A bábu már halott - 1. fejezet: A Qiufeng-vállalat

Saohan többször is végigmérte a vele szemben álló férfit. Tekintete fagyos volt és nyugtalan, és bár próbált határozottnak látszani, akaratlanul mégis csavargatni kezdte gyűrűsujján az aranykarikát, amiből ellenfele nyomban levette, hogy Saohan ideges, még ha a férfi, legjobb tudomása szerint, nem adott erre okot.
 
Az ablakon át a függönyön keresztül utat törtek maguknak a lemenő nap sugarai, vakítóan visszaverődve a terem közepén álló sima körasztalról, melyet kényelmes, kipárnázott székek vettek körül, némelyik igényesen a helyére tolva, némelyik az asztaltól odébb, kifelé fordítva. Saohan ki nem állhatta a rendetlenséget, máskor talán még dühítették is volna a rendezetlen székek, de most egyetlen dolog bosszantotta, mégpedig a férfi, aki a megbánás vagy az együttérzés legkisebb jelét sem mutatta, sőt, volt bőr a képén úgy tenni, mintha nem tudná, miről akar beszélni vele a másik.
 
– Felteszem, azért hívtál ide, hogy elfogadd az ajánlatomat – mondta, megvillantva egy alantas mosolyt, de mikor nem kapott választ, csak egy ingerült pillantást, elkomolyodott. – Akkor mit akarsz?
– Felszólítani, hogy állj le, amíg még megteheted.
– Most fenyegetsz?
– Az is lehet. Úgy ahogy, de az aljas kis játszmáidat még elviseltem, mert tudtam, nem rombolhatod le azt, amit felépítettem. De túl messzire mentél. Három holttest, és minden alkalmazottam retteg. Ez már igenis tönkre tehet. Sosem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz, azt reméltem, a múltunkra való tekintettel szorult beléd némi tisztesség. Felkínálok hát neked egy lehetőséget. Ha most visszalépsz, nem alacsonyodom le a szintedre, és nem veszem a kezembe az általad osztott lapokat.
– Micsoda szóhasználatok! – nevetett fel a férfi, mire Saohanban csak még inkább fellobbant a düh. Hogy képes ez az ember még nevetni?! Hát ennyire nincs lelkiismerete? Ennyire nem becsüli az emberi életeket? Tényleg képes lenne bármit feláldozni a hatalom oltárán? És Saohan így félreismerte volna? – Mégis attól tartok, tévedsz. Semmi közöm a holttesteidhez, az alkalmazottaidról meg végképp nem tudok semmit.
– Már hogyne tudnál! Te próbáltál megfélemlíteni mindenkit, és azt akartad, hogy megtudjam.
– Saohan, te kezdesz szétesni. Fogadj meg egy tanácsot, és vegyél ki egy kis szabadságot, aztán megújult erővel folytathatod velem a harcot.
– Ó, hát így állunk! – Saohan keserűen elmosolyodott. Belőle ez az ember nem fog őrültet csinálni, de nem ám! Azt hiszi, ez a zavaros szöveg majd elbizonytalanítja? Ugyan már! A férfi nem tud semmit. Azt állítja, neki voltak nehézségei, és hogy Saohan tehet mindenről? Újabb hazugság. Ennek az álszent senkiházinak ez olyan, akár a légzés. Ő az, aki mások szenvedéséért felelős. Egy kígyó, ami folytonosan más fáján tekereg, de épp ideje most már kiűzni az édenkertből. – Bolondot akarsz csinálni belőlem? Ez a nagy terved? Le kell lombozzalak, ahhoz az eddigi produkciód édeskevés.
 
A férfi szemmel láthatóan kezdett belefáradni Saohan zagyvaságaiba, de nem folytatni szerette volna ezt a vitát, hanem véget vetni neki. Erősebbnek látta ennél Saohant, tudta, ha ennek vége, egy fél óra alatt összeszedi magát egy latte macchiato társaságában, utána pedig már szégyellni fogja ezt a kis kitörését, de ez úgysem számít, a férfi sosem törődött az effajta apróságokkal, arról nem is beszélve, hogy Saohan mindig komoly arcán időnként jól mutattak az érzelmek.
 
– Rég túlléphettünk volna ezen a beszélgetésen, ha felfognád, hogy fogalmam sincs róla, miről beszélsz.
– A bábról beszélek.
– A bábról? Miféle bábról?
– Amivel a gyilkosságokat próbáltad álcázni, és amivel megrémítettél mindenkit, velem az élen. Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy csináltad, de valld be! Azért használtad a bábodat, hogy kapcsolatba hozzalak a történtekkel, mert tudatni akartad velem a győzelmedet, és a hatalmadat felettem.
– Ha rébuszokban beszélsz, egy szavadat se fogom érteni. Milyen bábot emlegetsz itt?
– Jaj, ne add az ártatlant! Xiang báburól beszélek.
A férfi már nem is próbálta leplezni döbbentségét. Shahoannak elment az esze, vagy mi? Igaz, ennek gondolata bűntudatot ébresztett a férfiban, de tisztában volt vele, ha Saohannak ez sok, nem alkalmas arra, hogy továbbra is a Qiufeng-vállalat vezérigazgatója legyen. Bár ki tudja? Öt éve nyomja a vállait a munkájával járó teher, ez még elég ok is lehet arra, hogy hülyeségeket beszéljen.
 
– Semmi értelme annak, amit mondasz – zárta rövidre a férfi, és megindult az ajtó felé. – Pihenésre van szükséged, mielőtt tényleg elmegy az eszed. Ne zaklasd a titkárnődet, kitalálok egyedül is.
– A bábodat használod fel, hogy az őrületbe kergess!
– Nevetséges. Szedd össze magad!
– Úgy! Szóval ez a válaszod. Ám legyen. Hazudj csak nekem, akár még magadnak is, de én kicsontozlak! Nem érdekel, mi az ára, de amit velem tettél, ezerszeresen fogod visszakapni tőlem. Addig meg bábozz csak nyugodtan!
 
 
 
2021. február 18. (csütörtök)
 
Hajnali három óra volt. Saohan még aludr, vagy úgy is mondhatnánk, félálomban küzdött a lecsúszott takaróval. Addig-addig fészkelődött az éjszaka, míg már csak egy vékony nadrágban feküdt az ágyában, félmeztelenül, és azt érezte, hogy fázik. Először még csak forgolódott, de aztán megmérgelte magát. Kinyitotta a szemeit, felegyenesedett, ivott egy korty vizet, visszahúzta a takarót, és próbált tovább aludni.
 
Álmodott valamit. Igazából nem emlékezett belőle sokra, de szép és kedves álmot látott. Otthon volt, Kínában, vele volt az öccse, akivel azon nevetgéltek, hogy visszatérve Amerikából végre normális írást is lehet látni, és nem kell egy teljesen idegen nyelven hablatyolni, hogy az ember megértesse magát. Buta egy álom, semmi értelme. Saohan számára az angol szinte olyan, mint a kínai, tíz éve élt Amerikában, és nem vágyott rá, hogy hazamenjen. Mégis most szíve szerint visszatért volna ebbe az álomba, oda, ahol se felelősség, se teher, se nyomás. Azokból nap mint nap eleget kapott, legalább az éjszakái hadd legyenek békések.
 
Majd mintha az égiek fentről csak ezt a kívánságát várták volna, most alattomosan összedörzsölték tenyereiket, csettintettek egyet és voilá! Hát nem csörögni kezdett az a fránya mobiltelefon?
Saohannak ki kellett volna kapcsolnia éjszakára. Az ég szerelmére, miért nem kapcsolta ki?
A telefonért nyúlt, megnézte a kijelzőt, és mikor látta, ki hívja, felsóhajtott, és felvette. Antony Cooper nem hívná fel kora hajnalban holmi semmiségért, igazán megtehette, hogy felveszi neki. És meg is kellett tennie.
– Kigyulladt, felrobbant, összedőlt, mi történt?
Cooper elnevette magát. Amennyire Saohan tudta, a férfi még most is a Qiufeng központi épületében ücsörgött, de ki tudja, lehet már hazaért. De akkor meg minek hívogatná most? Nem volt jobb dolga, mint például aludni?
 
– Egyik sem. Ne haragudjon. Talán ráért volna reggel is, de tudja, aggódom. Rebecca Johnson nem sokkal ezelőtt hozta be nekem a dizájnterveket, de nagyon meg volt rémülve. Ő is látta. Úgy érzem, ez kezd egy kicsit elfajulni.
– Mit látott Miss Johnson? – kérdezett vissza Saohan, ahogy fáradtan megdörzsölte az arcát.
– Azt az álarcos valamit a lépcsőházban. Az a furcsa, hogy Johnson állításai szerint a lift előtti várakozóban látta, de mikor benézett oda, az teljesen üres volt. Lehetetlen, hogy valaki olyan gyorsan el tudjon onnan szaladni észrevétlenül, és a biztonsági felvételeken sem találtunk semmi gyanúsat, a lift pedig megint az alagsorban volt. Pedig ezúttal magam teszteltem le, direkt a harmadikon szálltam ki.
– A lifthez hívunk egy szerelőt, ennek az álarcos dolognak pedig a végére járok. Magam nézem át a felvételeket, ha reggel beértem.
– Köszönöm, uram, és elnézést a zavarásért. Jó éjszakát!
 
Saohan kinyomta a telefont, és ledobta maga mellé az ágyra. Egy ideig belebámult a sötétségbe, majd amikor rájött, hogy úgysem fog tudni visszaaludni, felkelt, és felkapcsolta a lámpákat. A hálószobából átlépett a fürdőszobába, megmosta az arcát.
Saohan Pekingben született, de tízéves koráig Sanghajban, később pedig Csengtuban élt. Édesanyja kínai származású, apja amerikai. Művészien keveredett benne ez a két nemzetiség, csaknem egyenlő arányban örökölt külsőleg a szüleitől. Apja magas volt, és Saohan is majdnem elérte a százkilencven centimétert. Bőre fehér volt, akár egy európainak, arról senki meg nem mondta volna, hogy Ázsiából származik, egyedül húzott szemei számítottak „árulkodó jelnek”. Egyenes orrát szintén az apjától hozta, de halvány, vékony ajkait az anyjától, illetve a haja is fekete volt, amit hosszúra növesztett, és az esetek többségében összegfogva viselt.
 
Sármos volt, megnyerő és határozott, titokzatos kisugárzással. Az emberek meg sem merték volna tippelni, mi járhat a fejében, egyébként is, Saohan magának való volt. Harmincnégyéves korára szerzett annyi élettapasztalatot, hogy rájöjjön, senkiben nem bízhat meg, főleg nem az ő pozíciójában. Megtartotta magának a gondolatait, a vállalatnál pedig sosem hozta fel a személyes ügyeit, úgyszólván egyáltalán nem beszélt magáról. Egy valamiben volt a vállalatnál mindenki biztos, hogy Saohan imádja a kávét. Mindig azzal látták a kezében, ha megjelent a folyosón, saját kis bögrét hozott magával otthonról, amit mindenki számára érthetetlen írásjegyek dekoráltak, pedig csak annyi volt ráírva, hogy „a világ legjobb testvérének”. Úgy bizony, Saohan ezt a bögrét az öccsétől, Csentől kapta, azelőtt néhány nappal, hogy apjuk Amerikába hozta a fiúkat, miután édesanyjuk elhunyt. Ekkor Saohan tizenöt-, Csen tizenegyéves volt. Csen egy áruházban pillantotta meg a bögrét, mikor ruhát vásároltak apával, egyből a bátyja jutott az eszébe, és könyörgött, hogy vegyék meg neki.
Nem telt bele sok év, apjuk megalapította a Qiufeng-vállalatot, ami főleg kozmetikumok előállításával foglalkozott. Miután a férfi meghalt egy autóbalesetben, a testvérek megörökölték a vállalatot, de Csen mindig is visszahúzódóbb, félénkebb természet volt, aki nehezen hozott döntéseket, így Saohanra hagyta a vezetést, és csak a háttérből segítette bátyját, elsősorban lelkitámogatással.
 
Saohan már két éve a vállalat vezérigazgatója volt, mikor piacra dobták a két terméket, ami népszerűvé tette a Qiufeng nevét; egy tápláló olajat, ami dúsította, és egyben növesztette is a hajat. Rengeteg amerikai nő számolt be arról, hogy mikor már minden csodaszert kipróbáltak a hajukra, hogy ne hulljon, és már depressziós állapotba kerültek, ez mentette meg őket. Valaki már egy hónap alatt látta a hatását, valaki csak két hónap elteltével, de a termék pillanatok alatt népszerűvé vált, és remek bevételforrást jelentett a vállalatnak, még a negatív mellékhatások ellenére is, mint például fejfájás, émelygés és futó rosszullétek.
A másik termék egy ránctalanító krém volt, szinte csak megfizethetetlen áron lehetett hozzájutni a kezdetekben, a legtöbben mégis kapkpodtak érte, mert valóban használt. Úgy hirdették, „kisimítja és eltünteti a ráncokat”. Mindezen kívül is a vállalat kizárólag minőségi termékeket gyártott, és továbbra is kísérletezgettek az előzőekhez hasonló, jobbnál jobb termékeket előállítani.
 
Ez a legújabb probléma azonban, amiért Cooper zaklatta Saohant az éjszaka közepén, igencsak rossz hatással volt a vállalatra, többen felmondtak a legutóbbi alkalom után. Tulajdonképpen Saohan sem tudott sokat az ügyről, ő maga ugyanis sosem találkozott még azzal a „valamivel”, amiről több alkalmazottja is beszámolt. Úgy írják le, mint egy bábot. Egy nagyon vékony, hosszú, lógó végtagokkal rendelkező emberi alak, aminek nincs feje, teste egy ijesztő, fehér álarcból lóg ki. Állítólag mászik a falakon, a plafonon, de senki nem tudta alaposan szemügyre venni, mert csendesen jelenik meg, csak egy pillanatra veszik észre, de mire pislantanak egyet már el is inal.
Saohan meg volt róla győződve, hogy a vállalatnál szórakozik valaki, de mindenképp maga akarta intézni az ügyet, ő szeretett volna körülnézni a folyosókon és az alagsorban, majd szemügyre venni a biztonsági felvételeket, hogy mindenki lássa, ő igenis foglalkozik ezzel az üggyel, és nem hagyja, hogy bárki riogassa az alkalmazottait. Valóban elfogadhatatlannak tartotta, hogy valaki egy rémisztő bábalakkal riogassa sötétedés után a még bent levő dolgozókat, de semmi gond, nem muszáj egy olyan neves cégnek dolgozni, mint a Qiufeng.
 
Reggel Saohan felvette az egyik legjobb öltönyét, kedvenc nyakkendőjét, a tisztítóból nemrég visszakapott nadrágját, befűzte az övét, belebújt a cipőjébe, felvette a kabátját, fogta az aktatáskáját, és ki is lépett a tágas lakásból. A kocsi már a parkolóban várakozott, Saohannak szólnia sem kellett, a sofőr már tudta, hogy meg kell állniuk a vállalathoz legközelebbi kávézónál, hogy rendelhessen egy latte macchiatót, amit bent kényelmesen el is kortyolgatott, majd folytatták az útjukat a vállalat épületéhez.
Saohan ezúttal nem csak kívánta, de szüksége is volt a kávéra. Így is majd leragadtak a szemei, ahogy elgyalogolt az arcát csípő hidegben a bejáratig. Az ajtó kinyílt előtte, és hiába ugrott volna legszívesebben olyan gyorsan be az előtérbe, ahogy egy gazella tenné, mikor az oroszlán elől menekül, megőrizte nyugalmát, és csak tőle megszokottan, elegánsan és türelmesen haladt el a recepció mellett.
 
Először az irodájába ment lepakolni. Nem számított ma Cooperre, tudta, hogy csak a biztonsági felvételek miatt nem fog bemászni éjszakázás után, és Saohan se kérte volna erre. Így az egyik biztonsági őrrel, majd Hathaway aligazgatóval beszélt, aki nem sokkal előtte érkezett meg.
– Rendezzük le ezt minél hamarabb – mondta Hathaway, majd bementek az irodájába. Saohan nem értett túlzottan a modern eszközökhöz, úgyszólván utálta őket, a telefonja is csak azért volt érintőképernyős, mert másmilyet már egyszerűen nem lehet rendelni se. Tehát mindent a többiekre bízott, és csak akkor helyezte magát kényelembe Hathaway mellett egy székben, amikor az asztalon levő laptop már a felvételeket mutatta.
 
– Legutóbb sem találtunk semmit – vont vállat az aligazgató. – Nem tudom, ki ijesztgeti az itt dolgozókat, de nagyon ügyes.
– Ön nem találkozott ezzel a bábbal, igaz?
– Nem én!
– Nézzük a negyedik emeleti folyosót, a lift környékét főleg. Úgy értesültem, Miss Johnson ott látta tegnap ezt a valamit.
Átnézték az összes kamerafelvételt, ami rögzítette a negyedik emeleten történteket, elsősorban este kilenc és hajnali egy között, Saohan kérésére többször is, de semmi kirívót nem találtak rajtuk. Mindössze annyi látszott, az előző felvételekhez hasonlóan, hogy Miss Johnson a lift előtt elhaladva megrémül valamitől, megugrik, majd gyorsan benéz a várakozóba, utána rápillant az az melletti folyosóra, de mivel nem vett észre semmi egyebet, sietve továbbállt.
 
– Az micsoda? Menjen csak vissza! – kérte Saohan, és közelebb ült a monitorhoz. Nem sokkal azelőtt, hogy Miss Johnson távozott volna, észrevett valamit, közvetlen a két folyosó kapcsolódási pontjánál a falon. Meg is mutatta Hathawaynek, ujját tiszességes távolságon belül tartva a laptoptól. – Látja? A várakozóból mintha átmenne egy árnyék a lépcsőház melletti folyosóra.
– Á, igen, megvan! Akkor nézzük meg újra azt a felvételt.
Váltottak, ám hiába nézték meg újra és újra, amit a kamera rögzített a lépcsőház felől, semmi hasznosat nem láttak rajta. Valaki vagy valami tényleg lefordult oda, de aztán eltűnt, mintha nem is abba az irányba ment volna.
– Mi ez? Valami rossz vicc? – kérdezte Hathaway ingerülten.
– Lehetetlen – felelte Saohan és még közelebb hajolt. – Ha valaki ott lefordult, itt látszódnia kéne.
– És ha ez a dolog nem is egy báb, ahogyan leírják, hanem csak kivetítette valaki?
– Arra már rájöttünk volna. Egyébként azt mindenki kiemelte, hogy a báb tapinthatónak tűnik, Bowman szerint valami puha, kissé szőrös anyagból lehet a teste.
– Megnézzük esetleg a későbbi felvételeket?
– Pihenjen egy kicsit. Én addig körülnézek az alagsorban.
– Az alagsorban? Mégis minek?
– Arrafelé látták ezt a bábalakot a legtöbben, valamint a nagy spiritisztáink szerint emiatt a „dolog” miatt áll meg folyton a lift az alagsorban. Eloszlatom mindenki aggályát; az égvilágon semmi nincs odalent. De ha találnék esetleg egy álarcos bábot, mindenképp felhozom.