1996. 12.06.

Az út, ami nekem végtelennek tűnt nem volt egy kilométer sem. Emlékszem, december 6 volt, az iskolàban megkaptam a mikulàs csomagomat, amikor bejött egy néni és kivitt a suliból, a szomszédos önkormányzat épületébe. Nem tudtam mi történik, nagyon izgatott voltam, és vàrtam, hogy hol a meglepetés. Vidàman jàtszottam és majszoltam az édességet. Nagyon gyorsnak éreztem az idő múlàsàt. És egyszer csak belépett egy idegen néni, megfogta a kezem, közben azt mondta minden rendben lesz. Ahogy kiléptem a téli hidegve, meglàttam egy szürke autót, melynek hàtsó ülésében testvérem ült, aki alig 3 éves volt. Sírt, szenvedett, és én nem tudtam miért. Hirtelen elfogott valami rossz érzés. Valami a mellkasom közepén egyre jobban szúrt, hirtelen hidegebb lett. Nem tudtam mi történik, nem tudtam mit tegyek. Beültettek az autóba, és kaptam még egy mikulàs csomagot, de màr nem örültem neki annyira. Szàmba vettem egy kisebb csokidarabot, de egyàltalàn nem volt édes. Egyre keserübb lett az ize, egyre jobban szenvedtem. Sírni akartam! Orditani torkom szakadtàból! De nem bírtam. Végülis elkezdtem hànyni, és nem érdekelt mi folyik körülöttem. Hirtelen ràjöttem. Ezek elvisznek engem. Elvisznek minket. Elvisznek anyàtól és apàtól. -Holvan anya és apa?-Ordítottam, és elkezdtem sírni. -Öket màr nem làtod-mondta az eggyik nő, és elkezdte takarítani, ami kijött belőlem. Testvéremre néztem és megöleltem. Nem tudtam mit tegyek, de reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz àlom. Pàr óràra rà mindketten lenyugodtunk, és màr csak az autóból kilesve a tàjat néztük. Nem tudtuk, de következő àllomàsunk egy befogadò intézet volt.
Megérkeztünk - hallottam és felébredtem. Nem akartam kiszállni az autóból. A befogadó intézet előtt állt meg az autó. Testvérem teljesen lenyugodott, épp egy csokit majszolt, amit az egyik nevelőtől szerzett. Valamiért, ahogy ez a kép az eszembe, mindig elmosolyodom. Kiszálltunk az autóból, és megláttam hova hoztak. Életemben nem láttam még ekkora épületet. Hatalmas kerítései voltak, a kapuja meg óriási volt. Belépve egy folyosón találtuk magunkat. Leültettek minket egy-egy székre és elmentek. Testvéremre pillantottam. Örülök neki, hogy még ennyire kicsi. Nem érdekli mi van körülötte. Legalábbis addig míg nem fogy el a csokija. Utána vagy anyut, vagy csokit keres. Közben visszajöttek a nevelők.
- Gyertek - mondták, és elindultunk. De valamiért rossz érzés fogott el. Hova menjünk? Kérdeztem magamban, de elindultam. Nem tudtam hova megyek, vagy hogy rossz lesz-e. Én mentem. Testvérem automatikusan csatlakozott hozzám. Megfogta kezem, és baktattunk a két nevelő után. A folyosó falán képek voltak. Gondolom gyerekek rajzolták. A képeket nézegetve, öcsém megállt és nem ment tovább.
- Gyere - mondtam neki és megálltam. A nevelők is megálltak és vártank ránk.
- Siessetek, nem érünk rátok egész nap. - Tesómra pillantottam, és láttam, ahogy könnyei lecsorognak az arcán.
- Anyu, apu hol van? - kérdezte tőlem. Elfogott egy kellemetlen, rossz érzés. Rájuk gondoltam.
- Nem tudom - válaszoltam, és és könnyemet visszafojtva rá pillantottam. - Nem tudom hol vannak, de ha fontosak lennénk nekik nem engedtek volna el - mondtam és átöleltem.
- Na most már gyertek - hívtak minket, és egy nagy fehér ajtóhoz vezetve megálltunk.
Mi lehet bent, kérdeztem magamban.

Fojt.köv.