A fejfa

Emlékjelek. A Balaton-felvidék tele van ilyen sajátos emlékjelekkel. Elszórtan, de viszonylag közel helyezkednek el egymáshoz. Elindulva az egyiktől, egy nagyobb séta után már a következőhöz jutunk. Bizonyos helyszíneket nehézkes fellelni, hisz elhagyottan szinte jellegtelenül árválkodnak. Más esetben pedig váratlanul mégis feltűnnek az utazó vándorútján, aki néhány percig meg is áll előttük.
A téglalap alaprajzú, néhány méteres hevenyészett falak leginkább egy összedőlés előtt álló pajta benyomását keltik. Csupán a falba helyezett féloszlop törött darabja, a hosszúkás résablakok, és egy kőkupac- az oltár megmaradt része- bizonyítja, hogy itt valaha Istent imádták. E romok azonban nemcsak egy vallási helyet jelölnek, hanem emberek egykori otthonát, egy rég eltűnt falut.

Egykor a harminc házat számláló település lakosai kényelmesen elfértek a kis templomban. Egyszerű szolga, és földműves nép ajkáról hangzottak el itt az Urat dicsérő vagy hozzá könyörgő imádságok. A falusi pap idegen, „deák” nyelven olvasott a Bibliából, ellenben nem csupán hallgatóságnak akart szavalni, hanem hívő gyülekezetnek, ezért megengedhetőnek tartotta, hogy eltérjen az egyházi reguláktól, így a falusiak saját nyelvén magyarázta az Írás szövegét.
- Majd én elrendezem Istennel ezt a kis szabálysértést - mondogatta gyakran.
A szertartások alatt többször kiemelkedett a tömegből egy nyúlánk parasztfiú feje. Tudásszomjtól csillogó szemében hatalmas alakká nőtte ki magát a bibliai tanításokat felolvasó pap. Az atya szívesen tanítgatta Mikót, amint ideje jutott rá. Ilyenkor ismertette vele a betűket, lefordított néhány latin szót. Mikó felbecsülhetetlen adománynak érezte ezt és magában nagyravágyó ábrándokat kezdett kergetni.

Az apja viszont másképp érzett, titokban nagyon neheztelt a papra, amiért a fiút elfordította tőle és a földtől. Ozor, mint a többi férfi és asszony az ősapjuktól és ősanyjuktól tanult mesterséget találta a legtisztességesebbnek. Az ő lelke ebben a halálig tartó, ciklusos termelésben magasztosult fel, ebben szerzett az ember igazi becsületet, tapasztalatot, s kenyeret az asztalra. Az lenne Mikó sorsa is, hogy átörökítse neki tudását, földjét és házát, ellenben lehet, a fiút elszólítja egy magasabb hivatás, amire ő csak félszemmel és bizalmatlanul pislogott.
Az egyik nyári nap reggelén határozott hangon fordult Ozor a fiához:
- Mikó, gyere és segíts nekem a kaszálásnál. Össze kell gyűjtened a szénát, hogy hazahozzuk a barmoknak -
- Delelő előtt a paphoz kell mennem…
- Velem jössz! Én is tudlak olyan mesterségre tanítani, mint bármelyik pap –
- Az írás értése nagyobb tudomány. Nagyobb ember lehetek vele, mint a falu vénjei –vágta ki hetykén Mikó.
Az apát mélyen sértette ez a tiszteletlenség. Haragosan csapott le kezével a fiú konok fejére.
- Te többre tartod nálunk azokat a bőr közé szorított lapokat?! Ha tűzbe vetem, úgy égnek el, mint bármelyik fahasáb. Ne azt tanuld, hogy hívják idegenül az ételt, hanem hogyan kell elvetni, learatni, megdagasztani és végül kisütni! -
Ozor várt némi bocsánatkérő vallomást, ám Mikó nem felelt. Dacos hallgatása, gőgös tekintete épp elég válasz volt az apának. Elindult dühöngve magában.
- Estére egy falatot sem ehetsz az étkemből –mondta az ajtóból.

Mikó megrántotta a vállát és alig várta, hogy a templom sekrestyéjében megint foglalkozzon vele az atya. Hazaérve, nem gyújtott világot. Nem várta haza fényességgel az apját, nyugodtan lefeküdt. Ozor nem is jött haza éjjelre, előre dolgozott és kint aludt a réten. Másnap sem érintkeztek egymással, hűvösen viselkedtek, Ozor egyedül evett és nem hagyott semmit Mikónak.
Délutánra lovas hírnök vágtatott be a faluba. Érkeztére összegyűltek az emberek a templom előtt.
- Kelet felől jövök, onnét közeledik egy portyázó török csapat. Félszázan vagy többen is vannak. Holnap napnyugtára már itt lesznek. Meneküljenek, vagy készüljenek a csatára. Isten legyen irgalmas Mindannyiunkhoz!
A veszedelem ismertetetése után máris tovaviharzott egy másik település felé. A hír hallatára még csendesebbek lettek ezek a hallgatag emberek és szépen feloszolva hazaballagtak. A pap később nyugtalanul járkált a falu utcáján. Egy ízben megállt, letérdelt a földre és fejét magasra emelte.
- Te, aki millió csillagszemeddel ránk tekintesz, kérlek, fogadd bizalommal magadhoz árva lelkeinket!
Végleg leborult, homlokát a földhöz szorította. Várakozóan maradt így, ebben a tartásban, de belül semmit sem remélt. Miután felállt, két karjával megáldotta a kunyhókban szunnyadó árva lelkeket.

A következő nap mozgalmasan telt. Reggel sorra jöttek az anyák a paphoz, hogy megkeresztelje az újszülötteket. A legelső asszony mihelyt végzett, fonott kosárba helyezte háromnapos gyermekét, majd a kosarat a szamár hátára erősítette, úgy vágott neki az útnak. Kicsiny helység felé tartott, melynek hegyén már vágyakozó szemek lesték közeledtét a várfalról. A férfiak behajtották az állatokat portáikra, megélesítgették kapájukat, kaszáikat vagy a kovács adott nekik hamarjában eszkábált lándzsát, szúró, vágó eszközt. Növekvő izgalomban következett el a délután, Ozor fel-alá lépkedett háza körül. Némi elszánás után magához hívta Mikót.
- Segítek apámnak megvédeni a házat és a földet…- kezdte apja helyett Mikó.
A fiú hangja színtelen volt és tartózkodó. Nem könnyen feledett.
- Nem ezt kívánom tőled. Azt mondom, szedd magad össze és már indulj is el a faluból! Mássz fel a legközelebbi dombra, és csak a baj elmúltával térj haza –
- Apám, én nem vagyok gyáva! Nem engedem, hogy mindenét felprédálják és elhordják a hadak –

Ozor egy villanásnyi időre elmosolyodott, de szigorúan folytatta:
- Nekem te becsesebb vagy az egész portámnál. Jó gazda vagyok, és eszem ágában sincs a legnagyobb vagyonomat elveszíteni. Menj, vagy én kergetlek ki! -
A fiú dohogva vette fel a tarisznyáját, amibe az apa egy karéj kenyeret tett. A kapunál erősen megszorították egymás karját. Két külön szív dobogott egyszerre, melyet ugyanazon vér járt át. Mikó meghatottan, de még kissé haragosan távozott.
Estére felért a dombtetőre. A sötétségben új világosságok gyúltak ki. A környező települések hatalmas, vöröses fáklyákká váltak, lángjuk magasan csapott fel az égre. Kürtök harsantak, és a Pusztulás alaktalan, sötét tömegként vonult egyik helyről a másikra. A hangok csak eltompulva jutottak Mikó fülébe. Néhol csatakiáltást, máskor sikoltozást vett ki belőle. Mindezek hatására minden magabiztossága elszállt és rettegő félelemmel gondolt apjára.

Ekkorra az ő falujukat is elözönlötték a törökök. Égtek már a nád,- és zsúptetők. A férfiak szanaszét viaskodtak az ellenséggel. Egy katona futtában a lováról hasította ketté az egyikük koponyáját a másik keresztülszúrt egy asszonyt, miközben az a gyermekét szorította magához. Betörtek a házakba és leöltek minden bennlévőt mielőtt kirabolták volna őket. Eközben a templomban imádkozva térdelt a pap az oltár előtt. Mindjárt meghallotta bejövő lépteket, de csak az utolsó pillanatban állt fel és fordult szembe a martalóccal. A katona egyetlen, mély hasdöféssel végzett vele. Mielőtt felgyújtotta volna az épületet, a földhöz csapta a fa feszületet, a Bibliát pedig kihajította a templomajtón. Éjfél után nem sokkal véget ért az öldöklés. A katonák összegyűjtötték a rablott javakat, lovaikhoz kötöttek néhány életben hagyott lányt, aztán elvonultak.
Mikó átvirrasztva várta a reggelt. Nagyon óvatosan, félve mászott le a domboldalról. Tántorogva ment el a füstölgő romhalmazok mellett. Kis idő múlva az apját is meglelte. A hasán feküdt, hátát elborította a szúrt sebből kiömlött vér. Feje kifordult, nyitva maradt szeme a domb felé nézett… Sokáig üldögélt mellette, bűntudatottól kínzott lélekkel.
- Sajnálom… -

Csupán ennyit tudott remegő hangon újra és újra elmotyogni. Mindent betöltött a mozdulatlan süketség. Még egy madár sem repült át a hullamező felett. Mikó körülnézett. Furcsának és idegennek látta a testeket saját falujukban. Pedig csupán ő volt az egyetlen kirekesztett egy megfoghatatlan társaságból. Először arra gondolt, hogy ás egy nagy gödröt, mindenkit belehelyez végül maga is közéjük fekszik. Majd észre tért és keresett valami kocsifélét. A félig megégett taligára ráfektette az apját és elhúzta egy távoli helyre. Szépen eltemette Ozort, sírjára kis, csenevész fácskát ültetett.
Visszatérve alaposan átkutatgatta összeomlott házukat. Minden használhatónak vélt szerszámot beletett a tarisznyába. Vállára kapát támasztott. A templom előtt látta, mint hever kitépődött lapokkal, alig felismerhetően a Tudás, melyet annyira bálványozott.
Egész nap járta a környéket. Napszálltakor újabb település felé közeledett. Az emelkedőn arany és gesztenyehajú lányka tartott vele szembe. Megállt, bevárta Mikót. Fürkészve méregette. Mikor elhaladt mellette, ráköszönt.
- Adj Isten! -
- Estét! –
Mikó tovább ment. A lány gyorsan megfordult, zavart és bizonytalan hangon utána szólt:
- Ha zsellérmunkát keresel, az apám bőven tud adni. Ráadásul mindig ad estebédet és az akolban is van fekvőhely… -
A fiú ránézett, aztán a távolba ahol talán sokféle tudomány várja, amiknek olyan fájdalmasan keserű lehet az ízűk, mint annak a bizonyos fának a gyümölcséé. Elnézett az egykori falujuk felé.
A lány a hosszú hallgatás alatt már szégyellte a rabszolga közvetítő szerepét.
- Jössz vagy mész?- kérdezte halkan.
- Jövök, és már maradok is- válaszolt Mikó.
A lány felvidult, vidáman mutatta az utat a házukhoz. Egymás mellett haladtak, később a lány készségesen átvette a fiútól a kapát. Nagyon büszke volt magára. Belekarolt Mikóba, aki szomorúan hagyta magát vezetni.
A koraesti órában a nap még ontotta rájuk forró, hervadt sugarait és a távolból valami kis harang kongott, de nagyon szerényen, egészen reménytelenül.

*

A kaszálón gyalogolok. Egy romtemplom irányába tartok. Végre megtalálom, körbejárom és bemegyek a valamikori szentélybe. Nézegetem az évszázados, néma falakat. Mikor végigsimítom a tenyeremet a falakon nincsenek bevillanó képek, nincsenek arcok, nem nyilall szívembe az erőszakosan megszakadó élet tragédiája. Sok-sok követ hordtak már szerteszéjjel az évszázadok. Tűnődöm. Csupán egy erőt ismerek, mely képes az Idő viharaiban megtépázott köveket még összetartani: ez az emlékezet.
Csendes, félreeső helyen málladozik a rom, és ebben a nagy, puszta temetőben csakis ez a kőrakás az egyetlen fejfa. Azoknak a fejfája, akiknek nem ástak sírgödröt, és akikért soha, egyetlenegyszer sem hullattak könnyet…