A Bábunő (1.fejezet)

Egy Ablak. Ott áll a semmi küszöbén, mégis beles rajta néha-néha a déli kánikula. Látni rajta az egész világot, mégis széleit vasrács szorítja. A fényfolyó vízesése lehajózik egészen egy pincébe. Belefullaszt egy szőke fürtös játékbabát. Nyomja a kétség és a boltozat, és azóta ott fekszik, amióta világ a világ. Enciánkék írisze számolja az évek szimbolikus napkeléseit. Néha, csak a semmiből megjelenik, majd olyan hirtelen köddé is vész. Jobb műsor nem is megy a tv-be. Esetleg még néha-néha köszönt az oly régóta visszajáró zöldpenész vendégnek.
 
- Csak nem szorítja a nyakéke? -gúnyolódik a pince.
 Még csak egy hang annyi sem cseng vissza az oly rég kidobásra váró emlékektől. Rengeteg kacat és rengeteg idő volt itt eltemetve, tán még kevés is.
 
Egy handlé szájában csak úgy folyt volna össze a nyál csupán csak a látványtól. Pókselyem fonódott az oszladozó cafatokra a padlórések között. Szivárvány szép színpompája helyett itt csupán csak a feketeszurok kacagott. 
Őrzött ez a hely még egy borzalmasabb titkot. De nem volt ez mindig így. Valaha ez a temető volt játszótér is. 
 
- De mikor hallottál utoljára te itt gyerekkacajt? Liliomokkal mikor keveredett utoljára kecses dáma tánca? 
 
- Ugyan… ki emlékszik már a csonkolt idők elődjeire… -vágtak közbe a régi ócskaságok.
 
- Szerintem még él, tán ha az utolsó foszlánya is, amikor a madarak még meg-megszálltak az ablakpárkányon. Mikor bűzt még nem hagyott nyomot orrunkba az oxigén, és csillagporba még nem gázoltál térdig. Ó az az ifjú, akiből lett a por, az az élettel teli arc, aki nem bánta, hogyha az eső rácsorog. Lábát egy gazellahadsereg irigyelte volna, karcsú és tökéletes… színpadra termettek. Mikor a kis zenekar a fadobozban elhallgatott, a lábak dobogása is tartott egy kis szünetet.
 
- Ugye tetszett? -kérdezi értetlenkedve a fiatal húsvérhölgy a műanyag rezzenéstelen arctól. 
 
- Ő csak… néz… nézi, hogy más hogyan mozdul… Mit meg nem tett volna azért, hogy ő is megtehesse. –mondta a pince.
- Na de mond kilincs, mit láttál még odafent?...Nehogy most állj meg! –sürgette a sötét.
 
- A széplány csak mosolygott a kővé dermedt szőkefürtösön.
 
- Jaj Amilia, te mindig meg tudsz kacagtatni! -táncolta körül játékosan a kislány. Na de ki fogja megvarrni ezt a szép selymet, amit te itten felelőtlenül elszakítottál? -vonja felelősségre a műanyag barátját.
 
- Csak egy fültől-fülig tartó vigyorral elugrik a babától majd vissza ugyanazzal a mozdulattal. Neki még az egyszerű járáshoz is csak egy láb kell, hisz egy ilyen virtuóznak mit tesz a járás...ugyan már. Az csak maradjon a földi nép nehézségének. Kezével egy kiskosárkát húzott maga után, amely egy egész varrógarmadával volt megrakva. A tűk már készenlétbe álltak, már csak a vezényszóra vártak. 
 
- Na, ne nézz rám ilyen csúnyán! Tudod, hogy nem akartalak korholni!... De a tény az tény, hogy magától egyetlen egy folt sem fog összemenni. De ne aggódj én még ezt is orvoslom! –mondta majd előhúzza a család egyik legrégebbi varrótűjét.
 
Pontosan tudta, hogy hova kell nyúlnia, még a vaksötétben is egy mozdulattal kitudta volna tapintani. Szerette ezt a tűt, bár jogos, hogy ez a lány mit utált az életben?… Mindenhez úgy állt hozzá mintha csak gyermekét ringathatná. 
 
- Csak… egy… pillanat… -mondja a leányzó annyira koncentrálva, hogy még a nyelvét is kilógatta az ajkai közül. Keze közben sebesen járt, és egy szempillantás alatt az anyag újra egy szálon függött. 
 
- Kész is! Nem kell megköszönnöd!...Tudom, hogy hálás vagy érte. -kuncogott egy aprócskát, majd jobb kezével végigsimítja a hűs, papírsima arcot.
Ezután ajtó csapódásra lesz figyelmes és egy bőrönd hangjára, ami éppen földet ért. Hirtelen a szívét, mintha ezer ló próbálná hajtani, ritmusa kitért a megszokottból.
 
- Jaj, istenem, már itt is van?!... D-de hát ez még korai!...te jó ég!, h-hogyan áll a frizurám? Ugye, ugye jó? -fordul kérdéseivel a kis bábúnőhöz.
 
- Üdv kedvesem! -köszön egy markáns, szívtipró hangja hirtelen hátulról.
 
A férfi ott volt, aki kedvéért a törékeny úrihölgyek is négykézláb állatok módjára tépték volna egymást, csak, hogy kegyeibe férkőzhessenek. Ott állt csupán csak öt lépésre.
 
- Ó Nevil, micsoda váratlan meglepetés!...nem vártalak ilyen korán!
 
- Tán zavarok?
 
- Te? Ugyan!...soha. -mondta a nő ábrándozva a férfi lágy csókjaira.
 
Nem kellett sokat türelmetlenkednie. A vágyai pár percen belül kielégítődtek. A csók végigfutott a gerincén, majd mikor elérte a medencét az visszaküldte egészen az induló pontig. Frenetikus egy érzés. A férfi fél kezével támasztotta a virágszálát és mire a nyelvkicsomózás megtörtént ezekkel a szavakkal fordul a lány felé:
 
- Ezt… neked hoztam! -előhúzván egy hatalmas virágköteget a háta mögül.
 
- N-nahát... köszönöm! -vigyorog szenvedélyesen a lány. Tán kacérnak tart, hogy liliomot hoz nekem.
 
- Annál talán egy kicsit ravaszabbnak, de bevallom olyan virágot nem találtam égen-földön, ami leírhatná, milyen csodának tartalak. - fogát újból megmutatja a szőke szépség és felnéz szíve hősére a virágoskertből. Nevil visszakacag rá.
 
A virágok egy vázába érkeznek és Amilia merészen felkészülten várakozott partnerére.
 
- Nos… Készen állsz?
 
- Igen igen ... Oh… várj egy picit!.. Előtte kiszabadítom ezt a kisfickót. -mondta miközben hatalmas táskájába nyúlva kivett egy picike kis Nevilt, egy hihetetlen hasonló arcvonásokkal kiöntött elegánsan kiöltöztetett babát. A leánybabák még álmukban sem mertek volna szebbről, jobbról álmodozni. A sármos, hű kis segédet fogta majd odaültette pontosan Amilia kicsinyített mása mellé.
 
Nem nézhetett rá, nem ülhetett közelebb, de az az a villámcsapás, ami belevezetődött, leírhatatlan volt. Oly közel és mégis milyen távol. Hatalmatlanul a saját világodba bezárva embertelen, semmi kihatásod és semmi hatásköröd nincs a külvilágodra, de még is lám megteremtődött benned az érzelem, a gondolat. Egy tehetetlen kis szénkupac vagy, amit az akaratosok bármikor, bárhol és bármit tehetnek veled. Mások kegyelmességében bízhatsz már csak.
 
- Na! Kezdhetjük! -mondja erővel telten a pár férfi tagja, majd a kiindulási helyzethez ragaszkodva hátulról megmarkolja a lány csípőjét.
 
- Maestro! Zenét! –szólal fel humorosan Nevil.
 
Amilia a régi Roadstar-hoz nyúlt majd újra vezényszava szállt a hangszerek egyletének. A talpalávalóval a keringő is kezdetét vette. Meg kellett küzdeni azért az első helyért, ezért egy perc sem telhet el úgy, hogy gyakoroljon rá az ember. A két test egybeolvadt és a levegő áthatolhatatlan ellenállást kezdett mutatni. Megfulladnál, ha nem lenne ő, vagy ő, ha nem lennél te. Meggyötörne a lélek, ha nem akarnál játszani, ha nem akarnál, a földről elszakadni anélkül, hogy félned kéne egyszer is a zuhanástól. Látták, hallották és érezték egymást. Tökéletes rendszert alkottak…
 
- Tehát akkor mi lelte őket? Mi az a pusztító erő, ami egy egész virágosrétet képes volt elhervasztani? -értetlenkedett a pince.