Ki gondolta volna, hogy a Földet a gyarmati sorstól egy koloniális tisztségviselő gyomorrontása fogja megmenteni? Pedig így történt.
Hétfő reggel volt, amint beestem az irodába, rögtön nekiestem volna a kávéfőzőnek, de ahhoz el kellett mennem a főnököm irodája előtt, aki viszont szenvedő képpel azonnal behívatott:
- Péter lenne egy kis feladat!
Megdermedt bennem a lélek: tudtam, ez a vég. A „kis feladat” mindig azt a rohadt melót jelentette, amit senki más nem akar elvállalni. Jól gondoltam.
- A helytartóságra kellene elvinni a heti plankton jelentést. Én vinném el, de sajnos gyomorrontásom van…
Ismertem ezt a „gyomorrontást”. Mi itt a koloniális hivatalban a Galaktikus Birodalmat képviseltük a Földön. Szerencsére a polipok, akik megszállták a földet, az emberekre bízták a közigazgatást, viszont minden héten különböző értelmetlen jelentéseket kellett összeállítanunk és eljuttatnunk a Helytartóságra. Ami még nem lett volna olyan nagy baj, de tekintetbe véve, hogy a Helytartóság a tenger mélyén volt, így búvárruhát kellett felvennie annak a szerencsétlennek, aki a jelentést vitte, ráadásul mindig kényelmetlen kérdéseket is feltettek, sohasem volt önként jelentkező erre a feladatra. De mit lehet tenni? A koloniális tiszteknek ez a sorsa… Ezért kapjuk galaxiánus pikkelyben a fizetésünket, ezért utál minket minden normális ember ezen a bolygón. Belebújtam az egyenruhámba. Normál esetben, civilben vagyunk a hivatalban, mindenki rühelli a vízhatlan koloniális tiszti egyenruhát, az arany galaktikus jelvénnyel, de ha a Helytartóságra megyünk, vagy a polipok jönnek ellenőrizni, nincs mese, fel kell venni.
Fél óra múlva már a parittyában ültem és hálát adtam az égnek, hogy nem reggeliztem és kávézni sem volt időm. Gyomorforgató, ahogy az orsó alakú, parittyának csúfolt gépet legalább 7g-vel kilövik, szuborbitális pályán megközelíti a célt, majd orral a vízbe csapódik. Ez a leggyorsabb közlekedési eszköz a bolygón, de mint minden légkörön túli közlekedés, a galaxiánus hadsereg kezében volt, így a kényelmi szempontok semmi szerepet sem játszottak.
A világűrből láttam a tengert… A vizet, amiről szól az egész történet. A polipok a világmindenségben mindig azokat a bolygókat szállták meg, ahol vizet találtak, ahol élni tudtak és a fúziós hajtóműveikhez hidrogént nyerhettek ki. Ha más üzemanyagot használnának, akkor simán elrepültek volna a Föld mellett, de így ígéretes zsákmánynak tűntünk a szemükben. De legyünk optimisták: a tengert a halászaton és a közlekedésen kívül semmire sem használtuk, járhattunk volna rosszabbul is, így legalább a szárazföldön viszonylagos önállóságban élhettünk. Pár apróság megváltozott az életünkben: a választások eredményét a Birodalom hagyta jóvá, egyetemes pénzt és koloniális közigazgatást vezettek be, a delfineknek és a bálnáknak meg kellett adnunk az földi állampolgárságot az esélyegyenlőség nevében. Ráadásul, mivel ők nem voltak képesek jelentéseket írni, nekünk kellett helyettük is összeállítanunk az összefoglalókat, például a planktonokról. Amivel nem lenne semmi baj, de mivel az összes tenger galaxiánus felségterület, minden földrajzi egységhez oda kellett írnunk, hogy nincs adat, majd meg kellett indokolnunk miért nincs. Nagyjából kétezer nyomtatott oldal, nulla információ tartalom, de szigorúan titkos minősítéssel, így csak személyesen kézbesíthető.
Szerencsém volt, a Helytartóságon az ügyeletes polip nem tett fel semmilyen kérdést, csak magában dohogott, miközben digitalizálták a jelentést:
- Már megint lelassult az átvitel… Egy nap lesz, amíg átmegy a központba.
Szerencsére a könnyűbúvár felszerelés elfedte a vigyoromat: persze, hogy lassú, hiszen a földi titkosszolgálat kémprogramja rögtön továbbítja a földieknek is a teljes adatforgalmat. Na ja, hiába ők az urak, minket sem ejtettek a fejünkre… Igaz, ahogy az egyik ügynök barátom elárulta, semmire sem mennek vele, mert csak semmitmondó, bürokratikus infók vannak benne. De azért figyelnek, hátha egyszer valami a horogra akad.
Visszafelé a parittyán összeakadtam egy régi iskolatársammal, Bennel. Földet érés után megcéloztuk az első kocsmát. Évek óta nem láttuk egymást, így magam elé húztam egy korsó sört, s reméltem, hogy kitart addig, amíg Ben válaszol az ilyenkor szokásos kérdésre:
- Mi van veled, öreg harcos?
- A sötét-anyag hajtóművön dolgozom még mindig, tudod, amit az egyetemen már megkezdtünk.
- Persze, ez volt a mániád. – Őszintén szólva, halványlila fogalmam sem volt arról, hogy mit csinált a természettudományos szakon, nekünk teljesen más tárgyaink voltak a tiszti szakon. – Igen, a jó öreg a sötét anyag…
- Látom, semmire sem emlékszel. Akkor elmagyarázom.
Magamban arra gondoltam, hogy kevés lesz az egy korsó sör, feltűnés nélkül intettem a bögyös pincérnőnek, hogy még kettővel kérek.
- Amint tudod, a világegyetem tömegének csak 4,6%-a megfigyelhető anyag, úgy becsüljük, hogy 23% a sötét anyag, a többi pedig energia.
- Igen, a relativitás elmélet…
- Látom, annyit még te is megjegyeztél, hogy ami energia és tömeg, az a relativitás elmélethez kapcsolódik.
- Igen, ha fizikusokkal beszélek, mindig ez az aduászom.
- Nos, ott van ez a sötét anyag, amivel nem tudunk mit kezdeni.
- Együk meg.
- Majdnem. A projekt, amin dolgozom az, hogy ezt sugárhajtóműben használjuk.
- Mi? – azt hiszem, nagyon mulya képet vághattam, mert Ben nagyon las-san és ta-gol-tan kezdett magyarázni.
- Az eddigi rakétahajtóművekben az üzem és a kilőtt anyagot is magunkkal kell vinnünk. A sötét-anyag hajtóműben pedig csak az energiát kell magunkkal vinnünk, a sötét anyagot beszippantjuk és mint egy sugárhajtóműben kilőjünk és így szépen előre haladunk. Ha ezt sikerülne megoldani, az űrközlekedés költségei a töredékére esnek vissza.
- Nosza, rajta! – ennél értelmesebb hozzászólásra nem voltam képes.
- A probléma csak az, hogy ez a sötét anyag nagyon ritka. A gravitációs csapda nehézkes megoldás, mert ez a kilőtt anyagot is visszavonzza, így romlik a hatékonyság… Az én elméletem, hogy szupervákuummal kellene beszippantani és úgy kilőni.
- Szupervákuum?
- Amit még nem tudtunk előállítani, amiben még sötét anyag sincs. Természetes állapotban nem található meg a világegyetemben. A vicces az, hogy egy gépet már sikerült előállítanunk, egy speciális atomszintetizátort, de nem tudjuk megírni hozzá a programot. Nem tudjuk logikailag levezetni a tökéletes semmit…
Úgy éreztem, nem bírom tovább. Már a harmadik korsó sör is megittam, megpróbáltam szellemesnek tűnni…
- Tudod, mit? Kérjétek el a titkosszolgálatoktól a földről a központba küldött heti jelentések másolatait. Tápláljátok be egy gépbe, annak alapján megtudjátok írni az üresség-programot és működni fog az a vacak!
Nagyjából ez volt az utolsó tiszta emlékem arról az estéről… Valószínűleg a végén megígértük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot, abban a biztos tudatban, hogy úgysem.
A történet folytatását, azt hiszem, mindenki tudja. Ben egy év múlva megkeresett a lakásomon és egy tízmillió pikkelyes csekket nyújtott át és meghívott az új kísérleti rakéta, a Tűzmadár-X ünnepélyes indítására.
Pár éven belül az egész galaxisba mi szállítottuk a sötét-anyag hajtóműveket, a földi Helytartóság, mint olyan feleslegessé vált, így a gyarmati státuszból a Föld a Birodalom egyenrangú része lett. A koloniális hivatalokat felszámolták, a tisztjeiket meg bíróság elé állították kollaboráció vádjával. Én szerencsésen megúsztam, két év felfüggesztettel, feltéve, hogy jelentkezem a Galaxiánus Hadsereg Földi ezredébe. Így kezdődött katonai karrierem, de az már másik történet.
