Tavaszias nap volt, amikor a barátainkkal nekivágtunk a Holdvilág-ároknak. Aki már járt arra, tudja, hogy a patakvölgy mennyire járhatatlan: hiába készít az ember utakat, épít hidakat, a lezúduló víz, a kidőlt fák járhatatlanná teszi az ösvényt. Minden léptünkre vigyáznunk kellett, csúszkáltunk, nyakig sárosak lettünk, de a látvány, a történelem igézete, mindenért kárpótolt minket. Gyakran meg-megálltunk, vizsgálva a köveket, sziklákat, hiszen azt mondják, mindenhol rovásírásos emlékekre bukkanhat az ember, de be kell vallanunk, egyet sem találtunk. "Holdvilág-árok, holtak völgye" ismételgettem magamban a fenyegető sziklafalak alatt. Úgy terveztem, majd az alsó barlang előtt tartok egy kis idegenvezetést, de ember tervez, Isten végez...
Épp csak megláttuk a szurdokot és az alsó barlangot, amikor a tiszta kék ég beborult és hatalmas zivatar kerekedett. Nem először jártam arra, tudtam, itt az özönvíznek gyilkos ereje van, így mindenkit behajtottam a barlangba. Ez a pár méter is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzunk és a zseblámpák, amiket magunkkal hoztunk használhatatlanná váljanak, de legalább még vadregényesebb lett a kirándulás...
Bementünk az Y rövidebbik szárába, s bár teljes sötét volt, viszonylagos kényelembe helyeztük magunkat és mesélni kezdtem:
- A holdvilág-árok a Pilis egyik legrejtélyesebb része. Két szakaszra osztható, a patakvölgyre és a fölötte lévő területre, ahol a régészeti feltárások szerint, a középkorban egy város állt. A legendák szerint itt kell keresnünk Árpád fejedelem sírját is, ha elmúlik ez az ítéletidő, akkor remélem, eljutunk a gyanús barlanghoz...
- Ez nem lehet az? - kérdezte a barátom felesége.
- Senki nem tud biztosat... Hivatalosan ez kő vagy aranybánya volt, de ti is láttátok, túlságosan szépen faragták ki: tökéletes boltív, sima aljzat, a bányákat nem ilyen gonddal szokták vájni... Ráadásul az ipszilon alaprajz az emberben a régi királysírokat idézi fel: egy álca és egy igazi sír. De itt nem találtak semmi érdemlegeset sem.
- És feljebb?
- Feljebb igen. Urnarekeszeket, ló és szarvas csontokat, hamut, mintha ott valóban pogány áldozatokat mutattak volna be. Ráadásul, a közeli csúcsokat kis és nagy Csikóvárnak hívják, mintha az egykori állatáldozatokra akartak volna emlékezni. De semmi fejedelmi nyom. Igaz, valami izgalmasat azért mégis találtak: egy öregasszony csontvázát, mellette egy perzsa méregpoharat...
- Ezt hol lehet megnézni? - kérdezte a barátom.
- Momentán sehol. Anno, a Háború előtt találták, a Nemzeti Múzeumban helyezték el, de az ostrom alatt nyomtalanul eltűnt minden. Néha az az érzésem, de félek, hogy kinevettek...
- Mondd csak.
- Mintha természetfeletti erők működnének itt. A föld rázúdul a sírokra, a leletek eltűnnek, a rendszeres özönvizek pedig minden hidat, minden utat elmosnak... Mintha nem akarná a hely kiadni a titkát.
- És az olyan baj lenne? - szólalt meg egy ismeretlen hang a sarokból.
Bosszús voltam: ezek szerint másnak is eszébe jutott az a zseniális ötlet, hogy ide meneküljön. De gondoltam, megkockáztatom, hogy kinevet és válaszoltam:
- Nekem igen. A titkoknak az a sorsuk, hogy napvilágra kerüljenek. Ha kiderülne, hogy valóban itt van Árpád sírja, azt hiszem, sok embernek erőt adna. Megerősítené a hitüket.
- Ugyan, miben? Azt azért mindenki tudja, hogy ki volt Árpád és mit csinált. Ha esetleg megtalálnák a csontvázát, mire mennének vele? Meg tudnák rajzolni, pontosan hogy nézett ki a honfoglalók vezére?
- Nem lenne elég cél?
- Ugyan... Idáig mindenki rajzolt magában egy képet. Van, aki fejedelmi arcélt, van, aki mongolt, ki-ki a vérmérsékletének megfelelőt. Ha kiderülne, hogy alacsony, kerekképű volt, sokakban egy világ omlana össze. Ha pedig egy büszke arc születne meg a rajzasztalon, a finnugoristák, a szkíta és hun rokonságot vallók esnének egymás torkának. Jobb, ha marad a titok és a legenda.
- Én akkor is szeretném tudni az igazságot.
- Igazság... Olyan szó, ami csak arra jó, hogy békétlenség szülessen belőle. Egy pillanatra gondolkozzon el: jó lenne, ha minden titok napvilágra kerülne önről?
- Ezt hogy érti? - próbáltam védekezni. Az idegen hangja suttogóra váltott:
- Mindenkinek az élete titkokra épül. Rossz titkokra, amiket szeretne eltemetni, amikről úgy gondolja, hogy az nem ő volt, csak egy véletlen. Egy barát, aki mellett nem állt ott, amikor öngyilkos akart lenni. Egy szerető, akit elhagyott és meghalt a lelke, akinek már kihunyt a fény a szeméből. Egy öreg rokon, akit halála előtt nem látogatott meg. Egykori szerelme, aki azóta is hűségesen és magányosan visszavárja...
Aztán már csak suttogás neszét hallottam; mintha a többieknek is elmondta volna, mire nem akarnak emlékezni. Majd újra hangosan folytatta:
- És vannak titkok, amik jók, de félünk utána nézni, nehogy kiderüljön, hogy hazugság. A férfi esetében ilyen lehet a háború: nem meri megkérdezni, hogy igazságos volt-e vagy igazságtalan, csak arra, hogy férfiként viselkedett és kockára tette az életét valami nagy és magasztos célért. Mások nem mernek arra gondolni, hogy az első szerelmük vajon valóban szerette-e, megelégszik a hittel, hogy igen, hogy legalább egyszer átélhette a szerelem és a szenvedély illúzióját, hogy egyszer az életben legalább önmaga, énjének igazi valója lehetett.
Merjünk szembenézni a titkok igazságával?
Vagy nézzük azt a csontvázat, amiről mesélt... Egy 65 év körüli nő csontváza, perzsa méregpohárral a kezében... Mit tudunk róla? Semmit.
Nem tudták modern eszközökkel megvizsgálni, hogy mikor élt, milyen rasszhoz tartozott. Lehet, hogy élve eltemették, hogy szolgálja a másvilágon a fejedelmet. Lehet, hogy az ágyasa, vagy a felesége volt, aki nem akart a férje nélkül tovább élni. Minek bolygatni a régmúltat?
Adjuk meg a méltóságát a halottaknak, hogy békében nyugodjanak és őrizzék életük titkát. Ahogyan mi is.
- Én mégis tudni szeretném! – jegyeztem meg.
- Akkor tegyük fel... Tegyük fel, hogy itt a barlangban egy mágus ül, akinek hatalma van feloldani a titkot. Csak egyet kér cserébe: hogy ön is fedje fel a titkát. Nem is kell a múltat, csak a jelent... Elég annyit, hogy elmondja, ki iránt mit érez. Hogy mi húzódik meg a kedves és haragos szavak mögött. Kit miért szeret, kit miért gyűlöl...
Egy percre csend ülte meg a barlangot.
- Azt hiszem, nem. Igaza van. Éljünk inkább titkokban és hazugságokban.
- Hazugságokban ne. Csak mindig a mélyebb igazságot keressük, ne a felszíneseket. Ahogy egy házasságban is néha az a felszínes igazság, hogy a felek egymás agyára mennek és a pokolba kergetik egymást. De a mélyebb, hogy összekötötték az életüket, az életen át tartó akarat, hogy halálig a másik mellett akarnak állni. Nos, ez lenne az a mélyebb igazság, amit sohasem szabad elfelejteni. A titkokat, hogy ki mit tett, mit érzett a múló időben, hagyjuk eltemetve.
- Értem... Már csak egy kérdésem lenne.
- Tegye fel!
- Kicsoda ön?
- Mózes is ezt kérdezte a Szináj hegyen... A válasz akkor kimondatott, de mindenki másra megy vele. Talán én vagyok az a csontváz, akit senki sem talál a háború óta...
Ebben a pillanatban az eszembe ötlött: az öngyújtó. A kezemmel kotorászni kezdtem a zsebemben, egyszerű mechanika, talán még működik, de az ismeretlen hang kedélyesen megkérdezte:
- Biztos, hogy ezt akarja?
Lemondóan kivettem a kezemet a zsebemből. Egy titokkal több vagy kevesebb, már igazán nem számít.
Kint elült a vihar. Némán kimásztunk a barlangból és soha nem beszéltünk arról, hogy mit éltünk át, de láttuk egymás arcán, hogy a titkokat, a jó és a rossz titkokat, örökre magunkban kell őriznünk. Úgy kell építenünk rá az életünket, mint a házat az alapokra: senki sem látja, de nélkülük összedőlne minden.