, akár évekre adósságba verhetné magát, akkor sem tudná lányának megvenni az áhított járgányt. Az olcsóbb, egyszerű kocsi pedig sem Penelope-nak nem kellene, de ő sem lenne képes valami középszerű autóval meglepni a lányát.

Neki csak a legjobb jár. Mindig ez járt a fejében. Mindig, amikor kislánykorában bábszínházba és állatkertbe vitte, mikor az óvodában is Penelope-nak voltak a legszebb ruhái, valahányszor a nyakába vette és felvitte egészen a magas kilátóig, valahányszor megölelte, megvígasztalta vagy éppen mesét nézett vele. Mindig a legjobbat akarta neki. Penelope ezzel tisztában is volt. Egy időben megbecsülte, aztán boldogsággal töltötte el, aztán kihasználta a lehetőségeket, majd egyenesen iszonyodott attól, hogy el akarják tartani őt. Hogy őt valaki merő szeretetből támogatni akarja... Ez elképzelhetetlen lett volna. Hiszen így nem verhetett át senkit, nem nevethetett az embereken, nem jöhetett ki győztesen a helyzetből. Valahogy, valahogy iszonyodott attól, hogy szeretik. Számára érthetetlen volt, hogy egy ember teljesen őszintén közeledik hozzá és ajándékozza meg a bizalmával. Mivel ő sosem lett volna képes egy ilyesfajta gesztusra, csak akkor ha éppen szüksége volt valamire, így a többi emberről is azt tartotta, hogy hátsó szándékkal közelednek felé. Ezt addig mondogatta magában, míg el nem hitte és nemcsak saját magát utálta meg, hanem az embereket és a családját is.

- Mit szeretnél? - kérdezte mosolyogva, mire Penelope bájosan meglibbentette rézvörösen megcsillanó fürtjeit és pajkos pillantásokkal illette apját.
- Pénzt - mondta vigyorogva, majd újra a tükörhöz fordult és tovább igazgatta a haját.
- Mire szeretnéd költeni? - tudakolózott finoman az apuka, tanulva abból az esetből, hogy Penelope-n soha nem lehet csak úgy számon kérni semmit, mert annak könnyen az lehet a vége, hogy a lánya hetekig nem áll szóba vele. Micsoda megalázkodás. Gondolta magában keserűen, de azért továbbra is erőtlenül mosolygott a lányára. Hiszen még kamasz és az összes kamasz ilyen... Egyszer kinövi és hálás lesz neki azért, hogy ilyen türelmes és megértő volt vele.
- Elköltözöm - jött a tömör válasz, mire az édesapa szívét valami hideg és meglehetősen fájó érzés kerítette hatalmába. Mióta ebbe a házba jöttek, azóta itt éltek együtt. A kis család, aminek Penelope mindig szerves részét alkotta. Nélküle nem is lett volna igazi az egész. Átható és kedves lénye már a kezdetektől fogva megszínesítette és varázslatossá tette a kertesház falai között zajló mindennapokat. Sok éven keresztül itt volt. Minden egyes nap látta. Amikor fára mászott, játszott a barátaival, a barátnőivel vihogott, titokban sírt a szobájában vagy éppen valami csintalanságon törte a fejét. Amikor az első nap után hazajött az iskolából és ragyogott a tekintete, amikor kezdő gimnazistaként esténként járt haza és végtelenül fáradt volt, amikor éppen fiúkat hurcolt a szobájába vagy azzal állított haza, hogy rangos versenyeket nyert meg vagy ösztöndíjakat kapott. Még ha néhanapján nem is látta őt vagy éppen rossz kedve volt és nem lehetett hozzászólni. Penelope akkoris rettentően hiányzott volna. Megannyi győztes és vesztes csata, a boldogság, bánat színterét akarta elhagyni. A tekintete sem rezzent, amikor kimondta. Közönyösen mosolyogva nézte végig, ahogy az édesapában egy világ dőlt össze.

- Mégis hova szeretnél menni? - az édesapa gyerekes válaszra várt. Barátnőkkel közösen lakást bérelni innen nem messze vagy az aktuális barátjához, akivel úgyis egy hét után szakítana. Valami reális és ésszerű dologra várt, amit könnyen megcáfolhatott vagy kivételes esetben, megtilthatott volna. Penelope mégis olyan ötlettel állt elő, ami nyilvánvalóan már azóta fogalmazódott a lány fejében, mióta az apa a saját karjaiban hozta be a házba legelőször, még csecsemőként.
- Külföldre - Penelope továbbra is vele szemben állt, kezeit lazán a zsebére rakva, zöld szemeivel áthatóan vizslatva őt. Hiába nézte őt ilyen kitartóan, ő volt az egyetlen, akinek nem láthatott a lelkébe soha. Ő volt az édesapa. Az volt a feladata, hogy megvédje a lányát, de ezek mellett soha ne mutassa ki, mit érez. Végzetes hiba lett volna felfednie magát Penelope előtt.
- Úgy volt, hogy itt járod ki az egyetemet és csak azután mész el - nézett rá rezzenéstelen tekintettel az édesapa. Az arca nem árult el semmit, legbelül viszont már tudta, hogy Penelope a legutolsó szálat is el fogja szakítani, ami a családhoz kötötte.

- Külföldön is lehet egyetemre járni - mosolygott a lány, hiszen ezzel az egy mondatával végképp bebiztosította magát. Igaza volt, külföldön sokkal jobb egyetemek voltak. Milliószor jobbak, ahol több sikert érhetett el, többet tanulhatott és ezerszer több lehetősége volt utána a való életben való talpon maradásra. Bár az apa sosem féltette a világtól Penelope-t. Még őt is meglepte, hogy a lánya milyen szkeptikusan és hidegen figyelte az embereket. Semmi sem rázta meg, semmi nem ejtette kétségbe. Ő volt a biztos pont, ami sosem változik, mégha a környezete és az őt körülvevő emberek igen. Habár azóta felnőtt, ezt a hozzáállását nem vesztette el. Megvetette azokat, akik mindenféle cél nélkül szabadon sodródtak az árral és azokat is, akik kínosan ügyeltek arra, hogy minden tervük a megfelelő rendben végigmenjen. Ő lehunyt szemmel bízta magát a sors kezeire, mégis minden célját sikerült elérnie. De ez Penelope volt. A korántsem átlagos lány, aki sosem volt hajlandó a többi emberrel az szinten elhelyezkedni vagy beilleszkedni a társadalomba. A társadalom igazodott őhozzá és a többi ember vágyódott az ő köreibe. Félelmetes hatással volt a környezetére, ez nem vitás.
- Tehát el akarsz menni - szögezte le az apa, mire lánya határozottan bólintott. - Akkor menj.
- Tessék? - fakadt ki Penelope-ból a meghökkent kérdés. Nem számított erre a lépésre... Mi több. Veszekedni akart, küzdeni, aztán ajtót csapkodni és elégedetten várni, hogy az édesapa a bocsánatáért esedezzen. Mindig ezt csinálta, ha unatkozott és nem volt jobb dolga. Csakhogy ezúttal az édesapa nem tűrt megadóan, hanem a saját sarkára állt és valami olyat tett, amit soha. Beleegyezett Penelope döntésébe.
- Ahogy hallottad. Kapsz pénzt, vehetsz lakást, kocsit és elmehetsz, oda ahová a szíved húz. Ott elvégezheted az egyetemet, sikeres lehetsz, mindenki fel fog nézni rád. Sok pénzed lesz, az emberek rajongani fognak érted... Minden olyan lesz, mint amilyennek elképzelted és akartad - foglalta össze röviden a szülő, Penelope pedig egyre riadtabban nézett rá. Az arca most először volt olyan, mint kisgyerekkorában, mikor megijedt valamitől. Ijedt, zavart, de ezzel egy időben éktelen harag gyulladt benne. Éktelen harag, ami percekkel később ül ki az arcára, hogy aztán eltüntethesse a gyermekkor utolsó jeleit hamvas arcról.
- Rendben - vonásait rendbe szedte ismét, de már várható volt, hogy a beleegyezést a lehető legkegyetlenebb módon fogja meghálálni. - Ezt megbeszéltük. Tudod, most sikerült elvesztened engem. Immáron másodjára.

Az édesapa tudta, mire gondolt a lány. Ők ketten tudták csak a titkot, ami mélyen megpecsételte mindkettejük sorsát. Ugyan melyik szülő ne követett volna el hibát? De sajnos az apa a lehető legnagyobbat vétette Penelope ellen. A kezdő apukák rajongásával tekintett mindig a lányára egészen addig, míg meg nem érkezett az első fiú a családba. Onnantól kezdve pedig Penelope felnőtt módjára törődött bele a tényekbe, amik talán nem is voltak olyan súlyosak, de számára mégis a lehető legfájdalmasabbak voltak. A kis szobája ajtaját becsukta és soha többé nem merészkedett elő onnan... Halkan énekelt, babázott, fésülte a haját, hercegnőnek öltözött be. Mégis egy életre megváltozott. Rájött, hogy ember és ember között igenis különbségek vannak és az öccse személyében egy nála jobban várt és jobban szeretett személy érkezett a családba. Onnantól kezdve pedig bezárkózott. Az apját megvetette, a nagyszüleivel nem állt többé szóba, amikor megpofozták, amiért a testvére elvágta a kezét az ő egyik porcelán babatányérjával... Csak az anyja és a testvére létezett számára. A testvére, aki miatt olyan sok embert eldobott magától, és akiért akár meghalni is képes lett volna.

Az ajtó becsapódott, még mielőtt az apa szabadulni tudott volna a régi idők kísértő árnyaitól. A szoba megüresedett, kinnről még hallatszódott a magas sarkú cipő egyenletes kopogása, majd ez is elhalkult, ahogy Penelope mámorító illata is kiveszett a helyiségből. Sértődötten hagyta el ismét a szülői házat, hogy aztán hajnal felé kimerülten és reményvesztetten térjen vissza. Ő mindig ébren volt. Hallotta a halk zihálást és szinte látta maga előtt a lány arcán vékony csíkban lefolyó könnycseppeket. A mesebeli bál véget ért, a herceg elillant, ahogy az álmok is, ő pedig megtépázottan és elkeseredve sétált haza, miközben halkan sírt. Aztán benn lerúgta magáról a cipőt, öntött magának egy pohár vizet. Leült, mély levegőt vett, miközben igyekezett megnyugodni. Fogalma sem volt arról, hogy valaki némán fülelt egy másik szobában. Hogy ez a valaki mindig ébren volt, amikor ő megérkezett. Az apa elképzelte, ahogy a lány lassan letörli magáról a festéket, ezzel mégjobban összemaszatolva szép arcát, aztán leveszi a kabátját, majd óvatosan felsétál az emeletre, ledobja magáról a ruháit és befekszik az ágyba. Sokszor elgondolkozott rajta, vajon milyen lehet Penelope arca, amikor igazán szomorú, de rettegett kimenni a lányához, mert talán olyan látvány fogadta volna, amit sosem tudott volna kiverni a fejéből. Mellesleg Penelope is szeretett tökéletes emberként feltűnni mások szemében...

Biztos csak rám akart ijeszteni. Gondolta magában az édesapa, miközben egy hatalmas sóhaj közepette helyet foglalt az asztalnál. Tudta jól, hogy egy új csata kezdődött el. Az utolsó csatájuk, aztán Penelope elmegy. Elmegy, mert gyerekkorától fogva ezt hajtogatta. Elmegy, mert szentül hitte, hogy csak így tud menekülni az őt üldöző démonok elől. Elmegy, mert sosem érezte otthon magát. Elmegy, mert nem szerette, ha szerették.
Hogy milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy az soha nem hajlandó tudomást venni róla és ott rúg bele az emberbe, ahol a legfájdalmasabb? Ezt a kérdést soha senki nem merte feltenni az apának, mert félő, hogy keserves zokogás lett volna rá a válasz. Milyen egy életet áldozni valakire, aki ezt soha nem fogja becsülni? Milyen érzés úgy ölelni valakit, hogy az soha nem fog visszaölelni? Milyen érzés titokban szorongani? Úgy szeretni, hogy nem lehet kimutatni? Milyen érzés... Milyen érzés Penelope-hoz tartozni? Milyen érzés ismerni őt?
Az édesapa leborult az asztalra és a derengő félhomályban halkan sírni kezdett.



"A függőség átka az, hogy sosem ér jó véget, mert a legvégén bármi is volt, ami a mennybe repített, már nem esik jól, és fájni kezd. Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb."