A fekete sárkány ébredése - 1. fejezet

Prológus

A sötét mágus a legendás sárkány barlangja felé tartott. A lába és a mágusbotja mély nyomokat hagyott a hóban. Más ember rég halálra fagyott volna a hegytető hidegében, de az öreget olyan erők védték, amikről álmodni sem mertek a közönséges halandók. A férfi ősz haja és szakálla érintetlen maradt a hidegtől, ahogyan hosszú, fekete köpenyén sem látszott hó nyoma, a bakancsa pedig éppen olyan száraz volt és meleg, mint amikor megkezdte a több napos útját a világ legerősebb lényéhez, ami azóta aludta a mély álmát, amióta a legutóbb megnyílt az ég.
Azóta a sárkányok a kihalás szélére jutottak, száz éve már, hogy egy halandónak meg kellett eggyel küzdenie. A sötét mágus tudta, hogy amikor beteljesedik a prófécia és a fekete sárkány ismét megjelenik az égen, egy olyan fenyegetést fog jelenteni, amire sem ember, sem állam, sem fehér mágus nem készült fel.
De ehhez előbb fel kellett ébresztenie.

Amikor az öreg belépett a hegytetőn lévő barlangba, egy olyan hatalmas üregben találta magát, amit még a botján lévő kristály sem tudott érdemben megvilágítani.
A vörös fényben alig tudta kivenni az üreg közepén alvó lény körvonalait. Valóban hatalmas volt, a több ezer éve szunnyadó bestia két átlagos sárkányt is kitett. A testét vastag, fekete pikkelyek borították, a lábain hosszú, erős karmok büszkélkedtek. A hatalmas állkapcsa olyan erőről árulkodott, ami még egy várfalat is képes volt megbontani, a szájából eredő tűz pedig egész hadseregeket tudott megsemmisíteni.

A sötét mágus a természetellenesen hosszú élete végéig gyönyörködhetett volna a sárkányban, de már eljött az ideje, hogy felébressze.
– Eterna van'galen, alamar! – idézte az ősi szöveget, miközben a botja nagyot koppant a barlang fagyos talaján.
A kristály fénye a sokszorosára erősödött, az üreg vörös fényben úszott egy pillanatra, aztán visszaállt a félhomály, amikor a fekete sárkány kinyitotta a szemét. A több ezer éves álom egy pillanat alatt semmivé foszlott, a bestia olyan fürgén ugrott fel a földről, mintha sosem lett volna éberebb.
Helyes – gondolta magában az öreg, miközben a fekete sárkány felé fordult, fenyegetően hallatva a rettenetes hangját.
A szörnyeteg kiáltása megrengette az üreget, a plafonon álló jégcsapok egymás után zuhantak alá a magasból, a legkisebbektől a legnagyobb, két méteres darabokig. A legtöbbjük széttört a jeges földön vagy a sárkány pikkelyes páncélzatán, de egy jókora darab egyenesen az öreg felé vette az irányt.
A fekete sárkány meglepődött, amikor a jégcsap megállt a levegőben és porszemnyi darabokra tört a sötét mágus feje fölött. Tehát erős volt. De vajon mennyire?
A bestia rárontott a behatolóra. Éles fogaival egy csapásra véget akart vetni a sötét mágus életének, mire az öreg ismét rákoppintott a botjával a földre. A talaj megremegett a lökéshullától, aminek az ereje hátralökte a szörnyeteget. A fekete sárkány most már több volt, mint meglepett. Elégedett.
Az öreg elmosolyodott, tudta, hogy mi következik. A bestia egy újabb rettenetes ordításba kezdett, amit mágikus szikrák és egy valóságos tűzvihar követett.
– Ma'hanar tatrana – jelentette ki a sötét mágus, mire a kristály egy vörös pajzsot vont köré. A védőmezőbe egy kőszikla erejével csapódott be a lángoszlop, a forrósága pedig egy tűzhányó mélyét idézte.
Mégis, amikor a fekete sárkány becsukta az állkapcsát, biztosan abban, hogy a behatoló nem több pornál és hamunál, a fekete mágus sértetlenül állt a szörnyeteg előtt a forró füst és gőzzé vált jég által képzett ködben.
A bestia most már több volt, mint elégedett. Lenyűgözte őt a szerzet, aki nemcsak fel merte kelteni őt a hosszú álmából, de még az erejével is dacolni tudott. Ennél több erőt nem látott azóta, hogy sok ezer évvel ezelőtt találkozott az első és utolsó lovasával, a Fekete Titánnal.
A fekete sárkány megtorpant, a sötét mágus arcát diadalittas mosoly fogta el.
– Látom, felkeltettem a figyelmedet – jelentette ki az öreg. – Tudom, hogy ki vagy, Pravus, a legnagyobb és legnemesebb lények egyike, akik valaha is az eget szelték.
Pravus farkasszemet nézett a sötét mágussal, a szavai gondolatokként visszhangoztak a fejében.
Tehát rendelkezel erővel és tudással is – felelte a fekete sárkány. Már csak a név az, ami hiányzik.
– Az én nevem nem más, mint Gavin von Tartanis – jelentette ki a sötét mágus. – Atyja és mentora vagyok az Élet és Halál urának, az utolsó hírvivője vagyok az ősi Titánok szavának. Az egész világot bejárhatod, ha akarod, nálam nem találsz jobb lovast. Ahogyan én sem találok jobb partnert annál, aki egymaga több erőnek parancsol, mint talán a fél világ. Ketten egy egész világot dönthetünk romba a lábunk alatt, sőt akár a saját képünkre is formálhatunk egy másikat.
Pravus nem felelt, ehelyett lehajtotta a fejét, az üreg rideg talajára támasztva az állkapcsát. Gavin von Tartanis elmosolyodott, végigsimítva a kezét a fekete sárkány orrán. Büszkeség töltötte el őt és becsvágy, már az érintés pillanatában érezte a szájában a végső győzelem édes ízét.
Noha csak ez volt az első lépés a hosszú tervében, okkal örült ennek a pillanatnak, hiszen tudta, hogy ez volt az a nap, amikor az átláthatatlan sötétség találkozott a megsemmisítő erővel...
És szövetséget kötöttek egy egész világ ellen.



1. fejezet
Vihar előtti csend




Nem így képzeltem el a világvégét – gondolta magában Edgard. Az égen tátongó hatalmas, fekete lyukat figyelte, aminek a vörös széle mögül lassan előbújt a nap, fénybe borítva az erdős folyópartot.
A fénnyel együtt a vadon is életre kelt, újra csiripelni kezdtek a madarak és ismét hallani lehetett a vadak mozgásait a fák takarásában. Annak ellenére, hogy ezzel lejárt az aratoni szakasz pihenőideje, mindenki örült neki, hogy az élet egy időre visszatért a normális kerékvágásba.
Majdnem mindenki.
Edgard emberei lassan felkeltek a földről, a megkötözött foglyukat is talpra rángatva. A fiatal, barna hajú, zöld szemű nő engedelmes volt, bizonyára belátta, hogy semmit sem ért az ellenállással. A kötél végét fogó katona mégis levágott neki egy pofont.
– Frederic! – szólt rá a parancsnok a katonájára, aki már a második pofonra készült. Edgard volt az egyetlen, aki némi emberséget mutatott a nő iránt. Noha jól tudta, hogy mi várt rá, nem hidegült el tőle. Legbelül érezte, hogy ez nem helyes.
– Miattuk haldoklik a világ – vágta rá Frederic. – Már a faluban fel kellett volna gyújtani a tetves boszorkányt, nemhogy napokig vonszolni magunkkal az erdőben!
Edgard legszívesebben lepofozta volna a sisakot a katona fejéről, de Asce időben közbelépett.
– Valóban? – fordult Frederichez az öregedő, szakállas férfi, aki már évek óta jó barátja volt a parancsnoknak.
– A falu bölcse azt mondta, hogy boszorkány – felelte a katona, kissé megszeppenve, de határozottan. – Tehát az – mondta, egy pillanatra a nőre fordítva a tekintetét, aki csendben hallgatta a beszélgetést, miközben a vér vékony csíkban csorgott le az ajkáról az álla felé.
– A parancsnok meg azt mondta, hogy bevisszük a várba és persze ott fognak ítélkezni felette – jelentette ki Asce. – Talán kétségbe vonná a felettese akaratát?
– Nem, uram – fordult Edgardhoz. – De a prófécia… – bizonytalanodott el a hangja.
A jól megtermett, fekete hajú, kék szemű, szakállas férfi összeszorított foggal állt előtte egy ideig. Egy része még mindig éreztetni akarta a katonával, hogy milyen érzés az, amikor az erősebb felpofozza a gyengébbet, de egy másik része annyiban akarta hagyni a dolgot.
– Nem szerencsés magára haragítani a felettesét, katona – jelentette ki Edgard, valamennyire megnyugodva, aztán elfordult az emberétől. – Indulás! Napnyugtáig menetelünk.

A katonák követték a parancsnokukat a fák közé. Frederic elgondolkozott rajta, hogy szemen köpi a foglyot, amíg a felettese nem figyelt, de végül nyelt egyet és úgy tett, mintha csak egy egyszerű katona lenne, aki egy egyszerű foglyot kísér, nem egy olyan egyént, aki a világuk közelgő haláláért felelt.
Edgard egymaga vezette a hadoszlopot a keskeny ösvényen. Csak egy lovas szélességében tapostak ki rendesen, ezért kénytelenek voltak libasorban haladni rajta, hogy ha gyorsan akarták elérni a céljukat. Már negyed órája mentek a gesztenyebarna fatörzsek és zöldellő bokrok között, amikor Asce megszólalt a parancsnok háta mögött.
– A kölyök csak fél, ennyi az egész – jelentette ki az öregedő harcos. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mennyit hallottak ebből a többiek.
– Mindenki fél – jelentette ki Edgard. – Az embert semmi sem határozza meg jobban annál, hogy mit tesz akkor, amikor fél.
– Az ember teszi, amit tennie kell, és persze az Egyház magyarázata az egyetlen, amit komolyan lehet venni a lyukkal kapcsolatban – felelte Asce.
– Az Egyház korrupt – vágta rá a parancsnok. – Nem ez lenne rá az első alkalom, hogy egy láda csillogó tallér rábírja őket arra, hogy Teremtő nevében ezrével ítéljék halálra az ártatlanokat.
– Az Egyház hazudott már nekünk, de a Prófécia igaz, ebben te is éppen annyira hiszel, mint bárki más, öreg barátom – jelentette ki Asce. – Az ég megnyílt, tehát már küszöbön a fekete sárkány ébredése, aki egy erős lovas alatt persze, de könnyedén káoszba taszíthatja ezt a világot. Lehet, hogy az Egyház túloz, és nem válik feketévé az ég a viharfelhőktől, elmaradnak a hegyeket is megtörő villámcsapások, sőt sem életre kelt holtak, sem a földből előtörő szörnyek nem lesznek. De azt nem tagadhatod le, hogy az a lyuk megnyílt és csak bajt jelent. Márpedig ezt valaki megnyitotta, és persze nekünk, közönséges halandóknak megvannak a magunk csetepatéi, de kétlem, hogy valaki akkorát csapott az égbe a kardjával, hogy meghasadt tőle a kék ég.
– Szóval csak a boszorkányok okozhatták? – kérdezte Edgard kételkedve. – Nem számít, hogy hány gyerek halt éhen a háború miatt, hány nőt erőszakoltak meg sztravai katonák és még csak az sem számít, hogy hányan haltak meg a harcmezőn, egy varázsolni szerető öregasszony tüsszentett egyet a szövőszéken és kész, ott egy lyuk az égen. – Asce közbeszólt volna, azonban Edgard nem hagyta. – De még ha így is történt, ki mondja, hogy az a nő boszorkány? Egy félvak öregember beszippantott valami fehér port, rámutatott és azt mondta, hogy őt meg kell verni, meg kell alázni, meg kell kínozni és aztán több tucat, vagy akár több száz ember előtt el kell égetni. Mert ha ezt megtesszük, akkor biztos el fog tűnni a lyuk az égről. Már hetek óta tömegével égetjük őket, történt valami?
– Nem történt semmi jó, de persze semmi rossz sem – vágta rá Asce. – Lehet, hogy enélkül már rég felébredt volna az a sárkány, és ki tudja, talán tényleg életre keltek volna a holtak és olyan szörnyekkel kéne most küzdenünk a sztravaiak helyett, amiket elképzelni sem tudunk.
– Talán – vágta rá Edgard. – Talán nem. Amíg nem tudunk semmit sem biztosra, addig felesleges öldökölni miatta.
– De uram, akkor megtudhatnám, hogy mégis miért rángatjuk magunkkal ezt a szajhát? – vágta rá hátulról Frederic, jól hallva az elhangzottakat. A kezével megrántotta a nő keze és nyaka körül futó köteleket, mire a fogoly majdnem felesett a sáros talajon. – A várban sokkal kegyetlenebbek lesznek vele, mint a faluban lettek volna, ráadásul az elégetése is nagyobb tömeget fog vonzani. Gyakorlatilag azért túráztat minket napokig egy ellenséggel teli erdőben, hogy még rosszabb legyen valakinek, akinek nem akar ártani, uram. Nem tiltakozásul mondom, csak érdeklődöm – tette hozzá, mielőtt tényleg kapott volna egyet.
– Azért megyünk a várba, mert Sztrava nemsokára megostromolja – felelte Edgard.
– Tisztelettel, uram – felelte Frederic. – De ez nem egy újabb ok arra, hogy elkerüljük azt a helyet? Én örülök neki, hogy a várkapitány csak a lovakat hajtatta be, ránk pedig már nem volt szüksége, viszont….
– Mert arra nincs meghatalmazása – szakította félbe őt Asce. – De ha személyesen kéri meg rá, hogy részt vegyünk a harcban, akkor a becsület jogán persze ott kell, hogy legyünk. A kis boszorka pedig tökéletes okot adott nekünk az útra.
– Mindenképpen meg fog halni, így legalább értelmet nyer az áldozata – felelte Edgard. Legbelül arra számított, hogy a fogoly visszavág, de az meg sem szólalt. Lehetetlen helyzetbe került, ahol neki nem volt remény, ezért inkább elfogadni próbálta a sorsát, ahelyett, hogy változtatni próbál rajta.
A parancsnok utálta, ha az erősebb ilyen helyzetbe hozta a gyengébbet. Ezért határozta el, hogy az éjszaka közepén elvágja a nő köteleit, akkor lesz esélye a túlélésre. Lehet, hogy vele együtt az eredeti ok is eltűnik arra, hogy elmenjenek a várba. De már közelebb lesznek hozzá, mint a faluhoz, így magától értetődővé válik, hogy ő nem fordult vissza az osztagával.
– Ez mind szép és jó, uram, de miért is akarunk részt venni a csatában? – kérdezte Frederic. – Azt mondják, hogy a felállás húsz az egyhez. Lehet, hogy egy gyáva gondolat, de nem lenne egyszerűbb túlélni a csatát, ahelyett, hogy mind megdöglenénk? Így legalább utólag megbosszuljuk az elesett bajtársainkat.
– Ha a Karvalytető elesik, akkor a főváros marad az utolsó hely, ahol még megállíthatjuk őket. És persze ez már az előző háborúban sem működött valami jól – felelte Asce. – Arról nem is beszélve, hogy ha az a vár megadja magát, akkor a falut is fel fogja dúlni az ellenség. Megpróbálhatnánk visszavonulni, persze, de lovak nélkül nem lenne túl sok esélyünk. Tehát mindenképpen végünk, csak abba van beleszólásunk, hogy miként lesz végünk.
– Erre nem vennék mérget – csattant fel Edgard. – Egy csata sorsa sincsen előre eldöntve, pont ezért határoztam el, hogy odamegyünk. Úgy gondolom, hogy lesz esélyünk, és minél többen vagyunk ott, annál valószínűbb, hogy megnyerjük a csatát.
– Persze feltéve, ha eljutunk odáig – felelte Asce. – A sztravai sereg már készül az ostromra egy ideje, akár van egy lyuk az égen akár nincs. Tehát itt is lesznek egy páran az erdőben.
– Nyilván számoltam vele – vágta rá Edgard. Már megszokta az öreg harcos kritizálását, ő pedig azt, ahogyan válaszolt rá. – Ha itt ölnek meg minket, az pont annyit ér, mintha a faluban. Így legalább van esélyünk rá, hogy részt vegyünk valami nagyobban. Sőt arra is, hogy életben maradjunk.
– Persze, tisztában vagyok vele – felelte Asce. – Csak tettem rá egy árva megjegyzést arra, hogy már bőven eleget beszéltünk.
– Te szólaltál meg először – rázta a fejét Edgard.
– És most azt mondom, hogy eleget járattuk a szánkat – vágta rá az öreg harcos.
– Hát jó – mondta faarccal a parancsnok, belátva, hogy a barátjának volt igaza. – Hallották! Mostantól egy szót se.


Az osztag órákig síri csöndben haladt az ösvényen. Edgardnak többször is megfordult a fejében, hogy kettesével menjenek, de mindig elvetette az ötletet. Ha lassabban mennek, nagyobb az esélye, hogy rajtuk ütnek, márpedig a parancsnok nem akarta elveszteni a fél osztagot egy felesleges összecsapásban. A várban már lesz értelme az áldozatuknak, de addig inkább nem kereste a bajt.
De baj még mindig megtalálhatta őket. Edgard ösztönei rosszat sejtettek, megtorpant, egy kézjellel megálljt parancsolva az osztagának. Érezte, hogy valami nem stimmelt, de nem tudta pontosan, hogy mi… Lassan a kardjához nyúlt, mire nyilak kezdték el hasítani a levegőt.
Mire az osztag rájött, hogy megtámadták őket, Frederic egy nyílvesszővel a nyakában esett össze a földön, miközben sztravai katonák rontottak rájuk a bokrok közül.
– Harcra! – ordította Edgard az ellenségre szegezve a tekintetét.
A parancsok már korábban is látott sztravai könnyű gyalogosokat. Jól képzett, de komoly páncélzat és fegyverzet hiányát szenvedő harcosoknak számítottak, akiket előszeretettel használtak rajtaütésekhez. A legtöbben alábecsülték a kezükben fogott, hajlított pengéjű sztravai rövid kardokat, de Edgard és az osztaga tudták, hogy gond nélkül át lehetett vágni vele egy aratoni láncruhát.
Az ellenség legnagyobb előnye semmivé vált.
A parancsnok tisztában volt vele, hogy a kardcsapások nyomaival teli vértje jó eséllyel meg fogja védeni a mellkasát, de nem akarta kísérteni a sorsot. Előrántotta a súlyos, de még annál is halálosabb aratoni hosszú kardját, aztán nekirontott az első sztravainak, aki szembe mert menni vele. A férfi hátraugrott Edgard kardja elől, aztán ellentámadásba kezdett. A parancsnok egy pillanat alatt megfordította a csapás irányát, a kardja úgy ment keresztül a sztravain, mintha ott sem lett volna.
A parancsnok alig végzett az első támadóval, már egy másik ellenség támadt rá. Egy fürge mozdulattal szembefordította a pengéjét a függőleges irányú kardcsapással, aztán ellökte magától a támadót, aki majdnem hátraesett a mozdulattól.
De talpon maradt, ezért Edgard nemsokára egy újabb támadással találta szemben magát. A sztravai egy rézsútos csapással sújtott le rá, mire ő oldalra lendítette a pengéjét, kiütve az ellenség kezéből a fegyvert. A könnyű gyalogosnál nem volt más fegyver, de ez nem állította meg abban, hogy folytassa a harcot. Képen törölte a parancsnokot, aki látszólag meg sem érezte az ütést.
Edgard meglendítette a kardját, elválasztva az ellenség fejét a nyakától. Miközben a test összeesett előtte, ő már újabb támadókat keresett a szemével.
Vele már nem akartak többen packázni, de a többiek még bajban voltak… Már ami megmaradt belőlük. A parancsnok megdöbbent, amikor felismerte, hogy egyedül Asce maradt talpon az osztagából, a fogolynak nyoma veszett, a két megmaradt sztravai kardforgató pedig az íjászokkal együtt támadta a barátját.
Segítenie kellett neki.
Az öreg harcos kiváló kardforgatónak számított, az íjászok nagyobb veszélyt jelentettek rá, mint akik karddal törtek az életére. Edgard felordított, magára vonva a figyelmüket, miközben rohamot indított a lövések felé. Két nyílvesszőt lőttek rá, az egyik lepattant a páncéljáról, a másik beleállt a felkarjába. Egyik sem hátráltatta őt az előrehaladásban, és most már tudta, hogy ketten voltak.
Mire az íjászok újra lőhettek volna, a parancsnok már elérte az egyiket, rá rontva a kardjával. A sztravai megszabadult az íjától és egy tőrrel próbálta védeni magát, de Edgard még a nyíllal a felkarjában is túl erős volt neki. A kardcsapás elütötte a fegyverét, aztán különösebb nehézség nélkül vágta fel a mellkasát.
A parancsnok azonnal a másik íjászhoz fordult, meglepte, hogy ő az ösvény felé nézett.
Asce – gondolta magában Edgard, a társára szegezve a tekintetét. Az öreg harcos éppen a másvilágra küldte az utolsó sztravai kardforgatót, amikor a szemébe csapódott a nyílvessző.
Edgard felordított, a fájdalma és a haragja által vezérelve indult meg az íjász felé, aki egy pillanat alatt felhúzta a gyilkos fegyvert. Egy pillanat alatt véget vethetett volna a férfi életének, mégsem tette meg.
Ő még futott, amikor az ellensége megdermedt, a földre dobva az íját. A szájából ömleni kezdett a vér, megpróbált ordítani, de csak hörögni bírt, aztán összeesett a földön, mint a zsák krumpli.
A parancsnok megtorpant a döbbenetében, amikor meglátta, hogy ki végzett vele. A haragja egy pillanat alatt elillant, a helyét félelem vette át és bizonytalanság. Eddig csak egy esetlen nőt látott a fogolyban, egy olyan ember talán kereket oldhatott volna a káoszban, de az képtelenség, hogy a kavarodásban szerezzen magának egy tőrt, elvágja a köteleket, beosonjon az ellenség háta mögé és a hátába állítsa a fegyverét.
Ráadásul a nő arcán meg sem látszott a tett súlya. Úgy állt előtte, mintha egy közönséges tyúkot ölt volna meg egy érző ember helyett. A parancsnok többé már nem tudta, hogy kivel állt szemben és azt sem, hogy mi lesz a következő lépése.