Rozványi Dávid adatai

Piperetükör: aki belenéz, csak önmagát látja, saját szépségébe merül bele, kizár mindenki mást, saját kis világából, csak saját szemébe néz, narcisztikus szenvedéllyel. De minden tükörnek, minden tükörképnek meg van a maga meséje...

Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én személy szerint szeretek élni. Márpedig, ha az embert a teljes galaxiánus titkosszolgálat üldözi, erre nem túl jók az esélyek. Ugyanis, miután nyilvánosságra került egy bulvárlapban, hogy a sötét-anyag hajtómű kifejlesztéséhez közöm volt, csillagközi halállistára kerültem. Azt persze senki sem tudta, hogy az a bizonyos nagy hozzájárulásom annyi, hogy részegen elsütöttem egy rossz poént, amiből zseniális barátom, Ben, levezetett egy szintén zseniális...

A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Fekete bársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét,...

Szerelem világában lebegve megszólalt:
- Szeretlek…
- Szeretlek.
- Rossz az, amit teszünk?
- Biztosan. De nem tudom annak érezni. Mintha a világ teremtése óta arra vártunk volna, hogy egymásra találjunk. Mintha az lenne az életünknek az egyetlen célja, hogy egyek legyünk. Teljesen. Szellemben, lélekben… Testben.
- Én sem érzem bűnösnek, pedig mindent megtagadtam, amiben eddig éltem. Mindent, amiben eddig hittem. Valamit kihoztál belőlem, amiről eddig nem tudtam....

Reménytelen, gondoltam, s hogy kiszakítsam magamat a családi idillből, újra kinyitottam a mappát. Majdnem eljutottam az első bekezdés végéig, amikor újra lebukott a fejem. Százhalombattán járhattunk, amikor két öregúr ült le a közelünkbe...

Tavaszias nap volt, amikor a barátainkkal nekivágtunk a Holdvilág-ároknak. Aki már járt arra, tudja, hogy a patakvölgy mennyire járhatatlan: hiába készít az ember utakat, épít hidakat, a lezúduló víz, a kidőlt fák járhatatlanná teszi az ösvényt. Minden léptünkre vigyáznunk kellett, csúszkáltunk, nyakig sárosak lettünk, de a látvány, a történelem igézete, mindenért kárpótolt minket. Gyakran meg-megálltunk, vizsgálva a köveket, sziklákat, hiszen azt mondják, mindenhol rovásírásos emlékekre...

Ki gondolta volna, hogy a Földet a gyarmati sorstól egy koloniális tisztségviselő gyomorrontása fogja megmenteni? Pedig így történt.

Hétfő reggel volt, amint beestem az irodába, rögtön nekiestem volna a kávéfőzőnek, de ahhoz el kellett mennem a főnököm irodája előtt, aki viszont szenvedő képpel azonnal behívatott:
- Péter lenne egy kis feladat!
Megdermedt bennem a lélek: tudtam, ez a vég. A „kis feladat” mindig azt a rohadt melót jelentette, amit senki más nem...

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,

Elolvasom »