A Bábunő (2.fejezet)

- Tudod drága barátom az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy egy társa csupán csak akkor változhat, amikor már ráállítják a mágia farakására. Végtelen erő kell hozzá. Hiába volt az a szép külső, ha a lelkét összemérvén egy szemétteleppel, tán a hulladékgyűjtő mondhatóbb tisztának. Szép a szerelem, de akkor torzulni kezd, amikor több emberrel próbálod egyszerre megosztani. 
 
Más nők társaságát is kereste Amiliájén kívül. Csak úgy üldözte őket. Amilia egyszer már tudomást szerzett a férfi ötös életéről, de amikor Nevil a szeme láttára dobta ki mind a négy hölgyet, adott neki egy utolsó lehetőséget. De egy férfinak csak a vágyai parancsolnak, nem holmi szépszemű szöszi. Tehát folytatta a játszadozást. Nem jelentett Nevilnek hiányt az a négy lány, hisz tudta egy csettintésre a Föld összes nősténye a cipőjét nyaldosnák. Szerette kísérteni a sorsot, bár nem jött ki belőle jól.
 
Mikor kiderült a turpisság, Amilia kikelt magából. Első sorban csak szavakkal dobálódzott, de az idő hatványával már tárgyak kezdtek az égbe emelkedni. Nevil mivel nem türelméről illetve toleranciájáról volt annyira népszerű, ezért válaszolt néhány pofonnal Amilia agresszivitására. 
 
Hát igen… ez volt valójában Nevil Barth. Egy nőverő szexistam aki nem vetette meg azt, hogy bármikor, bárhol és bárkire kezet emeljen. Még tán ebből semmi probléma nem származott volna, tévesztő volt a gyengéd külső, de ha Amilia nagyon próbálkozott akár egy szárazföldi csapatot is képes lett volna a földbe döngölni.
 
A nagy forgolódásban mind a két fél nekivágódott annak az asztalnak, amire az apró galambpár fel volt ültetve. Az egyik az arcával találta meg a padlót a másik meg a lábával. Az életre-halálra hajazó harc egy pillanatig sem állt le, független maradt a környezetétől. Amilia egyszer csak körmével megragadta a lehetőséget és Nevil arcát össze-vissza, ahol csak érte, elkezdte szétkaparni. Teljes erejével tépte le Nevil arcbőrét az eddig ártatlannak vélt úrihölgy.
 
 Arccsontokat zúzott be, sebeket mart az arcába és egy hatalmas, gyors mozzanattal még bele is tudta fejeltetni a konyhapultba. Nem tűrhette ezt tovább az úr a házban, hisz mégis csak őt tartotta a gyengébbik nemnek. Nem hagyhatta, hogy holmi kapcarongyok vérrel mocskolják a jó presztízsét és a drága öltönyét. Megfogta a nőt két kezénél és hátra dobta a mosogató felé. A férfi csak, hogy megnövelje esélyeit gyorsan kotorászni kezdett valami harcieszköz után a háta mögött. Amibe először beleakadt az az ujjai közé kapta, de azért le is ellenőrizte, hogy mivel fog következőképpen nekirontani Amiliának. Egy húsbárdot talált a kezében… Egy jól élezett, fényesre csiszolt húsbárdot. Szinte meg sem rezzent tőle, nem ijedt a gondolattól, sem a tettől, de amikor észrevette, hogy nem csak a bárd felülete van fényesre csiszolva, hanem a konyhapulté is akkor állt meg benne valami. Az arca visszavigyorgott a pulton keresztül egyenesen rá. Érezte, hogy zsibbad, fáj, vagy éppenséggel viszket, de összességében ez már valahogy nem ő volt. Valaki más arca, akit az élet összezúzott a szájába vett, megrágott majd kiköpött. Nem voltak rajta idomok, nem volt rajta sárm, csak egy víztiszta felület volt már csak. Egy halott… mozdulatlan arc. A férfi szemében pokol lángja lobbant fel, harag öntött el az egész testét. Megfordult és kíméletlenül, erején felül rárontott a nőre. Ütötte, csípte, rúgta, harapta, vágta, ahol csak érte. Nevil többször és belevert vállal a kishölgybe, de úgy, hogy másik oldalról a kemény fal határolta a szűk járóterületet. Amilia nem érezte, hogy lenne-e egyáltalán teste miután a földre zuhant. Egybe akart olvadni a padlóval, vagy legalább a legapróbbra összemenni, hogy ne kelljen most meghalnia. De nem tudta felemelni egyik végtagját sem. Csak kidől, eszméletét még megtartva. Nevil fenyegetően közelített a kezében tartott bárddal. A távok egyre rövidebbe és rövidebbé váltak, és Amiliába a madzag egyre jobban kezdett beleszakadni. Nem volt már egérút, nem volt már segítség. Nevil a padlóra fogta Amilia bal lábát és egyszer még felnézett szenvedéllyel a nő szemébe:
 
- Elvetted az… életemet!... Most én is elveszem a tiédet! –mondta Nevil majd már csak ezek után csontvágást, bőrszakadást, és a nő emberkínzó sikolyát lehetett hallani.
 
- Minden szürkébe borult…Amiliát a megcsonkítás után Nevil a nyakszirtcsontjánál megragadva a nőt a hasára dobta, a bosszú utolsó erejével. Amilia végignézte még, ahogyan aki eddig epekedett érte, elcsomagolja a bal lábát és az apró énjét, majd a kijárat felé indult. A bőröndje, árulkodóan húzott maga után egy gyengéd vér strigulát amely Nevil minden lépését szorosan nyomon követte. Kitárta az ajtót, és már félig elpusztult kis nyuszikáját végig méri. A vérveszteségben szenvedő, földre hunyt nyomorultnak elkezdtek a fülébe csengés visszhangozni. Mint amikor csatornaszakadás van a televízióban, de ennek a visító, fület véreztető hang ellenére is Amilia tisztán és érthetően hallotta a gonosz utolsó felszólalását:
- További szép napot…
 
Majd azzal elhagyta a házat örökre.
     
- Jaj, már kilincs!.. Miért kellett elmondanod? -vonja kérdőre pince.
 
-Há! Csak nem nem bírod az igazságtalanságot?.. Amúgy is te kérdezted!
 
- Jó, de nem gondolod, hogy néha lehet el kéne hallgatni az igazságot?
 
- Igazság? Hol van itt még az igazság?... Olyan messze járunk még tőle! Mesémnek még koránt sincs vége!.. Figyelj jól, mert lehet, hogy még tanulni is fogsz belőle!...