A Vadász

Halkan csattant be a tár a helyére. Szinte csak érezte a hangot, a tökéletesen olajozott fegyver egyetlen hangot nem adott ki magából. „Pedig sikoltania kéne” gondolta magában keserűen. Becsúsztatta a combtokba, végigtapogatta az övét is, hidegen érződött a kés acélja. Egy pillanatra lerakta a fejét a szúrós kőtörmelékre. A lenyugvó nap utolsó sugarai melengették a hátát, szinte búcsúzóul. Ujjai mégis hidegek, mondhatni jegesek voltak. Komoran elmosolyodott, „hidegek, mint mindig” suttogta a cinikus hang. Egy pillanatra elmerenget, majd szokott mozdulattal berakta a fülébe a hangszórót, kicsúsztatta a falra a vevőt. A szembeni hotelszobában még néma csend volt, csak ketten ücsörögtek ott, rezzenéstelen arccal. „Mégis kevés ember idegesebb, mint ők, ott, most.”

Kitámasztotta a puskát, a távcsövön át benézett a melletti szobában. Egy férfi és egy nő évődött egymással, némán, furcsa arcjátékkal. Szinte már mozdult a keze, hogy behallgatózzon, de egy grimasszal véget vetett a mozdulatnak. Halk sóhajjal elszakadt a látványtól visszadőlt a fal fedezékébe. Közben a nap is lebukott messze, a házak mögött. Halk beszélgetés szűrődött ki a fülhallgatóból. Odabenn lassan megtört a jég, felbátorodva beszélgetni kezdtek. Nem hallotta tisztán, de nem is igazán érdekelte. A főnökre volt kíváncsi. És érte is fizettek… Alatta a Patterson Ave-n még volt forgalom, pár kocsi húzott el, egy mentő törte meg a viszonylagos csendet szirénázva… Mögötte a ház parkolójában ott állt a Mazdája. „Amit reggel még vissza is kell vinni” Remélem a tulajdonosa nem lesz túl ideges. Vagy legalábbis még nem hívta a rendőröket.” Benyúlt a zsebébe. Két póttár, egy puskába való töltény… Egy kis kés, pár húzószalag, papírfecnik, kevés aprópénz… Lassan már könyökig elmerült a végtelennek ígérkező zsebében, mire meglelte a rágóját.

Lefújta róla a homokot, kicsomagolta, és lassan rágni kezdte. Lágyan áradt szét a szájában a hűs íz, habár a belső izgalmat nem csökkentette. „Lassan tíz éve minden nap… Egy kis pihenő kéne, valahol, egy kevés nyugalom” rántotta meg a vállát. Aztán felkapta a fejét. Lenn egy ezüstmetál merci kanyarodott be, szinte áradt belőle a luxus. Átnézett a távcsövön, megnézte az utas arcát a napfénytetőn át. Ismét elmerült a zsebében, kihúzott egy összetekert lapot, összehasonlította a fényképen lévő arcot az imént látottal. Elégedetten elmosolyodott, majd feltekerte a vevő erősítőjét. Feszülten figyelt. Bekattintotta a felvevőt is, a szalag pörögve rögzített minden lélegzetvételt, mintha ő maga is ott ült volna a szembeni hotelszobában. Lassan felemelte a puskáját is, a távcsövön át nézte az eseményeket, immáron hang is járult hozzá. Halk pukkanással kinyílt egy üvegpezsgő, poharak koccantak. Áldotta a technikát. Tőle hetven méterre ültek egy ablak mögött, és mégis vette a beszélgetést.
- Uraim, akkor ideje koccintanunk. A bukásra, ami a mi győzelmünk lesz. Kérem, mindenki vegyen magának egy pohárral. – Halk csörömpölés a poharakkal. – A szövetségünkre! – kiáltotta a férfi.

„Csak ne olyan elhamarkodottan, a Báró mégsem így gondolta.” Egy pillanatra lehűlt körötte a tér, belassult az idő. A távcsőben a célkereszt közepén ott volt egy boldog, elégedett fej. Ki tudja hány halált osztott már az az elme, az a száj… „Az égiek legyenek veled, hisz te is voltál ember” morogta, majd egy halk pukkanás hallatszott. Halkabb, mint a pezsgőé. A főnök megtántorodott, majd összeesett, füle mellett egy apró kis lyuk vöröslött.

Behúzta a puskát, lerakta maga mellé a földre. A fülhallgatóból még hallotta az ordításokat, majd lekapcsolta a vevőt. Hirtelen mély csend ereszkedett köré. Lecsavarta a puska végéről a hangtompítót, zsebre vágta. Pár kattanás, és a puska csöve is a kezében pihent, azt az oldalán lévő szíjhoz rögzítette, a puska elrejtőzött a táskájában. Még át kell jutni a szomszéd szobába… Vagy legalábbis kéne egy fénykép. Visszahasalt, előhúzta a fényképezőgépet, rázoomolt az immáron kivilágosodott szobába, várt egy pillanatot, míg mindenki elment az ablak elől, elkattintotta a kioldó gombot, berakta táskájába a vevőt is, fellendítette a hátára, majd ruganyos léptekkel megindult lefelé. Nem nézett vissza, nem kellett félnie, hogy esetleg észreveszik. Sötét, fénytelen ruhája tökéletesen eltakarta a kiváncsi szemek elől. Kinyitotta a tetőtéri ablakot, belépett a szobába. A lenti irodában a biztonsági őr még mindig eszméletlen volt. Kioldotta a kötelékeket, leszedte a szája elől a pecket is, pár pöccintés a gépen, és ismét működtek a felvevők. Odakint motorzaj, kerékcsikorgás hangzott fel. „Futnak a gyávák, vagy netalán engem keresnek?” Mosolyodott el. Megvárta, míg elfordul a kamera, majd kiosont az éjszakába.

Gyorsan megtalálta a „kölcsönvett” kocsiját. Szerencsére senki sem nézte meg, hogy nyitva van az ajtó, bezárni ugyanis nagy felelőtlenség lett volna. „Lévén elhagytam a kulcsom, hogy finom legyek” mosolyodott el, majd lehajolt a kormány alá. Egy apró szikra, és máris halkan duruzsolt a motor. Óvatosan kikanyarodott majd az útra kiérve, beletaposott a gázba.
Pattogva villogott a peronon az egyik lámpa, újra és újrafestve sötét árnyékát a repedt betonra. Már jóval elmúlt éjfél is, mikor a peron kezdetén túl, az éjszakában fékcsikorgás hallatszott. Kezét zsebre dugva megmarkolta a hideg fémet. Érdekes érzés volt: egyszerre megnyugtatta, és megdobogtatta a félelem a szívét. Számtalanszor lejátszódó jelenet, újra és újra. A történelem ismétli önmagát, még az ő sorsával is, csupán a helyszín más. Az érzés ugyanaz. Két alak körvonalát mosta ki az éjből a fény. Egyik kezében táska, a másik kezében egy apró gépfegyver lapult, habár takarni igyekezett. Egy gyors szemvillanás kettőjük között, majd a táskás bólintott. Ő zsebre vágott kézzel előrelépett, majd óvatosan előhúzta a bal kezét, átnyújtotta a fényképezőt. A fegyveres gyors pillantást vetett rá, majd szemügyre vette a kijelzőn a fotót. Bólintott, átnyújtotta a táskát. Két halk kattanás, és szemügyre vette a pénzt. „Úgy tűnik ez a néma bólintások éjszakája” gondolta magában, és ő is csak bólintott. „Habár a némaságnak sajnos véget kell szakítani…”

Álomgyorsan szaladt ki a keze a zsebéből, a penge megcsúszott a csonton, majd halkan elmerült a húsban. Egy csodálkozó hörgés, egy halk pukkanás, és mind a ketten a földön hevertek. A szükséges rossz… „Bocsi fiúk, igazán nem személyes ellenszenv, csak a megbízok, és a határidők” sóhajtotta az éjszakának, aztán ismét beleveszett. Hamarosan felduruzsolt a motor, útban volt a reptér felé. Csak elsőnek még lerakta a kocsit a tulajdonos előtt és egy kétszáz dollárt hagyott ott. Saccra, mert a lámpát nem akarta felkapcsolni, sötétben belemarkolt a bőröndbe, és kiszórt két bankjegyet. Remélhetőleg elég lesz… Aztán már a terminálban állt, beült, elküldte interneten a rendőrségnek a képeket, majd feldübörögtek a hajtóművek, és elsuhant alatta az ébredező reggeli táj.

Koszos kis motelszobában szállt meg. A falak penészt izzadtak, a matrac inkább csak pár rugó volt, mint bármi más, de már megszokta. Aludt már rosszabb helyen is. Épp hogy csak lemosta magáról az izzadtságot, lévén a csótányoktól nem akaródzott bemenni a fürdőszobába. Odakinn lassan derengett a hajnal, mint három napja. Vagyis már négy… Fene se tudja hol tart már, a naptárra is mindig rácsodálkozott, mindig máshogy állt, mint ahogy ő számolta napokat. Heteket, hónapokat lassan gyarapodó éveket. Teste nem mutatta az időt, csak a lassan gyülemlő hegek itt, ott elszórva. Egy késszúrás, egy eltévedt golyó… Megannyi fájó emlék az ismeretlen sötétlő múltból. Remekül el tudott feledni annyi, annyi fájó emléket…. Lelke sötét üregei feneketlennek tetszettek, szíve egyformán érzéketlenül dobogott a sötét szövet alatt, vérre, fájdalomra nem figyelve. Rutinos mozdulattal előrántotta a pisztolyt a tokból. Egy pillanatra elmélázott, a csőre nézve. Esztendők szaladtak végig a sötét csőbe nézve egy-egy villanásnyi, puszta kép, mindenféle érzés nélkül. Talán kicsit jó lenne, ha fájna, súgta meg a derengő, haldokló éjszakának. Kibiztosította a fegyvert, és nézte tovább a csövet. A cső mélyén meglapuló halált. Üres volt a feje, mint mindig, ha fegyver volt a kezében. Mint mindig, hosszú, hosszú éveken át. Ilyenkor mindig lelassult az idő, érzékeit csapdába ejtette az olaj érdes illata. Aztán elfoszlik a varázs, eszébe jutnak a magazinok a fegyverimádókról, akik ezért az érzésért ölnek-halnak. A recésmarkolat békésen simult a tenyerébe, meghitt barátok voltak már szinte.

Heteken át köszönhetné a markolatnak az életét. Kivette a tárat, kiszedte a csőből a halált, majd belökte újra, unott mozdulattal, újra és újra. Az ágy mellett hevert a táskája, benne lapult meg a mellénye, póttárak, igazolványok, fényképek, apró kis bőrtáskába fekete ólomgolyók, eleven vérrel festve. Az övével.... Mellette hevert pár gézlap, egy fogó, aszpirin, fertőtlenítő, egy fecskendő, és pár tű. Nagyot sóhajtott, felült az ágyon, szembe nézett a felkelő nappal. Körötte Szófia halkan éledezett, valahol messze pár fa lógatta szomorúan szürkés lombját a föld felé. Belelépett a bakancsába, gyorsan befűzte, megkötette, vállára kanyarította a zsákját, halk sóhajjal meghúzta a pántokat, majd berúgta maga mögött az ajtót. Kilépett a fénybe, és elnyelte az utca forgataga. Fél óra múlva a nap már egy étterembe találta, ahol óvatosan csipegette az ismeretlen eredetű tojást. Elméletileg rántotta volt, gyakorlatilag fene se tudta mi sült ki ebből az ismeretlen anyagból…

Gondolta legközelebbi leveléhez a rendőrség felé ezt is csatolja. Hátha valami ismeretlen vegyifegyvert etetnek vele. Elmosolyodott, vidáman lapátolta befelé a reggelijét, törte mellé a fekete kenyeret. Átható tekintete megnézett magának mindenkit, szinte lézerként vágott át húson, csonton tekintete, lelkek mélyére vágyott nézni. A megszokás reflexe, súgta mélyében egy cinikus hang, és magával nevetett. Jó lenne beszélni valakivel már, emberrel. Unalmas vagy súgta vissza a hangnak, majd pár dollárt az asztalon hagyva gyorsan felszívódott a tömegben. Beült egy netkávézóba, nagy előszedte az összes létező nyelvtudását, végül ott ült egy gép előtt, türelmetlenül dobolva a billentyűzeten. Gyorsan letöltötte a meghívóját, feneketlen zsebe mélyéről előbányászott egy flashdisket, felmásolta, kicsit böngészett a neten. Alig egy óra múlva megvolt egy fegyverkereskedő címe. Megnézte még a leveleit, kicsit szomorúan talán, kicsit hiányolva egy nyugodt életet. Mindig várta, hogy valaki ír neki, egy ismertős, egy barát. Valaki…

Aztán eszébe jutott, hogy ő nem létezik. Nem született meg, nem lélegzik, nem fáj, nem érez. Nincs. Nem engedheti meg magának, hogy bárki is tudja, hogy neki is szív dobog a mellkasában. Attól a pillanattól kezdve halott. De ez nem is bántotta volna, kicsinyes dolog. Egyetlen dolog tartotta benne a lelket. A tudat, hogy ezrek életét menti meg azzal, hogy ő létezik a semmiben. Megnyugtató tudat, nemigaz? Nevetett benne a rideg hang, de ezt már nem találta viccesnek. Fizetett, és gyors léptekkel elsietett.

Nyugodt léptekkel lépett be az előkelő szalonba. Udvarias eladó sietett elé boldog mosollyal az arcán. Körbenézett, felmérte a kamerákat, majd az eladó felé fordult. Feltolta a napszemüvegét, és elmerült a beszélgetésbe. Lemérték, inget válogatott, nyakkendőt próbált, zakót vett. Végül egy tökéletes öltönyben állt a tükör előtt, elégedetten forgott. Aha, tökéletes lesz, bólogatott, majd az árban is gyorsan sikerült megegyezni. Átvette a védőbe bújtatott ruhát, majd egy biccentéssel távozott. Letette a koszos kis motelban az ágyra a ruhát majd maga is a falnak támaszkodott. Egy pillanatra lehunyt szemmel támasztotta a falat. Különös fáradtság lepte meg. Nem testi, inkább a lelke fáradt el. Visszhangzott a csend körötte, fejében halk dal szólt, egy majdnem elfeledett, régi nyelven… Magyarul énekelt benne egy lágy női hang, szerelemről, barátságról. Közel volt a hazája, de félt visszamenni. Nem tudta mi várna rá. Haza, szeretet. Budapest súgta maga elé a lassan beálló félhomályba. Idegenül csengett a hangja, el is enyészett az idegen homályban. Megrázta a fejét, és lassan öltözködni kezdett. Előhúzta mellényzsebéből a kinyomtatott meghívót, rajta arany és ezüst betűk futottak végig. A halál meghívója, futott át agyában a gondolat. Atlétája alá felvette a golyóállót. Biztos, ami biztos alapon. Kicsit zömökebb lett tőle, de szerencsére annyira nem volt feltűnő az öltöny alatt. Igaz, nem is védett nagyon, de legalább a pisztoly golyókat megfogja, és ez néha élet és halál közötti hajszál lehet. Legalábbis bízott benne, hogy így lesz. Sajnos a pisztolytok nem igazán fért el sehol, hóna alatt erősen dudorodott, de ezen nem tudott segíteni. A cipőbe se igazán fért be a kés, ezt nem erre találták ki… Hát, kényelmetlen éjszaka lesz az egyszer biztos. Egy gyors pillantás a tükörre, ellenőrizte a nyakkendőjét, táskáját felvágta az ágyra, zsebébe berakott egy köteg százdollárost, mellédobta a fényképezőgépet, majd kilépett az éjszakába.

Leintett egy taxit. Első pillanatra kicsit hátrahőkölt, amikor benézett a kocsiba, de aztán csak vállat vont, bemondta a címet, és igyekezett lehetőleg nem hozzáérni semmihez, sőt, szíve szerint inkább az ülés felett lebegett volna. Zötyögve az ezernyi kátyún, szinte már félt, hogy a hónaljtokban elsül a pisztolya. Bár veseköve nem maradt egy szál sem, az biztos. Ugyan csontja sem sok… Belegyűrt a vigyorgó taxis kezébe pár bankjegyet, biccentett, majd belépett a kivilágított ajtón át a hallba. Kapásból marcona biztonságiak vették körül, hegyekként tornyosulva felé. Flegmán átnyújtotta a meghívót, mire zord arcuk megenyhült, és máris benn találta magát egy fényes, szőnyeggel borított teremben, hasonló szmokingos urak, és estélyi ruhás hölgyek korében.

Az asztalokon pezsgő, bor, kis tálkákban kaviár, mellette sütemény, kicsit arrébb elegáns halmokban állt a por. Közelebb lépett, belemártotta az ujját, belekóstolt. Kokain, fintorodott el rögtön, nagy lépéssel eltávolodva az asztaltól. Habár körbenézve, voltak mások, akik máshogy gondolták, nagy élvezettel merültek el az élvezetek tengerében… Fintorogva, némileg utálkozva fordult el tőlük, sosem értette, hogy lehet ezt élvezni. De hát ők tudják… Ő inkább lehalászott egy pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról, és lassan kortyolgatta. Körötte beszélgető társaságok alakultak ki, páran leültek egy asztalhoz, vidáman nekiálltak kártyázni. Lassan köréjük gyűlt a társaság, közben gyorsan fogyott a pezsgő, a bor, előkerültek a vodkás üvegek is. Istentelenül elázott már mindenki, ő meg csak ácsorgott, két pezsgő és egy pohár bor után. Lassan a biztonságiak is felöntöttek a garatra. Ideje volt akcióba lépni. Az egyik biztonsági megpróbálta megállítani, neki a kezébe nyomta az üres poharat. A kőagyú fickó rámeredt a pohárra, eltompult agyában megnyikordultak a kerekek, de nem jutott vele sehova. Megvakargatta a fejét, gondolkozott, gondolkozott, pedig félő volt, hogy ez sok lesz neki, és sírva fakad. Megpaskolta a fejét barátian, majd ellépett mellette a folyosóra. Meglazította a zakóját, hogy könnyen kijárjon a pisztoly, majd benyitott a vastagon párnázott ajtón.

A főnök éppen a karosszékében ült, letolt nadrággal, széles terpeszben, vörös fején boldog mosollyal. Ölében enyhén megereszkedett idomokkal egy szőke hölgy ringatózott, élvetegen sikoltozva. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy észrevette az ajtóban toporgót, de aztán elvigyorodott, rákacsintott, majd élvezkedett tovább.

Tétova tekintettel nézett szét a szobában, gondolta, talán kimegy, de végül inkább csak elmosolyodott. Elköhintette magát, a főnök a székben összerándult, szinte durván lelökte magáról a lányt. Visszapakolta magát a nadrágjába, majd megfordult. És szembe nézett a pisztoly csövével. Enyhén hunyorítva hallgatta végig a kérdéseket. Szinte suttogva válaszolt, homlokán nehéz cseppek gördültek végig. A nő a sarokban szinte semmit nem vett észre az eljegesedett levegőből, őt elfoglalta a saját belső részei, a pálma alá görnyedt, szürkés arccal, hörögve hányt. A főnök a hangra megmoccant, és emlékezetébe mélyen bele égett a kép a szürkéből zöldre forduló arcú, görnyedt lányról. Halk dörrenés, valami hozzávágódott a halántékához. Hátracsukló fejjel hanyatlott hátra a székben, és a szelleme talán még látta, hogy a lány vonásai kisimulnak, a szürke-zöld orgiájához új szín csatlakozott, a lány szíve fölött terjengő vörös folt. És talán megnyugodva szállt a pokolba. Nem utazott egyedül…

Körbenézett az elcsendesedett szobában. Előhúzta zsebéből a fényképezőgépet, fotót csinált a halott főnök arcáról, majd egy teljes alakosat, biccentett, kicsit keserűen, majd kilépett a folyosóra. Pár gorilla támasztotta még a falat. Közeledtére nagy nehezen felemelték a fejüket. Ködös tekintetükben még halványan se villant fel semmi értelem, feneketlen sötétség nézett vele szembe a tűhegynyire szűkült pupillákból. De legtöbbjük már a padlón hevert. Úgy tűnik a főnök hagyta, hogy beletorkoskodjanak a porba, és úgy létszik, túlzásba estek… Felállt a földön fekvő mellől. Valahol a folyosó végén mozgásra lett figyelmes. Úgy tűnik, mégsem mindenki élvezte a főnök ajándékát, mint amennyire kellett volna… Lassan a pisztolyagyra csúsztatta a kezét, miközben szemügyre vette a kopaszra borotvált fejet, az agyon dolgoztatott, izmosított testet. A monstrum egy pillanatra megállt, jeges tekintete végigsöpört a folyosón, és megállapodott az egyetlen, még álló emberen. Majd lavinaként elindult, végigzúdult a folyosón. Halk dörrenés hallatszott, majd két másik. A hegy megremegett, lendülete esetlen botladozássá csúfult, majd lassan nekidőlt a falnak, hosszú vércsíkot hagyva rajta.

Visszacsúsztatta a tokba a pisztolyt, arcán elterült a szokott, fagyos-jeges mosoly, majd kilépett a földön heverő vendégek között a hűs éjszakába. Odakinn csak a csendes utca fogadta, lassan bandukolt a nappali meleget gyorsan elvesztő betonon. Már kezdett hajnalodni, mikor belépett a motelszobája ajtaján. Levette az öltönyét, felrángatta a jól megszokott farmert, dzsekit, vállára vette a táskáját, majd újra elindult.

A felkelő nap már a reptéren találta, megint. Csendben állva nézte a hirdető táblákat, bárhogy is akarta, nem tudta elszakítani szemét egy feliratról, ami szinte csendesen rejtőzött a többi között. Budapest. Tudta, hogy nem mehet haza. Eltökélten odalépett a pulthoz, átadta a hamis útlevelet, okmányokat, szemrebbenés nélkül bemondta az adatait. Megszokta, hogy minden alkalommal szinte kilép a bőréből, ha elhagy egy országot, akkor ismét megszűnik létezni. Csak az úti célnál került bajba. Mire észbe kapott, már a kezében volt a budapesti repjegy. Megdermedve meredt rá. Hát, legyen, vonta meg a vállát. Aztán leadta a csomagját, és jókedvűen belépett a terminálba. Hogy ellenőrzik a csomagokat. Csupán egy puska, és két pisztoly volt benne. Meg egy kevés lőszer. Egy kisebb hadseregnek elég. És soha, senki nem vonta kérdőre. Hihetetlen, mindig is ámuldozott a biztonságiakon… Lassan teltek el az órák, ő pedig csak támaszkodott, nézett el a messzeségbe. Furcsán érezte magát, furcsán idegesnek, mint még talán soha… Lassan úton lesz hazafelé. Magyarországra, ahol született, ahol gyerek volt. Megrázta magát, idegen volt tőle ez a fajta érzékenység. Úgyis lassan be lehet szállni a gépbe. Elindult a kapu felé.

Ismét feldübörögtek a hajtőművek, ahogy a gép megkezdte a leszállást. Gyerekes izgalommal tapadt az ablakhoz, alatta elsuhantak Pest házai. Mennyire megváltozott ennyi idő alatt, csodálkozott rá a tájra. Aztán egy apró döccenéssel földet ért a gép, megkezdődött a szokásos tolongás, ahogy mindenki igyekezett minél hamarabb lejutni a gépről. Kényelmesen, zsebre vágott kézzel sétált le a lépcsőn. Első pillanatban megborzongott, ahogy hazai szél fújt az arcába, aztán visszanyerte hidegvérét, csak valami furcsa szorongás maradt benne. Furcsa volt itthon lenni. Újra…

Kilépett a ragyogó napfénybe. Körötte zsibongón hangoskodott mindenki, örültek a találkozásnak, vagy épp boldogon indultak kései nyaralásra. Eszébe jutott, hogy nincs egy fillérje se. Visszasietett a reptérre, kétszáz dollárt felváltott. Közben végig ügyelt hogy angolul beszéljen. Nem tudta miért, de valahogy érezte, hogy baj lesz. Nem tudta honnan, vagy ki fenyegeti, de a hosszú évek rutinja tudta, hogy veszélyben van. Nem foglalkozott vele, hiszen még csak most ért haza, még esze ágában sincs elfutni, látni akarja az országot, magyar szót akar hallani… Talán haza is megy, megnézi a házat, ahol élt… Már persze ha megvan még egyáltalán… Bár, elsőnek várost néz, van itt rengeteg utca. És mindenki magyarul beszél… Furcsa volt a fülének, de csodálkozva vette észre hogy tisztán érti, pedig sok-sok éve annak már, hogy utoljára magyar szót hallott volna… Elvegyült a tömegben.

Fáradtan ébredt fel. A nap pont a szemébe tűzött. Mérgesen elgondolkozott róla, hogy holnap arrább rakja az ágyat. Egy cinikus hang nevetett a fejében, mint mindannyiszor. „De most már tényleg arrébb rakom, nem tudok aludni délután sosem” toppantott dühösen. Aztán inkább elment zuhanyozni. Élvezte a meleg víz simogatását a bőrén, jólesett lemosni a nap minden szennyét, emlékét, a kinti hideget. Habár még csak ősz volt, azért már hideg szelek fújtak, s a piszkosszürke felhők sem sok jót ígértek. Pedig ma mindenképpen elmegy szórakozni. Szórakozottan pakolgatott a ruhái között. Nem mintha sok lett volna neki, ezzel is kiugrott ugyan a tömegből, habár nem bánta. Végülis, hol van az előírva, hogy neki vásárlásmániásnak kell lennie?? Amúgy is borsózott a háta a sok idióta holmitól. Neki volt kettő darab cipője, egy elmenni, s egy másik, ha az első tönkremenne. És kész, jól érzi magát, boldog. Na, „ezt is tisztáztuk”, s máris vidámabb lett körötte a világ.

Bement a konyhába, odarakott egy kávét. Amíg a gépezet köpködte magából az alkotását, megsimogatta Íriszt is. Elégedetten dörömbölt, lábához dörgölődzött. Aztán szívfájdítóan nekiállt nyávogni. Pár kósza pillantás, és megtalálta a hiba okát. Az üres tálat. Elmosolyodott, kibontott egy konzervet. A macska finnyásan megszagolta, majd nekiállt falatozni. Szeretettel nézte, kitöltötte bögrébe a kávéját, megöntözte némi tejjel, és a nappalinak kinevezett hálószobába ment, elvetette magát a fotelban. Lassan kortyolgatta a kávéját, nézte a falon futó fényfoltokat. Eljátszott a gondolattal, hogy bekapcsolja a tv-t, de aztán letett róla. Nem kell neki az a fölös izgalom… Inkább csak élvezte a kávé illatát, finom ízét. Közben Írisz is jól lakott, halkan dorombolva felugrott az ölébe, elhelyezkedett. Tétova mozdulattal megsimogatta, de közben befelé figyelt. Zaklatottnak érezte magát, ami számára, mindig nyugodt ember számára különös érzés volt. Nem tudta megmagyarázni, de valahogy félt az estétől.

Elgondolta, hogy inkább otthon marad, s nem megy sehova. Aztán eszébe jutott barátnője, akinek megígérte, hogy ma végre kimozdul otthonról, és elmennek végre valahova… Hát talán majd egy jó kis beszélgetés megoldja a gondokat… Nagyot sóhajtott, Írisz fújva, köpködve átszállt a szobán, majd dühösen kifutott a macskaajtón. Döbbenten állt a szoba közepén, a macska füstcsíkja után nézve. Talán kicsit gyorsan pattantam fel? De az ajtó csak némán hallgatott. Körbenézett, senkise felelt. Megvonta a vállát, és inkább nekiállt öltözködni.

Óvatosan parkolt le a kocsival az út mellett. Pár percnyi séta volt még hátra a találkozóhelyig, ahol barátnője vár rá, de nem volt kedve parkolóhely után vadászni. Lassan sétált a hűlő éjszakában, magas sarkúja bántóan kopogott a betonon. Odaért a padokhoz, leült, nézegette az előtte elsiető embereket. Véget ért az esti holtszezon, megindult újra az élet. Aki hazasietett, már hazament, aki szórakozni akar, ők most jöttek meg. Csak barátnőjét nem látta sehol. Idegesen nézett az órájára, újra és újra, de hiába bűvölte, hiába számolta az elmúlt perceket, majd félórákat, csak nem bukkant fel sehol. Végre megcsörrent a mobilja. Idegesen vette fel, szinte belekiáltott a mikrofonba. A másik oldalon csak egy méltetlankodó női hang válaszolt, elnézést kérve, de „halaszthatatlan dolga” van, és nem tud jönni. Aztán csak nézte a mobilját. Legszívesebben levágta volna a csatornába. Most menjen haza? Kiöltözve? A fenébe, még toppantani sem lehet, úrinő nem káromkodik… Gebedj meg ahol vagy, akkor is elmegyek, sőt, jól is fogom magam érezni…

Levetette magát a bárpulthoz, és ugyan nem akart inni, de rendelt egy pohár bort. Csak azért is… De lassan párolgott a haragja, érdeklődve nézte maga körül a beszélgető, táncoló embereket. Igyekezett csábos lenni, kihívó, habár tudta, hogy ez neki sosem ment. A férfitekintetek unottan siklottak végig rajta, szinte zavarba volt ósdi ruháival, sehol sem túlzottan kivágva, mindenhol rejtett, ahol szerinte most nem kellett volna. Mostmár szinte bánta hogy mégis eljött. Csak ücsörgött a pultnál, egy árva szó nélkül, időnként az órájára nézett, mint aki vár valakit. Legalább az illúziója meglegyen, hogy nincs egyedül. Habár számára ez elég gyorsan szertefoszlott. Vágyakozva nézte az ajtót. Lassan talán haza is lehetne menni… A zenét nem élvezte, a fájt a feje a felpörgetős számoktól, otthon inkább a klasszikusokat szerette, nem pedig azt, hogyha a fejét vaslemezzel püfölik… A két pohár bor sem adta meg a hangulatot, amúgy is utált részeg lenni.

Egyszer rúgott csak be, akkor is megfogadta, soha többet. Tehát soha többet. Fizetett, felállt, határozottan az ajtó felé indult. Alig lehetett még csak tíz óra, de a terem már tele volt. Egy ember azért még utat tört magának az ajtóban torlódó tömegben. Megremegett a térde. Tinédzser kora óta nem érzett ilyet. Nem volt feltűnő jelenség a feketébe csomagolt férfi, de mégis. Valahogy sugárzott belőle a férfiasság. Egy pillanatra megdermedt az ajtóban, feltolta a napszemüvegét. A meleg barna szempár végigsöpört rajta, érezte, le kell ülnie. De csak nézte a férfit, lassan hátrált. Visszaült a székére. Ő odasétált, rámosolygott. Valamit mondott. Csodálkozva nézte. Angolul? Gondolatban megrázta a fejét, nehogy félreértse, majd fordította, amit hallott. De azért kicsit elkeseredett. Micsoda pacák. Erre nem magyar… Hát persze, ez az én szerencsém…

De közben lassan meg megindult a beszélgetés. A férfi John-ként mutatkozott be, a lány Szilviként válaszolt. Közben pillantása minden rezzenést figyelt, a lány elsőnek nem mert megint a szemébe nézni. Aztán felbátorodott, és tekintetük egybekulcsolódott. Közben minduntalan meglepődött. A férfi nem reflexből felelgetett, hülyeségeket, hanem jól átgondolt, erősen ironikus volt, enyhén cinikus is talán, de látszott rajta, hogy sokat tanult. Viszont a lány hiába érdeklődött. Róla semmit, de az égvilágon semmit nem tudott meg. Neve alapján angol, kiejtése alapján francia, útlevele, ahogy a lány megleste, svájci… Kicsit megborzongott, furcsa titokzatosság lengte körül. Titokban megérdeklődte a csapost, vajon ismeri e. Csak mosolygott, és szóba elegyedett John-al. Németül. Majd franciára váltottak, végül beszéltek spanyolul is. Minden gond nélkül, folyékonyan, lágyan, tengermély hangon, hogy a lány minden porcikája bele remegett. Ő maga régen elveszette a fonalat, németül alig tudott valamit, a francia meg már halál idegen volt számára, de úgy tűnt a csapos remekül megérti a férfit. Szilvi néha kérdőn nézett rá, a csapos mosolyogva tolmácsolt egy-egy viccet. Aztán lassan kezdett bosszús lenni. Tessék, itt van álmai férfija, erre a csapos kisajátítja. És ő amúgy is fáradt, álmos, és sokat ivott. Most hogy fog hazamenni? Dühében tisztára kiment a fejéből, hogy kocsival jött. Taxit pedig itt, ilyenkor aligha lel megfizethető áron… tehát vagy itt marad reggelig, ami nem volt ínyére, vagy megkéri a kedves idegent, hogy kísérje haza. Ez viszont nagyon is jól hangzott. Visszavonta John figyelmét, és elkezdett puhatolózni, vajon a férfi mit gondol a hazamenetelről. Bólintott, mosolyogva. Még elmegy WCre és mehetnek. Mire a lány szólt, hogy nála is van, fekete alakja eltűnt a tömegben.

Egy gyors mozdulattal ellenőrizte a hónaljtokban a fegyvert, kinyitotta az ablakot, felkapaszkodott, majd hangtalanul lehuppant a mocskos betonon. Körbenézett a sötétben. Egy kevés fényt ugyan betükrözött a füstös ég, és valamennyit beengedett a sarok is. Számára ez pont elég volt. Kapásból kiszúrta a falnál álló embert. Lassan kihúzta a pisztolyt, másik kezébe megfogta a lámpát. Lassan lépdelt előre. Alig másfél méternyi távolság választotta el őket egymástól. Érezte a pórusaiból áradó dohányfüstöt. Elmosolyodott a sötétben. „A dohányosok korán halnak, ugye?” Szemébe világított a lámpával. Egy pillanat, s felismerte az arcot. Kísértette a múltból, már régóta. Megint felvillant a kép, de nem hagyta, hogy elhatalmasodjon. Meghúzta a ravaszt. Halk dörrenés, az inges alak nekitántorodott a falnak. Nézte, ahogy lassan lecsúszik a betonon, felismerhetetlen arccal. Rezzenéstelenül nézte a haldokló test utolsó végvonaglását, majd megrántotta a vállát, s gyorsan visszamászott az ablakon.

Türelmetlenül ácsorgott az ajtóban. Egyre csak a férfi WC ajtaját nézte, várva, mikor bukkan már fel a feketébe csomagolt férfi. Ám ez a pillanat egyre váratott magára. Lassan már megfordult a fejébe, hogy talán lelépett, mert nem tetszett neki, csak udvarias akart lenne vele… Dermedt csüggedtség öntötte el. Pedig már kezdett reménykedni, álmodozni, hogy vele összejön, lesz valaki az életében. Megszólalt bensőjében egy hideg hang, lassan, kegyetlenül sorolta az érveket. Kezdett eloszlani már a rózsaszín köd a szeme elől. Milyen buta is volt… Hisz nem is ismerte még a pacákot, de már vele akarta le élni az életét… nevetséges. Már szinte dühös is volt az ismeretlenre, amiért így elbolondította. Erre meg is nyugodott. Máris más a hibás, nem ő. Remek. Akkor hazamegy, és alszik. Ebben a pillanatban ajtónyílást hallott. Szélvészként fordult hátra. Megpillantotta a férfi fürkész tekintetét, s abban a pillanatra elfeledett mindent, amit csak az elmúlt percekben (órákba? Napokban? Hetekben?) gondolt róla. Repeső szívvel nézte, ahogy bocsánatkérő mosollyal közeledett felé. „Mehetünk?” súgta neki, Szilvi pedig bólintott. Hát hogyne. Minél előbb, annál jobb.

A férfi a karját nyújtotta, ő pedig, mintha évek óta ismernék egymást, belekarolt. Orrában érezte a férfi könnyed tiszta illatát. Megnyugodva engedte, hogy vezesse őt. Kiléptek az ajtón. Megtorpantak. Szilvi csak állt, várta hogy történjen valami. Félig behunyt szemmel nézett fel rá, biztos volt benne: megcsókolja. Várt, egyre csak várt, de a mozdulat késett, egyre késett. Végül felnézett, s a férfi csak mosolygott rá. „Hazavigyelek akkor inkább én?” Csak bólintott, csodálkozón. Nem ezt várta, habár belátta, nagyon is udvarias. Legalábbis nem leteperős bunkó… Bár picit azért csalódott. Vagy neki kellett volna lépnie? Valaki megkocogtatta a vállát. Egy metálkék kocsi mellett álltak, mellette nyitva az anyósülés ajtaja. John várakozón néz rá. Aztán lassan felfogta, hogy mit szeretne tőle. Lehajtotta a fejét, beült, kényelmesen elhelyezkedett. Szinte azonnal érezte, hogy elnehezül a feje. Mégis sokat ivott. Felnézett az ülés mélyéből a férfira, aki még mindig ott állt fölötte, szája szegletében. Lehajolt felé, Szilvi megemelte magát az ülésben. Végre, sóhajtotta…

Megfagyott a kép. John hirtelen eltűnt a képből, helyén szétrobbant az üvegtábla, a lány arcát valami meleg forróság öntötte el. Jegesen hideg lett körötte az éjszaka, tudata elvesztette az irányítást. Átlendült a kormányhoz, a vérző férfit berántotta az ülésre, valahonnan felbukkant a kezében a kocsikulcs, maga sem tudta honnan szerezte. A férfi zsebéből szedhette ki. A halotti csendben lyukak ütötték át szélvédőt. Elfordította a kulcsot, a szürkeségben rettegve nézte a nyugodt kezet, ahogy elfehéredett a kormányon, de remegés nélkül szorította, lába rezzenéstelenül taposta a gázt, olyan kanyarokat csinált, melyet maga sem hitt volna el. Máskor. Most nem érdekelte a külvilág. Messzebb… Minél messzebb el innen… Időnként szeme sarkából ránézett a férfira. Elfehéredő arccal szorította a vállát, ujjai közül lassan csordogált el a sötétvörös vér. Lassan elhagyták a várost. Felderengett körötte a táj, ahogy tudata visszanyerte az irányítást, ismerős volt a táj is. Anyjáék háza felé rohant a kék Mazda. Végülis, jó ötlet. Ott nem találhatják meg… Mindjárt, mindjárt súgta a néma, halódó éjszakának. Rohant körülöttük a sötétség.

Lidérces álmok futottak a szeme előtt. Sötétlő éjszakában rohanó fák, félre ugró oszlopok, vakító villanások. Jeges, pokoli hideg szorongatta. Küzdött magával, tudata igyekezett legyőzni a testét, mint eddig már annyiszor. Lassan eltűntek a sötétlő árnyak, felsejlett a közeledő hajnal. Keze görcsösen szorult lassan hűlő vállára, de így is érezte, ahogy ujjai között elfolyik az élete. Ködön át nézte a lányt, a kanyargó utat, az elsuhanó tájat. Otthon… Hideg volt már a gondolat, a szó is. Órák, talán percek teltek el, hirtelen elhalkult a motor. A lány kiszállt, elnyelte a hajnali köd. Próbált körbenézni, tájékozódni. Ismeretlen, csendes vidék vette körbe. Hirtelen feltárult mellette az ajtó, a lány barna haja töltötte ki a képet. Megpróbált lábra állni. Karja megrándult, aztán eltűnt szeme elől a világ.

Utolsó pillanatban kapott a lehanyatló férfi után. Bőre jeges hideg volt, nyirkos a verejtéktől. Alig a válláig ért, nem tudja hogy vitte be a dohos szobába. Ott tért újra magához, amikor már John az ágyon feküdt, csukott szemmel, tépett, véres ruhában. Nem tudta mit kezdjen a sebbel. Gyorsan egy tálban vizet hozott, a szekrényben talált még gézt is. Óvatosan lehúzta a férfiről a fekete kabátot, kigombolta az inget. Aztán megint bajban volt, a sebbe teljesen beletapadt a ruha. Ráöntött egy kis vizet, lefejtette róla. A seb szinte azonnal patakzani kezdett. A férfi megremegett, kinyitotta a szemét. Tétován a vállához nyúlt, s ha lehet, még jobban elsápadt. Megmozdultak az ajkai. „Ki kell vennie a golyót. Benne maradt, talán a csontban. Keressen valami fogót, vagy legalább egy kést. Szeretném még használni a karomat.” Szilvi bólintott, s elkezdte módszeresen szétdobálni a lakást. Talált egy csipeszt, meg egy kisebb kést is…

Előre remegett a gondolattól, hogy neki kell műtenie, neki, aki a vér gondolatától is elájul… Viszont, ha ő most feladja, John itt hal meg az ágyon… Összeszorította a fogát, s letérdelt az ágy mellé. Óvatosan végigtapogatta. Aha, ott a csont felett kemény. Fogóval benyúlt a sebbe. Pár óvatlan mozdulat, aztán fém csikordul fémen… Lassan húzza kifele… Hullámokban löktet a seb… Végül a földön koppan a lövedék… Gyorsan beköti a sebet. Alig hallhatóan, de még lélegzik. Elmúlt a hideg a testéről. Homloka tűzforró. Gyógyszer kell. Gyorsan. Emlékezett egy közeli patikára, valahol, nem messze. De ha itt hagyja, addig talán meghal. Ha meg nem megy el, akkor a lázba hal bele. Döntött. Megy.

Lidérces sötétség szorongatta a torkát. Sötétben árnyak bukkantak fel, régen látott, régen elvesztett arcok. Pisztolylövések, fékcsikorgás… Felbúgó motorok… Gránátok, szikrázó torkolattűz… Fájdalom, reccsenő anyag… Felriadt. Szilvi hajolt felé. Visszakapta a fejét, aztán nagy nehezen eszébe jutott a lány. Ajakai cserepesek, a lány csendesen megitatja, aztán eltűnik a homályban. Megszűnt a tér, megszűnt az idő létezni. Ködösen fel, feltűnt a lány alakja, aztán megint elnyelte az éjszaka. Próbált úrrá lenni zavarán, kitörni ebből a nem létező világból. Árnyképek tűntek elő a semmiből, jeges hideg váltotta fel a perzselő forróságot, hogy aztán megint mindent elöntsön a hideg. Halvány fénycsík nyílt az éjszakában. Elkezdett futni, vakító fény öntötte el a tudatát. Kinyitotta a szemét.

Szilvi riadtan pattant fel a matracról. Megnyikordult az ágy. Odaugrott a férfihoz. John tiszta szemmel nézett rá. Szilvi szeméből lassan egy könnycsepp gördült. Még tegnap sem volt benne biztos, hogy tényleg életben marad. Megtapogatta a férfi vállát. Eltűnt a duzzanat, és a seb sem volt már forró. Gyorsan kiment a konyhába, megmelegítette a levest. Lassan kanalazta John szájába, ő meg csak nézett rá némán. Lassan elfogyott a tányér, mire Szilvi visszaért a tányérral, a férfi már megint mélyen aludt. Leült az ágy mellé, s nézte ahogy az eddig gyötört arc megnyugszik, elsimul. Csak most érezte meg milyen fáradt. Hány nap is telt el? Szinte csak óráknak tűnik amióta a bárban… De azóta egy hét telt el. Talán napok óta nem aludt… Az elmúlt hét összefolyt előtte. A férfi ruhái, táskája, meg minden más amit kiszedett a kocsiból bedobálva a nappaliba, a fal mellé. Eddig eszébe se jutott megnézni a holmikat. De most valahogy szöget vert a fejébe. Miért támadták meg egyáltalán? Egy külföldi emberre miért nyitnak tüzet a nyílt utcán? És egyáltalán, ki ő? A nevét tudja, azonkívül semmit… Elaludt.

Nyugodt, mély álomból riadt fel. Lassan tisztult ki előtte a világ. Sötét szobában volt, eltelt egy kis időbe, míg felfogta maga körül a berendezést. A lány nem messze egy széken aludt. Óvatosan megpróbáld lábra állni. Mennyi idő telhetett el vajon? Lassan forgott körötte a szoba. Visszatértek megint a ködös árnyak, elhomályosult a szoba sarka. Mereven nézte azt a sötét halmot, ami a ruhája volt, egyenesen haladt felé. Csendesen kibontotta a táskát, elővette a mobilját. Oldalt benyúlt egy rekeszbe, halkan reccsent egy tépőzár, majd egy ezüstös kis skatulyát szorított a kezében, s csendben kiosont a lakásból. Kint a kertben lefeküdt a nedves fűben, beütött pár számot a telefonjába, aztán megnyomott egy gombot a skatulyán, a mikrofonhoz tartotta. Halk recsegés hallatszott, aztán egy halvány zöld fény villant fel, és szinte azonnal ki is aludt. Füléhez emelte a telefont, percekig hallgatta az eltorzított géphang ütemesen lüktető hangját. Majd csendben visszakúszott a szobába, lefeküdt, és megint elnyelte az álom.

Másnap reggel az ágyból csendben nézte, ahogy a lány tett-vett körötte. Alig pár szót beszéltek, látta a Szilvin hogy bántja valami. És abban is biztos volt, hogy mi az. Pedig a lány még nem is tudja, hogy holnap el kell mennie… Akadozva azért megindult a beszélgetés. Valamennyire megköszönte, amit érte tett. Csendben teltek az órák. Lassan beesteledett, John már egy asztalnál evett a lánnyal. Látta, hogy szeretne mondani valamit, de egyre csak húzta a dolgot. A férfi asztal felett átnyúlt, óvatosan végigsimította a lány arcát. Ő könnyes szemmel felnézett, mint aki tudja, hogy mi következik. John rámosolygott, felálltak, átölelte. Lány szeméből potyogtak a könnyek, csendben húzta a férfit a szoba felé. Lassan felkelt kinn a hold…

Halkan behúzta maga mögött az ajtót. Kinyitotta a csomagtartót. Kiemelte a pótkereket rejtő rekesz tetejét, alóla kivett egy nehéz, fekete mellényt, ingje alá felvette, visszagombolta. Zsebébe elrejtett pár kézigránátot, combjára, hóna alá pisztolytok került, bakancsába kést rejtett. Kiengedte a kéziféket, óvatosan kitolta a kocsit a kihalt útra, beindította, gyorsított, majd elnyelte az éjszaka.
Pár órával később egy kihalt raktár mellet, állította meg a kocsit. Lenyúlt az ülés alá, tapogatózó a szíjak alól kivették az éjjellátott. Zöld derengésbe rajzolódott ki előtte az épület váza. Visszasétált a csomagtartóhoz, óvatosan kiemelte belőle a puskáját. Végigsimította a burkolatot, aztán eltűnt az éjszakában.

Nem sokkal később vakító fények szaggatták szét az éjszakát. Vakító vörös-kék fények árasztottak el mindent, rendőrök ugráltak le mindenfelé, aztán őket is elnyelte az éjszaka. Aztán begördült két civil kocsi. Két kommandós merült fel az éjszakából, tisztelegtek, hosszan beszéltek a két civil ruhásnak. John kicsit sajnálta, hogy nem hallja mit, de sejthető volt. Megtalálták a kocsiját, őt nem. Vagyis valaki igen, de ő már nem fog jelenteni… Megtámasztotta a puska csövét a köveken. Feltolta a szemüveget, belenézett a távcsőbe. Messze a távolban a két alak élesen rajzolódott ki a sötétből. Becélozta az egyiket, halk kattanás. Szinte a lövéssel egy időben lépteket hallott maga mögött. Fém csattant fémen, lövés dördült az éjszakában. Aztán a rendőr sikoltva zúgott át a hétemeltnyi mélységbe. Közben többen tüzet nyitottak a tetőre. John lerúgott egy, a létrán már felfelé mászót, bevetette magát a mellette lévő ablakon. Üvegszilánkok karcolták az arcát, suhant körötte a hűs éji levegő. Tompán ért földet, gurult egy sort, majd talpra ugrott. Hirtelen vakító fény csapott a szemébe. Egy pillanatra megvakulva hátratántorodott. Reflektorok világítottak a szemébe, a fénykörön kívül sötétruhás alakok sejlettek elő. Feltette a kezét. Egy öltönyös illető lépett vele szemben. Ránézett, vicsorított, pisztolyt húzott. Aztán mellbe lőtte. A fegyver dördülését többszörösen visszaverte az éjszaka, az átszakadó mellény, a freccsenő vér hangja. A jeges fájdalomé. Nagyot ütött összecsukló testén a föld. Kirántotta a biztosító szeget még a zsebében. Még hallotta, ahogy a fém halkan csendül a földön… Vakító fehér fény villant, aztán sötét lett. Végleg…

Szilvi felriadt. Még éjszaka volt, de valahol keleten már halványan derengett a reggel. Oldalra fordult, a férfi után tapogatózott. Nem volt sehol. Ijedten felugrott, felkapcsolta a lámpát. Senki más nem volt a szobában, csak egy szakadt kék füzet hevert az ágyon. Megremegett a lába, de leült az ágyba, és kezébe vette a füzetet. Egy fél oldal volt teleírva, gyorsan odavetett betűkkel. Könnyein át olvasni kezdte.

„Kedves Szilvi! Hálásan köszönöm, hogy ápoltál, de most mennem kell. Gyanítom, meglep, hogy magyarul írok, de valamikor még én is magyar voltam. Régen, nagyon rég…. Hív a kötelesség. Mennem kell. Többet nem találkozunk… Mire ezt olvasod, valószínű, hogy én már nem fogok élni. Tudom, tegnap már biztos voltál benne. Nem fedhettem fel a kilétemet, mert soha, senkiben sem lehet megbízni… Alapszabályunk egyike… Fejvadász voltam, egy szervezet tagja. Neve lényegtelen, hiszen sohasem fogsz hallani rólunk. Engem lelepleztek, nem tudom hogyan, de nagyon sokaknak nem tetszik a létezésünk. Ilyenkor nincs más kiút, csak a halál... De legalább kettővel kevesebb lesz olyan a földön, akinek meg sem lett volna szabad születnie...

Elkeseredett harc, két, hivatalosan nem is létező szervezet között. Szüleim még gyerekkoromban meghaltak, én elkeveredtem... Végül, régi mesterem nevelt fel, és én követtem az útját. Bocsáss meg, hibáztam, de magával ragadott a szépséged, habár nem szabadott volna. Megmentetted az életem, hogy utána elveszítsem... Ironikus, de így kell lennie. Köszönöm mégegyszer. Ég áldjon. És kérlek, semmisítsd meg ezt a füzetet, illetve legközelebb óvatosabban kutasd át valakinek a táskáját. Látszott, hogy kezdő munka...”

Megdermedt körötte a levegő, az idő. Elnyelte az éjszaka.... Másnap bekapcsolta a rádiót. A hírekben hallotta, hogy egy ismeretlen támadó több mint húsz rendőrt, és két magas rangú parancsnokot is megölt, majd magával is végzett. Jelenleg is folyik a helyszínelés... Kikapcsolta a rádiót. Aztán fogott egy szál gyufát, a füzetből kitépte az első két szót, rátett egy szál rózsát, majd meggyújtotta a lapokat. Leült a fűbe, nézte, ahogy ellobbannak a lapok, s szeméből potyogtak a könnyek...