Sir Butcher beküldött történetei

Lelépett a vonat lépcsőjéről. Megállt, szeme csodálkozva derítette fel a sosem látott tájat. Lába alatt a lassan hűlő beton, s feje fölött az ég ismerős volt, de valahogy mégis. Nem a megszokottan egyhangú, hanem valami más illatú, más hangulatú. Igaz, csak egy picit, de szíve mégis a torkában dörömbölt. Hetek óta erre vágyott, ezekre a percekre, hogy elinduljon, hogy végre itt legyen...

Óvatosan leszállt a földre. Két szikla között megrekedt egy kevés víz. Óvatosan belekortyolt. Felcsipegetett néhány apró magot, mit a hamu alól kotort elő. Éhségét nem enyhítette, de a gyomor parancsának engedni kellett. És több nem volt. Visszament a fa tetejére, s egyre csak nézte a messzi horizontot. Néha, néha füttyentett egyet, választ remélve. De sehol senki...

Az asztalokon pezsgő, bor, kis tálkákban kaviár, mellette sütemény, kicsit arrébb elegáns halmokban állt a por. Közelebb lépett, belemártotta az ujját, belekóstolt. Kokain, fintorodott el rögtön, nagy lépéssel eltávolodva az asztaltól. Habár körbenézve, voltak mások, akik máshogy gondolták, nagy élvezettel merültek el az élvezetek tengerében…

Aztán körbenézett. Öt perc, szólt belül a bánatos hang, aztán csak állt, és nézte a keleti égboltot. Fák. Nem is igazán emlékezett rá, hogy ilyen gyönyörűek. Lassan bíborba öltözött az ég alja. Négy perc, motyogta a hang. Betartják a pontos egy órát? Dübörögve kalapált a vér a fejében. Lassan, mélyeket lélegzett a hajnali levegőből. Kötelet dobtak a nyakába, megigazították. Eszébe jutott a szabója, meg a nyakkendője. Gondolatban elmosolyodott megint. De kedves ember is volt...

Hosszan álltam kinn a sziklafalon, néztem a messzeségbe. Lenn a mélyben emberek szaladtak, apró hangyaként kicsinyes vágyak után, apró életük nem terjedt tovább a házak falánál. Fenn álltam a magasban, a szél a fülembe nevetett, valami apró titkot is suttogott talán, talán azt mesélte mit ér az élet? Nem tudom, nem értettem, csak az apró hangyákat sajnáltam. Nagynak éreztem magam, fájdalmasan sebezhetőnek. Egy apró kis senkinek...

Vágtázott már, láttam, ahogy rohant. Nem, kiáltottam! Nem még nem, nem lehet! És elmúlt az árny, nevetve szaladt a hegyek ormán a keleti ég messzi sarkába, ahová a Nap meleg sugara már nem jutott el. Gyengült ő is, egyre gyengült, nem ragyoghatott már annyira. S az éjszaka árnya egyre csak jött előre, nyomulva, mint a hóförgeteg, mindent elsöpört mi fény volt, mi meleg volt, mi szerelem volt. Kacagva nézte a Hold, s tudta már, másra néz aki a nappal hál, s mást suttog az éjszaka ura is,...

Új korszak kezdődött, az istenek már csak a templomokban élnek, és minden faj emlékezetében. Tehát már rájuk sem igazán számíthatunk. Meg küldtük a levelet minden faj vezérének, hogy segítsenek titeket, de mindezidáig nem érkezett válasz, sem a hegyekből, a törpöktől, sem a havasokból, az ork hordáktól, az erdők is némán hallgatnak, kerestük a gyíkokat a barlangokban. Jóformán mind eltűntek, tehát ránk, emberekre hárul a feladat...

- Az a fekete izé, ami a hajótok fölé repült, valahogy elnyelte a villámot, amit egy mágus lőtt felé. Nagyon furcsa volt, minden hideg lett és kihalt, elnémult a táj, rettegéssel telt el a világ tőle.
- Te nem voltál a hajón?
- Nem. Csak kikötött a hajó, és a kapitány kiáltott, hogy egy eszméletlen ember van a hajón, aki tud, jöjjön, segítsen. Értek valamit a gyógyításhoz. Én most megyek el innen, a mágus iskolába, gyógyítást tanulni, a faluban, ahol lakok, a vajákos asszony...

Nem néz rám. Összegörnyedek, torkom sírás markolja, nehéz sötétben, fullasztó kábulatban siratom a pillanatot, mely nem született meg, a pillanatot, mely nem élt, s mely életet nekem sem adhatott. Nem értem, miért? Ennyire hogy fájhat egy szív, mely nem is érez, nem gondol a holnapra, nem szabad...

Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret...