A bűvös 13-as

Nem is tudom hol kezdjem… Talán ott, hogy 2005. 02. 22-én megváltozott a rólam alkotott képem. De ennyire ne ugorjunk előre.

1992. 02. 22-én születtem meg. Az évszakhoz képest igen hűvös és viharos szél járta át a város utcait. Rokonság nagyja ellepte a helyi kórházat. Mindenki izgatott volt, apu anyuval tartott a szülőszobába. 13 órán át tartott a vajúdás. Nagy riadalmat okozott, hogy nem sírtam fel azonnal, csak 13 másodperccel később.
Az orvos gratulált: „ Kislányuk született. Kitartó kis cserebogár!”
Persze mindenki csodának vélte ezt a pillanatot, talán ki is jelenthetem, nagy boldogságnak számítottam a családban ekkor még.

Születésem után 13 napra meghalt az ükmamám, 94 évet élt. Érthető okok miatt nem nagyon emlékszek rá, de a lakóközösségünkbe nagy legenda volt a mami. Gyakran meséltek segítőkészségéről, kedvességéről, de ha anyuék feltűntek, mindig mindenki elhallgatott. Nem értettem nagyon ezt a különös viselkedést, úgy gondoltam anyuéknak nem csak pozitív élményük van róla. Talán valami nagy rejtély lett eltitkolva.
Nem ez volt az egyetlen haláleset a családban. Megérkezésem után, 13 hónappal később a nővérem titokzatos körülmények között meghalt. Erről se sokat tudtam, jó darabig. A szüleim összeroppantak a tragédiába, hiába voltam az egyetlen gyermekük, nemigen foglalkoztak velem, munkába menekültek.

Jó gyereknek számítottam, soha nem keveredtem bajba, tudtam mikor, és hol hogyan kell viselkedni. Ennek ellenére soha nem volt egy barátom sem, ha valaki hozzám is szólt vagy barátkozni próbált velem egy bizonyos idő után valami történt vele. Általános iskolában már egyáltalán nem is kezdeményeztem senkivel szoros kapcsolatba lépni. Intelligenciámmal hamar kitűntem társaim közül, ez még jobban rásegített a különcségemre. Pedig nem tanultam szinte semmit, órákon is mindig rajzoltam. Egyszer egy művem miatt az igazgatónő elé kerültem. Talán 4.-es lehettem mikor az egyik tanár kiszúrta, hogy elég brutális és komor képeket „festek” papírra. Behívatták a szüleimet. Elmondták, hogy igen kiillek a társaságból, és talán jót tenne nekem egy barát. Anyuék hozták a formájukat. Megígérték, hogy szakemberhez fordulnak és megpróbálnak rajtam változtatni. Nem értettem miért bűn az, ha szeretek egyedül lenni és, ha nem félek a sötét dolgoktól. Pszichológusom egy középkorú férfi volt. Szegényem, próbált velem kapcsolatot létesíteni, nem sok sikerrel. Azonban 5 óra és 8 perc hallgatás után megszólaltam. Megsajnáltam, úgy tettem, mint egy jó „beteg”, elbeszélgettem vele.
Kezdtem megérteni, miért kell egy embernek barát. Nem másért, hogy legyen egy személy, akinek kiöntetheti bánatát, örömét, aki figyel rá. Tagadhatatlan, nekem is jól esett ez az érzés.

Aztán eljött a 13. kezelés ideje. Iskola után megérkeztem a szokásos helyre. Nagy meglepődésemre mindenütt rendőrautók álltak. Hallottam, ahogy egy szemtanú arról mesél, hogy a kedves „barátomat” elütötte egy kamion. Kicsit arrébb mentem és láttam a holttestét. Nem valami szép látvány volt. Szinte minden testrésze szanaszét hevert, hirtelen megpillantottam a fejét. Az arca tele volt érzelmekkel; meglepődés, félelem, boldogság. Még egy darabig szemléltem a cafatok majd hirtelen megcsapott az éhség. Bár mennyire is érdekes volt a látvány, hazaindultam.

Persze senkinek sem tűnt fel, hogy korábban hazaértem, a napomról se kérdezettek. Spagetti volt a vacsora. A látványáról a pszichológusom jutott eszembe, szép hasonlat az élettől. Vacsora után elmentem a szobámba. Hamar rá kellett jönnöm, ha mindennap túl gyakran jövök haza, előbb vagy utóbb feltűnik valakinek, és megint keresnek nekem egy új „barátot”. Gondoltam, kell a frásznak, inkább leírom a történéseket.

Iskola után mindig egy kieső helyre mentem a városban. Nem túl messze volt a rendelőtől, erre nem szerettek járkálni az emberek. Sötét, kicsi és nyirkos zúg, tökéletes! Minden délután 13 éves koromig idejártam ki, de a születésem napján nagy fordulatot vett az életem, a hogy már említettem a történet elején.

Téli idő dobolt, mint amikor megszülettem. Ironikusnak véltem először. Mikor vége lett a tanítási napnak elindultam a kis titkos helyemre. Mélységes fájdalmat éreztem, mikor megláttam, hogy építkezés folyik ott. Annyira a szívemhez nőtt már ez a hely, az nem lehet, hogy újat kelljen keresnem, még egy ilyet nem találnék. Nem volt mit tennem, elindultam hazafelé. Amikor a kilincs felé nyúltam, hirtelen anyu zokogó hangját hallottam, apu kiabálásának kíséretében. Nagyot néztem. Soha életembe nem gondoltam volna, hogy a szüleim képesség bármilyen érzelmet kifejezni. Nem szerettem volna megzavarni az „idillt”, beosontam. A nappaliban ültek.
- Megmondták, jól tudod, megmondták. De mi, nekünk kellett ám ez!
- Te komolyan elhiszed ezt az egészet?
- Igen! Nem volt elég neked ennyi bizonyíték?
- Milyen bizonyíték?
- Mindenki meghal körülötte, ha nem is veszti életét, körülbelül olyan érzése lesz.
- Nem foghatod rá a mami és Réka halálát!
- Tényleg? Nem emlékszel mit mondott a mami? Ha megszületik, 13 napra rá meg fog halni!

Rólam beszélnek! Ekkor leesett minden. Minden furcsa történés értelmet nyert. Minden akaratom ellenére, nem lepett meg a rejtély felfedése, sőt szinte már élveztem.
- Hagyjuk ezt most, nem szeretnék erről vitázni! Ma nem. Elmegyek a tortáért.
- Persze, ezt teszed már 13 éven át, menekülsz előle.
Anya megindult ki, cselekednem kellett, felrohantam a szobámba. Kicsit később apa is elment.
3 órával és 19 perccel később mindenki hazatért, elkezdtünk ünnepelni, mintha nem is történt volna meg a délutáni incidens. Kaptam egy rajz készletet, egy könyvet, egy nyakláncot, amin egy különös ábra lógott. Azonnal elnyerte tetszésemet, felvettem. Jól állt, anyunak is nagyon tetszett. A kisünnepség után felmentem a szobámba. Mikor kinyitottam az ajtómat, érdeklődésemet egy fekete macska keltette fel. Az ablakpárkányon ült és csak nézett. Azt se tudtam, hogy kerülhetett ide, hiszen az emeleten van a szobám, és egy árva fa sincs a környéken. Pillantásom azonban a macska szemére ragadt. Világító zöld szeme megbabonázott. Vihar volt kialakulóba. Egyszer csak egy nagyot dörgött, beleremegett a ház, majd egy éles villám kísérte. Mire visszanyertem látásomat a macska eltűnt. Hideg szellő szállt be a szobába, szinte körém fonódva. Az ablakhoz mentem és becsuktam, majd a konyha felé vettem az utamat.

13 perccel később a szüleim ágyánál voltam. A fehér lepedő bordóvá változott. Minden tiszta vér. Az ő vérük, a szüleimé. Azzal a késsel végeztem ki őket, amellyel 49 perccel ezelőtt a tortát szeltem fel.
Most már boldogabbnak tűnnek, végre megnyugodhatnak.
Soha életembe nem sírtam még, most mégis könnyes szemmel nyöszörgöm:
- Szeretlek titeket! Nem tehettetek róla. Én születtem elátkozottnak!