19. fárasztó, avagy dinamizmus egy emlékezésre

Füstöt hagy az égen a repülő. Bár nem tudom miféle s kivezeti kiféle, lehet egyiptomi hadsereg szállingózik a magas égen, lehet az irakiak akarják megbosszulni kis hazánkon a még le nem dobott atombombát, mely a magyarok legnagyobb találmánya. Emlékezzünk most egy kicsit a rég volt korok újszerű embereire. Ott van példának okáért maga az ember. Elég rég volt, hogy újszerűnek fogták fel - ha felfogták - az állatok, hogy itt valami magasabb rendű lény keletkezett, bár sokszor manapság alattuk vagyunk, mi a nagyra törő emberek. Akkor ott van, hogy ugorjunk az időben egy nagyobbat az általunk középkornak nevezett időszak nagy újítóit, azokat a kedves fejet melengető próféciákkal megáldott küldetéshiányban szenvedő rendalapítókat, akik konkrétan nem tudtak magukkal mit kezdeni, ezért csak írtak egy regulának nevezett szabálykönyvet ahelyett, hogy degeszre turbékolták volna magukat a zsigerek világában.

Az összes egyházatya ezt csinálta, ezek is biztosan. De gondolom az emlékezésben nem kell messzire mennünk újfenn azért a bizonyos geocentrikus kontra heliocentrikus világkép kérdésében. Vitatkoztak ezen a nagyokosok, égettek ezerszámra eretnekeket, de minek is tették: szerintem nem tudják. De a tény bebizonyosodott: nem körülöttünk forog a világ. Kering! Ugrunk egy újabbat az időben: világháborúk. A sok szerencsétlen kit elgázosítottak, emlékezzünk most kissé könnyes szemmel őrájuk is, történetük ismeretlen, az utókor mindet átírja, jelzem: jog nélkül! Ha kicsit az irodalmi életet nézzük ott is valamiféle fejlődést fedezhetünk fel: ókorban alig ment az alfabetizmus, mára meg csak fogalmazni kéne tudni, az írás már adja önmagát. Talán tudok mindkettőt, bár sokan cáfolják fenntartott igazságom, csak gazságnak, nem e-gazságnak vélik betudni. Az irodalom idejében a klasszikus strófák jambikus vagy trocheikus lejtése furcsa képzeteket tart szem előtt. A jövőre mi hagyjuk hátra tudásunk legjavát, javítgatjuk ars poeticánkat, elveszünk a sok Magvető között, de valaki ha emlékszik ránk, egy szál szegfűt letesz sírunkra adózva egy régvolt kor újszerű emberének, megállapíthatjuk: valóban megérte élnünk.