- A franc essen Saint-Exupéry-be, a sivatagba, minden őrült fehér emberbe, aki a sivatag felett repül, főleg, ha élvezi is… Átkozott sivatag.
Ha nem száradt volna ki a torka és nem szítta volna ki erejét a nap, John S. Woravka, vagy ahogy társai szólították, Lefty, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének bombázótisztje még tovább is folytatta volna a káromkodást. De egyedül, sok száz mérföldre minden lakott településtől, a líbiai sivatag kellős közepén értelmetlennek tűnt volna erre pazarolnia az erejét.
Pedig egy napja még minden olyan egyszerűnek tűnt. Felszállni, ledobni a bombákat Nápolyra és visszatérni. Ha nem is sétarepülés, de semmiképpen sem olyan, amitől különösképpen félni kellett volna. De ami csak elromolhatott, mind el is romlott. Homokvihar, két gép meghibásodott, ők leszakadtak a többiektől, Nápoly felett rossz látási viszonyok, a bombákat a tengerbe szórták és irány haza. A tenger felett kicsit elszunnyadt, amikor felébredt csak a végtelen hullámmezők voltak alattuk. Vállat vont és tovább aludt. Amikor újra magához tért, már mindenki ideges volt és kiabált: kiderült, hogy amit hullámoknak néztek, valójában homokdűnék voltak, mélyen a sivatagban vannak s már az üzemanyag is kifogyott. Nem volt mese: ellenőrizték az ejtőernyőiket és ugrottak. Persze a pechszéria tovább folytatódott: elsodródott a többiektől, még a csizmáját is elveszítette…
Körbenézett: üres kézzel állt a sivatagban. A kabátjából valami lábbelit eszkábált magának, íróeszköz, egy darab kábel és a karóra. Tudta, emberi számítás szerint lehetetlen az életben maradás. Három lehetőség állt előtte: megkeresni a gépet, de ki tudja, hogy meddig szállt még, milyen irányba és mi maradt belőle. Megkeresni a többieket, de ez is reménytelennek tűnt. Maradt a harmadik, ami talán a legkevésbé reménytelen: a nap járása alapján meghatározni az északi irányt és elindulni hazafelé, bízva, hogy néhány olyan beduin talál rá, aki több fantáziát lát abban, hogy elvigye a saját vonalakig, mint abban, hogy kifossza, és a meztelen hulláját otthagyja a sakáloknak.
Oh, sweet and lovely lady, be good,
Oh, lady, be good to me,
I am so awfully misunderstood,
So lady, be good to me,
Oh, please have some pity
I’m all-alone in this big city…
Úgy érezte, már egész teste csupa seb, mindenét odaadta volna egy kis árnyékért, egy korty vízért, de sehol semmi. Hogy tartsa magában a lelket, ezt az idióta slágert dúdolta, amiről a gépük a nevét kapta s száraz nevetéssel arra gondolt, hogy ez a Lady igazán nem volt jó hozzá…
Az ember normál körülmények között négy napot bír ki víz nélkül, vajon a sivatagban, erőltetett menetben mennyit? Talán egyet. Utána jön az elkerülhetetlen halál. Semmi esélye sincs annak, hogy ezalatt bárkivel is találkozzon, de minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy csak leüljön, és úgy várja a halált. A tiszti becsület is tiltja, hogy feladja.
Közben arra gondolt, hogy vajon otthon, Cleveland-ben mi lehet a családjával. Tavasz van, minden zöld és életteli. És esik az eső… A francba a tiszti becsülettel, a háborúval, csak ez számít, hogy otthon várnak rá.
Katona volt, nem kételkedett a parancsban.
Amikor rádióban hallott Pearl Harbor-ról, tudta, hogy ott kell hagynia a családját, kötelessége jelentkezni a hadseregbe. Tudta a hazájának szüksége van rá. Kicsit furcsállta, hogy a sárga ördögök ellen szövetségre lépnek egy tömeggyilkossal, de hát ilyen a háború: se a szövetségeseinket, se az ellenségeinket nem mi választjuk. Még azt is megértette, hogy először Európában kell a másik sátánt legyőzniük. Először akkor támadt benne kétség, amikor az eligazításon azt mondták neki, hogy Nápoly a célpont. Talán a világ legszebb városa, amit sohasem látott, de a mondásra, „Nápolyt látni és meghalni” jól emlékezett. De a parancs az parancs, indulni kellett. Tudta, már a gondolat is hazaárulás, de talán azt az egyet nem sajnálta, hogy a rossz látási viszonyok miatt a tengerbe kellett szórni a bombákat… Így a saját halála előtt nem rombolt le valami szépet, amit évezredek alatt hozott létre az emberiség. Igaz… Így egy haszontalan küldetés után veszítik életüket.
Hirtelen, amikor felnézett, mintha egy alakot látott volna a távolban. Megszaporázta a lépteit, bár tudta, hogy ez csak délibáb lehet. Ahogy közelebb ért látta, hogy egy lány áll a sivatagban. A valószínűtlenül fehér bőrére nézett és tudta, hogy ez csak képzelgés.
- Szia – köszönt rá a lány.
- Szia – válaszolt önkéntelenül. Az egész olyan álomszerű volt.
- Ugye tudod, hogy meg fogsz halni? – kérdezte a lány.
Nem volt ereje vitatkozni. Szó nélkül továbbment.
I’m all-alone… - hogy is van tovább? Már gondolkozni sem tudott. Csak pár kép maradt az agyában: a családja, de nem, ahogy otthagyta őket, hanem a kép, amit magával hozott és az ágya felett volt. A házuk. A patak, ahová vasárnaponként kirándultak. Istenem, mit nem adna egy korty vízért…
Már nem a büszke, egyenes tartású tiszt volt, görnyedten vánszorgott előre, már a képekre sem tudott gondolni, csak arra, hogy a jobb-bal, hogyan helyezze egymás után a lábait, anélkül, hogy célt tévesztene.
Lassan esteledett. A szomjúság még mindig pokoli volt, de legalább már a nap kevésbé tűzött. Egy pillanatra felegyenesedett. Furcsa mód, már annyi ideje szolgált itt, de még nem látta, legfeljebb a levegőből, hogy milyen a sivatagi este. Amikor vége volt a szolgálatnak, eddig mindig a kantinnak vették az irányt, s ott múlatták az időt késő estig. Most, élete utolsó óráiban döbbent rá, hogy mit veszített. Talán Saint-Exupéry-nek mégiscsak igaza volt…
Amikor neki akart indulni, a lány újra ott állt előtte.
- Szia – köszönt rá kedves mosollyal. John dühösen válaszolt:
- Szia és igen, tudom, hogy meg fogok halni.
Legszívesebben megverte volna a lányt, de nem volt ereje hozzá, ráadásul olyan szép tiszta szemekkel nézett rá, hogy még a haragra is képtelennek érezte magát.
- Ki vagy? Csak egy álomkép? – kérdezte meg tőle.
A lány felnevetett:
- Ahogy akarod! Ha akarod, álomkép vagyok, ha akarod szellem. Vagy angyal.
- Szellem?
- Mondhatsz dzsinnt is, de azok általában öreg kopasz férfiak, lófarokkal. Én azért kellemesebb látvány vagyok, nem? – kacsintott rá.
- De igen, határozottan. – még a halál szélén is feléledt benne a férfi, egyetlen kacér pillantástól. – És mit akarsz tőlem?
- Szeretnélek megmenteni.
- Mitől? A haláltól?
- Nem, te már lényegében halott vagy, csak álmodsz sebesülten a homokban. De mielőtt meghalnál, meg tudlak menteni. Gyere velem!
- Hová tudnál vinni? Egy álomba?
- Igen, egy álomba, de az álom örökké tartana. Te csak a homokot és a köveket látod, az én világomat nem. Pedig az is itt van körülöttünk. Dús kertek, csobogó vízforrások, paloták, ital és étel, amire csak vágysz. És én is itt vagyok neked.
- Jól hangzik, de mit kérsz cserébe?
- A szeretetedet. Nem tudod, milyen magányos vagyok itt a sivatagban. Csak néhány beduin jár erre legfeljebb, de ők félnek tőlem. Varázslatokkal próbálnak elűzni, köveket vágnak hozzám. Persze, csak nevetek rajtuk, de a magány fáj. Te vagy az első, aki nem fél tőlem, nem akar bántani. Szeress, kérlek!
- Nem tehetem. Nekem haza kell jutnom. Vár a családom, az otthonom.
- Tudod, hogy sohasem jutsz ki a sivatagból élve?
- Tudom. De akkor is. Nekem ez a világ idegen, legfeljebb boldog lennék itt, de mindig hazavágynék.
- És jobb, ha út közben halsz meg valahol?
- Igen. Legalább a lelkiismeretem tiszta marad, hogy mindent megtettem.
- Őrült fehér ember vagy.
- Lehet. De mások az útjaink. Neked az a sorsod, hogy itt maradj és várj arra, hogy ne légy magányos. Nekem az, hogy menjek, még ha tudom, hogy sohasem érek célhoz. Talán mindketten elérhetetlen dolgokra vágyódunk…
- Gondold meg. Már csak pár perced van hátra. Ha meghaltál, a lelked elszáll, nem vihetlek magammal a szellemvilágomba.
- Meggondoltam. Megyek tovább. Légy boldog!
- Legyen könnyű a halálod. Mást már nem kívánhatok neked.
- Köszönöm. – és útnak indult. Nem fordult hátra, de még sokáig magán érezte a lány tekintetét.
A lány hazudott. Még egy félóráig bírta, mielőtt összeroskadt volna. A kezei élettelenül lehanyatlottak, a világ kezdett elsötétedni előtte, az agyát mintha húsvágó bárdokkal szabdalták volna… Ez a vég, gondolta. Istenem, ha az a lány legalább egy jéghideg Coca-Colát kínált volna, talán meggondolja és elmegy vele… Hangtalanul felnevetett. A mozdulattól a kábeldarab a földre esett, s egy percre magához tért. A zsebébe nyúlt, ahová az irónt tette…
Sok évig csak a szél zúgott a sivatagban, aztán újra motorok hangja törte meg a csendet. A BP megkezdte a kutatást a fekete arany után, talán abból indultak ki, hogy legalább ennyi értéket kell, hogy rejtsen a homok. Az egyik mérnök, 400 mérföldre a repülőtértől egy mumifikálódott holttestet talált, mellette egy kábeldarabbal, amin a családjának üzent:
„Please don’t worry” – „Kérlek, ne aggódjatok”.
