A Bukottak reménye

1450. december 15.
Frejorn szigete; Aisen-hegység déli része
Több mint száz év elteltével, a fiú ébredezni kezdett. Az arany láncok, melyek a karjait és a lábait a barlang falához rögzítették, jelét sem mutatták annak, hogy bármilyen hatással lett volna rajtuk az idő vasfoga. Olyan fényesen csillogtak, mintha nemrég kerültek volna ki az öntőműhelyből.
A fiú alig múlhatott tizennyolc. Hófehér haja makulátlan volt, a tényt leszámítva, hogy az idő múlásával fokozatosan nőtt, már majdhogynem a derekáig ért. Ruházata nem volt több egy egyszerű, fekete szerzetes csuhánál, itt-ott elszakadva.
Mikor kinyitotta a szemét, akkor döbbent rá, hogy valójában nem tudja, mit keres ott, vagy, hogy egyáltalán hol van. Sőt, úgy istenigazából nem emlékezett semmire, még a saját nevére sem. A barlang egyik repedésből kiszűrődő, apró fénycsíkot nézte, remélve, hogy talán az eszébe jutnak az elveszett emlékek, de hiába várt, az elméje ugyanolyan üres maradt.
A láncok kegyetlenül megégették a bőrfelületet, ahol a fiút fogták. Egyfajta átok ült rajtuk, ami tett arról, hogy az illetőnek még véletlenül se jusson eszébe a szabadulás reményének gondolata. A fiú is hamar megtapasztalta, amikor a bilincsek leszedésével próbálkozott. Szinte felordított a hirtelen fájdalomtól.
„Én… hol vagyok? Hogy kerültem ide? Valaki segítsen!”
A kétségbeesés elöntötte a fiú testét, akárcsak a barlang hidege. Ideáig valami csoda folytán nem fázott, de most mégis reszketni kezdett az egész teste. A karjaira bilincselt láncokon lógott, már lassan himbálózott, míg a lábain lévők hosszabbak voltak, és közel sem olyan szorosak. De ez mit sem segített rajta, hiszen képtelen volt bármelyiket is leszedni, mert az ereje az évek alatt jelentősen lecsökkent, és ráadásul az átok is akadályozta.
Tengerkék szemeivel egy jelet keresett. Egy jelet, amely reményt önthetett volna a feszélyezett, nyugtalan lelkébe, de a sötétség nem volt olyan kegyes vele, ahogy a sors sem. Inkább hagyták, hogy a fiú a megőrülés és a józanság határán egyensúlyozzon, hátha magától megadja magát.
Ahogy teltek a percek, folyamatosan felélénkült a szervezete. Már hasonló tempóban lélegzett, mint egy normális ember, és érezte, ahogy a vérkeringése is újra megindul. Az érzékszervei már nem voltak olyan tompák, mint mikor felébredt, de ennek is megvolt a maga hátránya. Valahonnan borzalmas dögszag szivárgott, és akárhogy is kereste a fiú a kellemetlen szag forrását, nem találta. Reménykedett benne, hogy csak egy elpusztult patkány vagy másfajta rágcsáló teteme van valahol a közelben, ám egy gyanús érzés kerítette hatalmába. És az a valami megszólalt odabent.
„Ez nem egy állat, te is jól tudod, hisz te magad végeztél vele. Bizony ám!”
A suttogó kis hang, ami elszabadult a fejében, megállíthatatlannak bizonyult. Akárhányszor próbálta a fiú elnémítani, sosem sikerült. Az a kis ördögfióka pedig beszédes kedvében volt, és élvezte a gazdája tehetetlenségét.
„Örülsz, hogy felébredtél, igaz? Sajna, az emberek majd kevésbé fognak.”
Megrémült. Nem értette, hogy mire célozz ezzel az idegesítő hangocska. Úgy beszélt róla, mint egy állatról, pedig ő nem volt az, és erről meg volt győződve.
- Hallgass el! – ordította végül a fiú. A hangja visszhangzott a barlangban, de hamar abba is maradt. Ebből is csak arra tudott következtetni, hogy a kamra, amibe kiláncolták, nem túl nagy.
Hogy miképp került ide és hogy miért, ezek voltak számára most azok a rejtélyek, amik a legjobban érdekelték. Persze a jelenlegi helyzetében voltak sokkalta fontosabb kérdések is, mint például: hogy kis is ő valójában, és hogyan fog innen kiszabadulni. Sajnos, még egyik sem volt tiszta a számára…



1450. december 14.
Frejorn szigete; Erdeen város kikötőjének környékén
A Saint Emma legénységén múlott minden. Ha nem figyeltek volna oda elégé, a hajó bármelyik pillanatban nekicsapódhatott volna a kikötő környékén található szikláknak. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy efféle baleset történik, és talán pont ezért adtak bele apait-anyait. Senki sem kívánta még az ellenségének sem, hogy a kapitány közelében legyen, mikor az dühös.
- Phil! Szólj, hogy engedjék le a vitorlát! – hangzott a parancs az egyik főmatróz szájából. Kiabálnia kellett, hogy a hangja elérjen a nemrégiben felvett újonchoz, mert a vihar tombolása igen nagy zajt csapott.
Az ifjú megértette az utasítást, bár a tenger morajlása miatt, nem hallotta tisztán. Nem törődött vele, hiszen a létfontosságú szót, a „vitorlát”, könnyedén kivette a főnöke beszédéből, és így egyértelművé vált, mit kell tennie.
Épp a hajó bal oldalán kapaszkodott a korlátba, mikor mindez történt. A tenger hullámai agresszívan dobálták a hajót ide-oda, így a legénység egyensúlyérzéke és bátorsága nagy próbának volt kitéve. Ha ez nem lett volna elég, a zuhogó eső még rontott a helyzeten abból a szempontból, hogy a fedélzet teljesen elázott, a pocsolyáktól pedig még rizikósabbá vált a közlekedés.
Phil összeszedte minden bátorságát, majd elengedte a korlátot, az egyetlen stabil pontot a hajón.  Tett egy pár lépést a vitorlát kezelő matrózok felé, de azon nyomban meg is bánta, hogy elindult. A hajó hirtelen balra dőlt, és már majdnem negyvenöt fokkal mozdult el az eredeti helyzetéből, ám valami csodával határos módon mégsem borult el. Phil viszont elvesztette az egyensúlyát, és hangos koppanással ért földet. Olyan szerencsétlenül esett, hogy lefejelte a fedélzet kemény deszkapadlóját.
- És az izgalom a tetőfokára hág! – jelent meg hirtelen Fred vigyorogva, miközben rémült sikolyok és ordítások hallatszottak minden irányából.
Fred a legjobb cimborája mellé lépett, és egy erős rántással felsegítette. A fiú szédült, a feje iszonyatosan fájt, és ez meg is látszott a járásán. Fred bátorítóan hátba veregette, majd a fedélzet egyik biztonságosabbnak tűnő részéhez vezette.
Ahogy durvult a helyzet és a vihar új erőre kapott, a vízen ringatózó hajó megint veszedelmes táncba kezdett. Úgy dobálta a szél a vízen, mintha csak egy játékszer lenne. Időközben égdörgés és villámlások is csatlakoztak az égi mulatsághoz.
Nagy szónak számított, hogy már Phil is tengeribeteg volt. Fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére nagyon kitartó volt, és a szervezete is bírta a megmérettetéseket. De ez a mostani vihar mégis különbözött a többitől. Mindenki érezte, de senki sem tudta megmagyarázni, hogy miért.
Fred az egyik lőporral teli hordónak dőlve pihent Phil mellett. Gesztenyebarna szemei a barátja arcát fürkészték, de a fájdalmon kívül, mást nem látott.
- Minden rendben? – kérdezte meg végül, majd a mellette ülő fiú vállára tette a kezét.
Phil és Fred még csak egy éve ismerték egymást. Pontosan azóta, hogy Phil is bekerült a legénységhez, mint újonc matróz. Négy évvel volt fiatalabb a barátjánál, de a kettőjük között lévő korkülönbség kicsinek számított, ha a legénység többi tagját is figyelembe vesszük.
Fred volt az első személy a fedélzeten, aki nem parancsolgatott neki, és nem nevette ki az ügyetlenségét, pedig Phil nagyon sokat bénázott. (Sajnos, azóta sem javult a helyzet…) Inkább próbált neki segíteni, hogy gyorsabban tanulja meg a matróz lét fortélyait, és hogy minél kevesebb alkalommal kerüljön kínos helyzetbe. Sok türelmet és energiát igényelt, de a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Phil egyike lett azoknak az újoncoknak, akik majdnem egy év alatt kivívták maguknak a kapitány tiszteletét.
Az álmaikat illetően, viszont már más volt a helyzet. Míg Fredet a kalandvágy hajtotta, és hívta az ismeretlen, addig Phil szemei előtt csak a pénz lebegett, amit egy jól kereső matrózlegény kap. Ám nem véletlenül volt ez a célja.
Szerelmes volt egy lányba, aki a szülővárosában a leggazdagabb család sarja volt. Itt kezdődtek a bajok. Phil nem volt több egy egyszerű, húsz éves parasztfiúnál, akinek az apja egy pásztor volt, az anyja pedig a helyi kocsmában dolgozott. Így nem volt sok esélye, hogy elnyerje a lány kezét, ez nyilvánvaló volt még számára is. Ezért kezdett bele ebbe az egészbe. Úgy tervezte, hogy a kereskedőhajón eltöltött pár év alatt stabilizálja az anyagi helyzetét, utána pedig újra megpróbálja a leánykérést, és így talán több sikerrel jár.
Phil egy nagyot sóhajtott, mikor az eszébe jutott Isabella szép, hosszúkás arca, keskeny ajkával, és világoszöld szemeivel. Ahogy mondani szokta: „a megbabonázó tekintet”. Még a fejfájása is alábbhagyott a nyugtató álomképtől, amin a szerelme mosolygott.
Fred már megtanulta, hogy amikor ilyen mélyeket sóhajt a cimborája, akkor mindig elkalandozik a képzelete, és álmai nőjéről ábrándozik. Igazából, nem hitte, hogy Phil álmai reálisak, és hogy majd egyszer tényleg az övé lesz az a lány, de sosem volt szíve lelombozni a fiút, aki mindig annyira fellelkesült a kisasszony gondolatától, hogy nem lehetett lelőni. Így inkább egy szót sem szólt róla.
- Hahó! Azt kérdeztem, hogy minden rendben van-e. – Fred próbálta visszarángatni a barátját a földre, aki csak nagy nehezen tudta elhessegetni Isabella képét a fejéből.
- Persze – szólalt meg végül Phil. A vitorlánál lévő emberekre tévedt a tekintete, akik kitartóan állták a sarat. – Mennem kéne. Ha a kapitány meglátja, hogy lazsálok, nekem végem. – Megpróbált felállni, de amint egy kicsit megemelkedett, hirtelen szédülés kapta el.
- Phil!
Fred azonnal felpattant, és megfogta a barátját, mielőtt az még elájult volna. Nem csak idősebb, de sokkal erősebb, férfiasabb alkat volt, mint a nála négy évvel fiatalabb fiú.
Látván, hogy Phil állapota nem javult, sőt inkább rosszabbodott, úgy döntött, hogy lekíséri az egyik kabinba. A fiú tiltakozott, és győzködte, hogy az égvilágon semmi baja nincs, ám Fredet nem tudta becsapni. Igenis rosszul volt.

Abba a kabinba vitte, ahol a gyengélkedőket ápolták. Jelenleg senki sem tartózkodott ott, mert mindenki, még féllábú Jack is, a fedélzeten volt, és próbálták menteni a menthetőt.
Phil már nem csak szédült, a gyomra is kavargott. Úgy érezte, mintha az egész bensője ki akart volna fordulni, és már nagyon közel jártak a céljukhoz. Fellélegzett, mikor végre leülhetett az egyik ágyra, és újra stabil talajt - már amennyire beszélhetünk ilyesmiről egy hajón - érzett maga alatt.
- Maradj itt, amíg jobban nem leszel! – fordult felé Fred, a hangjában aggodalom érződött. – Értetted? Nem akarlak most a fedélzeten látni egy jó ideig. - Nem várta meg, hogy a másik bármit is válaszoljon, vagy ellenkezni kezdjen. Szó nélkül kiment a kabinból, és már csak a zár kattanását lehetett hallani.
Phil dühösen dőlt hátra az ágyon, majd lehunyta a szemeit. Nem hitte el, hogy ilyen peches.
„Miért velem történik ez? És miért éppen most? Mikor bebizonyíthatnám mindenkinek, hogy nem csak egy ügyetlen taknyos vagyok. Erre meg pont az ellenkezője történt. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.”
Már rutinos volt abban, hogy miképp kell saját magát hibáztatnia mindenért. Oly sokszor történtek vele ehhez hasonló esetek, hogy már teljesen bebeszélte magának azt, hogy ez mind miatta volt. Ilyenkor mindig elkapta a rosszkedv, pedig egy olyan jókedvű, optimista embert ritkán lehetett találni, mint amilyen ő volt. Egyfajta társasági bohócnak is nevezték gyakran, de nem szerette, ha az emberek így ítélték meg. Komoly akart lenni… csak éppen nem tudott.
Hirtelen zsibbadni kezdett az egész teste. Ennek örült is, meg nem is. Egyrészről, csillapodott a hányingere, és a többi fájdalma is enyhült. Másrészről, úgy érezte, mintha az összes vér kipárolgott volna az ereiből.
„Mi történik velem?”
A döbbenet és a rémület pillanatok alatt leblokkolták Phil gondolatait. A szíve zaklatottan vert, és folyamatosan csak gyorsult a dobogás. Levegőért kezdett kapkodni, de mindhiába.
Elsötétült minden… de csak egy rövid időre.


- Phil, kedvesem!
A fiú egy ismerős hangra ébredt. Valaki szólongatta, és amint felismerte Phil a hang gazdáját, azonnal felpattantak a szemei.
Nem a hajón volt a gyengélkedőben, hanem egy erdőben feküdt. Egy olyan környéken, amit életében még soha nem látott. Minden idegen volt számára, egy dolgot kivéve. A hosszú, világosbarna hajú lányt…
- Isabella? – Phil nem hitte el, amit látott és hallott. Ott volt a nő, akiért bármit megtett volna, és aki a kedvesének szólította az imént.
A lány könnyed léptekkel indult el felé, miközben hosszú fehér ruháját, és csillogó, hullámos haját lobogtatta a gyenge szél. Arcán egy kedves, ám mindentudó mosoly ült, szemeiben pedig apró kis fények égtek. Philt megbabonázta a szokatlan szépség, de tudta, hogy ez nem a valóság. Túlságosan is tökéletes, hogy igazi legyen.
- Mit keresel itt, Isabella? – kérdezte, miután a lány odaért, és leguggolt mellé. Még mindig mosolygott, majd a fiú barna tincseit kezdte el rendezgetni.
- Segítek – jött a rövid válasz a kérdésre, amit a Phil nem igazán értett. Kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy lány olyan dolgokat művel, amikre még soha nem volt példa.
A kisasszony soha nem mutatott semmilyen érzelmet iránta. Nem mosolygott rá, nem nevette ki, sőt, általában levegőnek nézte. De ez nem volt akadály Phil számára, hogy beleszeressen. Az első pillantástól kezdve szerelem volt, persze csak az egyik fél részéről. Ezért is volt olyan meglepő most a lány viselkedése. Mintha viszonozná a fiú érzelmeit…
- Tudom a módját, hogy miképp szerezhetnél jelentős vagyont egy csapásra – folytatta Isabella, egy huncut mosoly és egy kacsintás kíséretében. – Itt ezen a szigeten, Frejorn szigetén van az Aisen-hegység. A hegység déli lábánál van egy barlang, ami pár évvel ezelőtt beomlott.
Phil nem hitt a fülének. Isabella segíteni akart neki, hogy végre elismertebb, vagyonosabb ember lehessen, és hogy megkérhesse a kezét? Ez olyan hihetetlenül hangzott.
- Szóval, abban a barlangban rejtettek el egy igazi kincset. És ha azt megszereznéd… - a lány a fiú fölé hajolt, és egy apró csókot nyomott az arcára -, akkor már nem lenne akadálya annak, hogy együtt legyünk.
Phil ledermedt Isabella szavaitól, de legfőképp a tetteitől. A csókjához semmi sem volt fogható. Ha csak a képzelete játszik vele, és ez az egész nem több egy álomnál, már ezért a pillanatért is bőven megérte.
- Azt állítod, hogy az a kincs minden problémámra megoldás lenne? – ült fel a fiú, és így már szemtől-szemben voltak egymással.
- Biztos vagyok benne – válaszolt azonnal Isabella, majd lehervadt a mosoly az arcáról, és a szeméből is kihunytak a lángok. -  Más lehetőséged nincs.
Phil egy nagyot nyelt. Megint nem értette, hogy mire céloz a lány, aki az előbb még majd’ elrepült a boldogságtól, most pedig teljesen elkomorult.
„Mire föl ez a nagy hangulatingadozás? Azt hittem, hogy legalább az álmaimban lesz néhány szerelmes, meghitt percünk, ha már a valódi életben nem lehet. Úgy tűnik, hogy az égiek sem azt akarják, amit én. De ez elég nagy ok arra, hogy feladjam? Hát nem.”
Megfogta a lány kezeit, és mélyen a világoszöld szemekbe nézett. Bármit megtett volna érte. Bármit. De ez a mostani helyzet mégis különös volt. Valahogy nem volt meg az a bizalom, amit még a lány iránt érzett odahaza. Phil egyszerűen nem akarta azt hinni, hogy Isabella hazudott neki, és csak játszadozott vele. Ilyen büntetést még ő sem érdemelt volna.
- Mennem kell – jelentette ki, miután már teljesen belegabalyodott a saját gondolataiba.
A lány nem szólt semmit. Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de már nem sikerült neki úgy, mint az elején. Akkor sem a boldogságtól mosolygott igazából… de ez már az ő titka.
Phil látta, hogy valami nincs rendben vele. Még ha csak a képzeletének a szüleménye volt is ez az egész, nem volt szíve, hogy így búcsúzzon el a kedvesétől. Megcsókolni ugyan nem merte, mert még maga Phil is korainak találta a dolgot, de úgy gondolta, hogy egy ölelésből semmi baj nem származhatott. Isabella egy nagyot sóhajtott, mikor a fiú átkarolta. A fiatal, ám mégis edzett vállának döntötte a homlokát, rázúdítva a barna hajzuhatagot.
Pár békés perc következett, amikor csak a szél suhogása és a levelek rezgése hallatszódott, a napfény pedig melegen sütött a néma szerelmespárra. Egyikük sem tudott mit mondani a másiknak. A szavak meg amúgy is csak megtörték volna a hangulatot, ami fokozatosan kellemesebbé vált, ahogy a szótlan percek teltek. Phil gyakran elképzelte a találkozásukat, és pontosan ugyanilyen élmény volt. Egyedül csak a lány illatát nem érezte, de ezt az álombeli hibát most az egyszer elnézte.
Végül Isabella vetett véget a csendnek. Nem mozdult meg, csupán csak alig hallhatóan suttogott.
- Menned kell – ejtette ki a szavakat, amik nemrég még a fiú szájából hangzottak el.
Phil megértette, hogy itt a vége a gyönyörű pillanatoknak. Ideje felébredni.