vulipugi beküldött történetei

Az orvos fáradtan letelepedett a kopott, de tisztára sikált asztalhoz. Az asszonyra emelte tekintetét:
– Torokgyík.
– Jézusom! – rogyott a hokedlire az asszony.
– Nincs időnk a kesergésre! Ezzel kenegesse a gyerek torkát, legalább óránként! – rakott le az asztalra egy üvegcsét.
– Ez segít?
– Reménykedjünk.
– Köszönöm doktor úr… nagyon röstellem, hogy nem tudok fizetni, de majd ledolgozom.
– Ne ezzel foglalkozzon, hanem a gyerekkel...

Százkilós csomagjaikat már előző este összekészítették, így nem volt már mit tenni. Az állatokat ellátták, a kertben, az udvarban rend volt, mint rendesen. A konyhából kihoztak egy-egy hokedlit, és leültek egymás mellé. Fogták egymás kezét, s csak néztek. Sajó, az öreg kutya lábukhoz heveredett, s elszunyókált. Olyan erősen nézték az udvart, hogy szinte beleégett a retinájukba a hely, ahol több mint negyed századot éltek le együtt, ahol gyerekek születtek, s szülők haltak meg, s amelyet...

Pedig körülöttünk ott az élet. Csak körül kellene nézni, s hagyni, hogy megérintsen. Nem gondolkodni, nem szemlélni, nem darabokra törve vizsgálni, s kérészéletű elméleteket gyártani létezésére, de élni és átélni. Hagyni, hogy megszólítson bennünket. Hogy bennünk szólaljon meg. Ehhez persze büszkeségünket kellene feladni. Az észbe vetett vakhitet félretenni egy kicsit, s hagyni a szívet megszólalni...

A harangszó maga a nyugalom. Méltóságteljes emlékezés, mindig ugyanolyan és mégis mindig más. Nekem, a harangszó a nyári meleget, az elpilledést, a hegyekkel övezett kis falu poros utcáit, a bágyadt ragyogást jelenti, s valahányszor meghallom, gyermekkorom jut eszembe...

Megváltozik a világ. A kinti világ egyre távolodik, mert valami fontos történik, itt benn. Először az orrom jelez. Tekintetem még odakint jár, de én már félig idebent vagyok. Szemem sarkából még búcsút intek Apportnak, aztán fejemben egyre határozottabb képet ölt valami nagyon jó. Aztán hirtelen minden megvilágosodik.
Beigli. A karácsonyi beigli...

Emlékszem, volt egy csendes kis zug, melyet nagyon szerettem. Különösen, ha senki nem volt odahaza, mert nem zavarhattak meg holmi ebéddel, vagy tanulással. A bokrok ölelte kis tisztás elrejtett mindenki szeme elől, s kedvemre ábrándozhattam. Hanyatt feküdtem a fűben és néztem az eget. A hatalmas színpadon állandóan volt előadás. Az egymást hol űző, kergető, hol lágyan egymáshoz simuló, majd szétváló felhők a világirodalom legszebb meséit keltették életre...

Egy egészen más világ. Megszűntek a dimenziók, semmi sincs, és mégis teljes a világ. Senki sem látható, de mégis mindenki ott van. Alkalmazkodni kell. A tökéletes egység, mely elérhetetlen. Még elérhetetlen. Egyszer, majd, sokára visszatérhet. De addig még sok a teendője.
A lány kívülről látta magát. Látta a testét, amint ott fekszik a fal tövében, de mégsem rémült meg. Először nem értette a dolgot. Igazán föl sem fogta mi történt. Aztán rájött, hogy nincs egyedül...